Századeleji baljóslatok a „sionizmus” kilátásairól

A véletlen adta kezembe – antikvárium polcáról emeltem le – a Modern Könyvtár Gömöri Jenő által szerkesztett értékes füzetsorozatának egyik, 1912-ben megjelent példányát, amely a 104-105. számot viseli. Ebben láttak napvilágot a rendkívül termékeny és sokoldalú – de ma már alig-alig számon tartott – tudós szerzőnek, Szilágyi Gézának „Könyvek és emberek” című hosszabb-rövidebb tanulmányai, cikkei. Egy apostolról című, 1904-ben írt nekrológja az akkor szívbetegség következtében negyvennégy éves korában elhunyt Herzl Tivadart búcsúztatja, elméleti és közéleti – gyakorlati – tevékenységét méltatja, életerejét felőrlő küzdelmeit ismerteti.

Új, merész gondolat hirdetője

Szilágyi Géza Herzlről szóló emlékezését azzal kezdi, hogy a betegsége súlyosságával tisztában levő író-filozófusról, a Neue Freie Presse többnyire lírai hangvételű tárcáinak szerzőjéről, olvasói jó ideig aligha sejthették, hogy „másik énje”, a politikus-szervező Der Judenstaat című művével egy új, merész gondolatnak, korszakos jelentőségű tervnek – ahogy Szilágyi írta – a sionizmusnak vezéralakjává válik.

Milyen ember volt Herzl Tivadar? Szilágyi, a széles körű nemzet­közi tapasztalatokkal rendelkező magyarországi publicista szembeállítja a széplélek, előkelően emelkedett hangú írót a szenvedélyes, minden akadállyal, hitetlenséggel, ellenséges gúnnyal is szembeforduló agitátorral, aki vélt igazáért képes volt hatalmas energiával küzdeni, mindhalálig. Szilágyi úgy látta, hogy objektív értelemben az ügy, amely Herzl életének tartalma, lelkének vezérlő eszméje, végül is csupán egy nagy álom lehetett, de neki mindenképpen a legszentebb ideálja volt.

*

A mai olvasó számára nem kevés tanulsággal szolgálhat, hogy miként látta Szilágyi Géza azokat a kilenc évtizeddel ezelőtti állapotokat, amelyek Herzlt sokak által utópiának vélt programja, államalapító terve kidolgozására késztették.

Vágyálomból mozgalom

„Rettentő nyomorúság látása, halálhörgés hallása keltette fel benne azt a gondolatot – írta -, hogy kibontja a sionizmus lobogóját. Látta, hogy Romániában és Oroszországban emberszámba sem veszik a zsidókat, látta, hogy Európa nem segít rajtuk. Amerika pedig úgy fél és védekezik a nyomor ez inváziója ellen, mintha bélpoklosok mételyes serege készülne megostromolