SZÉLJEGYZETEK
Radnóti Miklós neve szúrt szemet bizonyos szegedi „öregdiákoknak”, akik a múlt századi liberális politikusnak, Klauzál Gábornak kevéssé liberális módon Radnóti rovására kívántak igazságot szolgáltatni: a Klauzál nevére visszakeresztelendő gimnázium faláról még a költő emléktábláját is el akarták távolítani.
Híre járt (a televízió jóvoltából), hogy némelyek József Attilát tartják „idejét múlt” költőnek, akiről „nem időszerű” ma iskolát elnevezni.
Előfordult már, hogy Bajcsy- Zsilinszky Endre neve ellen tiltakoztak valamiféle utcaátkeresztelők.
Azt már nem is említem, hogy Ságvári Endre névtábláját eltávolították Budapest belvárosából, amint változhatatlanul befejezett ténynek tűnik az is, hogy Hatvany Lajos nevét sem viseli többé a magyar irodalom e rajongójáról, tudósáról és mecénásáról korábban elnevezett budai kis utca.
Kíváncsi vagyok, meddig mennek el az új önkormányzatok a „népakarat” respektálásában. Észreveszik-e és mikor, hogy a kommunizmus bukásával sem avultak el az antifasiszta magatartással, a fasizmus elleni harcban szerzett érdemek? Megjárja-e az eszüket, hogy aki Hitler és csatlósai ellen az életét áldozta, az még kommunista létére is a magyar nemzet javát szolgálta?
Ami pedig Radnóti Miklós vagy József Attila költői, emberi és magyarként való nagyságát illeti, az nem szorul a magamfajta csekélység védelmező szavaira. Hanem ha azt a Radnóti-emléktáblát mégis leszedik a szegedi gimnáziumról, akkor még az én erőtlen szavamra is szükség lesz. Mert az már komoly bajnak lesz a jele.
A „nemzetietlen zsidó”
Április végéig, egy hónapon át tartott a magyar kultúra fesztiválja a kaliforniai Santa Barbarában. A két világháború közötti magyar művészetet mutatták be ezen, és ez elválaszthatatlan számos zsidó származású magyar művész nevétől. Egyikük-másikuk – így Kertész André, Kepes György – alkotásai az ebből az alkalomból nyílt kiállításokon voltak láthatóak.
A fesztivál nyitó hangversenyén a prononszírozottan zsidó Yehudi Menuhin vezényelte a zsidó származású Doráti Antal II. szimfóniáját. Az ünnepélyes rendezvénysorozat díszvendége volt Nicholas M. Salgo, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete, aki pesti zsidó családban született.
Mindezt nem említeném ilyen hangsúllyal (hiszen mennyire barbár dolog is ebben az összefüggésben Menuhin zsidóságát vagy Doráti származását firtatni), ha bizonyos körökből nem vagdosnák folyton a fejünkhöz, hogy – szerintük – idegen tőlünk, magyar zsidóktól, a magyar kultúra. Ha nem hangsúlyoznák oly nagy előszeretettel, hogy „túlreprezentáltak” vagyunk a magyar művészeti, irodalmi, tudományos életben, a magyar sajtóban.
Persze, eme bizonyos köröket nem akarom én meggyőzni, ilyen reménytelen feladatra miért vállalkoznám. Mindössze csak észlelni kívántam a Santa Barbara-i jelzést: nincs modern magyar kultúra zsidó közreműködés nélkül.
„Mélymagyar” berkekben aztán vizsgálhatják, ha nagyon ráérnek: vajon mennyiben volt „túlreprezentált” a zsidóság ezen a fesztiválon. Talán még azt is megállapítják majd (amint a Hunnia cikkírója tette Soros Györgynek a magyar kultúrát szolgáló mecénási tevékenységéről), hogy Kepes vagy Doráti „nemzetellenes”…
Címzések
Ha Szakály János, a Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége angliai csoportjának elnöke ragaszkodik a „vitézi” cím használatához, az az ő dolga – Angliában. Azt hiszem azonban, túlmegy az elvárható udvariasságon az a hírlaptudósító, aki Szakály úr hazai
közszereplése kapcsán nem mulasztja el kitenni a neve elé a „vitéz” szót. A Horthy-rendszer kreálta jellegzetes intézmény, a Vitézi Rend ugyanis egyelőre nem éledt még újjá a Magyar Köztársaságban. Ha tehát a Pesti Hírlap egyik hírében „vitéz Szakály János”-ként említette a nevezett urat, akkor – hogy úgy mondjam – nem volt egészen korhű.
Ha dr. Habsburg Ottó Magyar- országra látogat valamilyen időszerű közéleti esemény kapcsán, politikai pártállásra való tekintet nélkül nagyon sokan fogadják rokonszenvvel. Senki sem köszönti azonban királyi hercegként, és ő maga tart a legkevésbé igényt ilyen köszöntésre. És alig valószínű, hogy a fiai – apjukkal ellentétben – főhercegeknek tituláltatnák magukat. Némileg különös tehát, ha a szocialista (!) Népszabadság tudósításában „főhercegek” gödöllői látogatásáról olvashatunk. Amíg Ausztria nem rehabilitálta a Habsburg-házat mint királyi családot, épp nekünk kell annyira sietnünk ezzel?
Ugyancsak a szocialista napilapban olvastam az MTI hírét egy püspök kinevezéséről. Ezzel összefüggésben a hír nem a „pápát”, hanem a „szentatyát” említette. Nos, én zsidó létemre is nagyon tisztelem II. János Pált mint egyházfőt és mint embert, de az én számomra nem „szentatya”. Ezt a címzést csak a katolikusok (a „pápisták”) fogadják el, de már a protestánsok nem szívesen veszik ajkukra. Miért kell hát egy nem felekezeti jellegű, de még csak nem is kereszténydemokrata irányzatú lapban ezt a megnevezést használni?
Úgy érzem, az említett és más hasonló címzések mind gyakoribb, ám indokolatlan előfordulása egyfajta túlbuzgalom jele. Ez az alattvalói buzgalom – meglehet, öntudatlanul – úgy munkál némelyekben, mintha máris újra király nélküli királyság lennénk, és a katolicizmus lenne az államvallás.
A kegyeletes hóhérsegéd
Kegyeletes ünnepségről tudósított a bajorországi magyar református egyházközség Harang című lapja, és annak nyomán a Szabad Európa Rádió is: a dachaui koncentrációs tábor egykori területén megtartott ökumenikus istentiszteletről, amelyen – több felekezet papjai között – Polnauer Sándor rabbi, ez idő szerinti hannoveri főkántor is részt vett.
Idézek a tudósításból: „A nap ótestámentumi igehelyét… a németországi magyar lelki gondozói szolgálat világi elnöke olvasta fel és kommentálta… Szavai nyomán kibontakozott az Ótestámentum népének sorsa a babiloni fogság idején és annak szörnyű párhuzama a Holocaust gyilkos éveiben…”
Szegény Polnauer Sándor aligha tudta, amit a tudósítás sem említett, hogy a szóban forgó világi elnök úr, dr. Fáy Gedeon nem más, mint Adolf Eichmann egykori munkatársa a magyarországi deportálások lebonyolításában.
A Szombat olvasói egyik korábbi számunkból értesülhettek már arról, hogy Sípos Zoltán református lelkész, aki az NSZK-ban él és tölt be egyházi tisztséget, lemondásra szólította fel Fáyt, akinek a viselt dolgait a felekezet vezetőinek a tudomására hozta. Az eredmény (egyelőre): Fáy, az agg fasiszta perbe fogta Sípos Zoltánt. Közben pedig kegyeletes prédikációt tart (tarthat!) Dachauban.
Gyógyítás és felekezetiség
Valaha létezett Budapesten (és remélhetőleg megint lesz önálló intézményként) Zsidókórház. Tevékenykedett az Irgalmas rend, amelynek saját kórháza volt, és amely újra megkezdte működését. Más katolikus szerzetesrendek ugyancsak kivették részüket a betegek gyógyításának és gondozásának emberbaráti munkájából Magyarországon. Ez a munka (a vele néhol járó negatív jelenségek ellenére) mégsem vált szűkkeblűén felekezeti jellegűvé: a más vallásúakat sem a Zsidókórház, sem az Irgalmasok Kórháza nem utasította el, a betegeket nem érte vallási indítékú diszkrimináció. Ez így volt és van rendjén. Az orvostudományban épp oly kevéssé létezhetik valami speciális „zsidó szellem”, mint sajátosan „keresztény szellem”, és a bánásmód is csak egyféle lehet: humanista.
A felekezeti kórházak létjogát a zsidóság, illetve a kereszténység tanításaiból egyaránt következő emberbaráti kötelességtudaton és az egészségügyi ellátás történelmileg kialakult megosztottságán kívül az indokolta, hogy a társadalom vallási közösségeihez tartozó emberek igényelték: a maguk közösségéhez tartozók között lehessenek, amikor betegek.
Ennek az érthető emberi igénynek, lelki szükségletnek semmi köze maguknak az orvosoknak a felekezetek szerinti szervezkedéséhez. Ez utóbbit sem az orvostudomány, sem a betegek jó pszichológiai vagy szociális közérzete nem teszi szükségessé.
Az orvosok érdekvédelmi szervezkedése szükséges, és lehetséges emellett politikai tagolódásuk is. El tudom fogadni, hogy politikai pártok mellett vagy a pártokon belül orvos tagozatok létesüljenek. Ezek a közegészségügy különféle felfogások szerinti megszervezésén munkálkodhatnak, de nem hiszem, hogy eltérhetnének egymástól az orvostudomány tételei, a beteggondozás etikai normái tekintetében. Orvos szakszervezet vagy más, kamara-jellegű érdekvédelmi szerv is létezhet több, de ezek aligha különbözhetnek egymástól éppen a tagjaik vallása szerint.
Amikor márciusban a már korábban létező Magyar Orvosi Kamarától külön, vele mintegy szemben megalakult a Keresztény Orvosi Kamara, sokakban fészket vert a gyanú: ez bizony nemigen szolgálhat más célra, mint a zsidó orvosok kirekesztésére.
Aggodalommal várom, hogy az új szervezet miképpen tudja eloszlatni ezt a bennem is eleven gyanút.
A költő és a gáz
Kannás Alajos Los Angelesben élő költő egyik prózai (de még mennyire prózai) szövegéből citálok néhány sort a Hunnia című folyóirat nyomán (a szöveg februárban hangzott el az Egyetemi Színpad Hunnia-estjén): „Csoóri és Csurka megmaratása engem döbbenettel és utálattal töltött el. De ezért nem lehet még a nemzetet okolni, csak a nemzet testére akaszkodott tetveket és kullancsokat. Még emlékezetemben él, mikor a poloskák által megszállott öreg pesti házakat ciánozták. Bizony, nem egy kiadóra, szerkesztőségre is ráférne már a nagy- takarítás. Bizonyára vannak, akik szívesen ciánoznának irodalmi berkekben is, de én csak azt kívánom, hogy október szelleme hassa át és vezérelje tettre, alkotásra a Nemzeti Egység híveit határainkon belül és túl.”
A Költő tehát költői képpel tetveknek és kullancsoknak mondja azokat, akik Csurkát és Csoórit bírálják. („Megmarták” – szisszen föl a Költő, noha Cs és Cs még a leghevesebb bírálójától sem kapott soha ehhez még csak távolról is hasonlító minősítést.)
A Költő szerint persze az oly kívánatos Nemzeti Egységben nincs helyük ama „tetveknek és kullancsoknak”. Abban – és ez logikusan következik a Költő gondolatából – csak azok férnek el, akik Cs és Cs, valamint a Hunnia támogatói. (Mit szól ehhez maga Csoóri Sándor?) A többiek – nyilván – a kriptokommunista liberális kozmopolitizmus szekértolói, ezért nem tartoz(hat)nak az Egységes Nemzethez. „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” – tanította egykor a néhai Adolf, aki meg (érdekes hasonlóság!) „a júdeo-bolsevista plutokraták” ellen mennydörgött.
Szárnyaló képzelete a tetvektől és kullancsoktól a poloskák felé ragadja a Költőt, azoktól pedig már csak ugrás Pegázusának a ciángáz. No persze, dehogy is akar ő gázt bocsájtani a két Cs ellenfeleire, azt csak az „irodalmi berkek” némely ismeretlenei akarják. (Megint csak a néhai Adolf után szabadon és egyelőre még szabadlábon.) Neki mindössze csak eszébe jut ez a lírai asszociáció…, de beérné egy nagytakarítással is, cián nélkül.
Alajos, hát nem fél, hogy a kozmopolita-liberális nemzetvesztők cimborájának nézik majd, ha ennyire engedékeny?
Címkék:1991-05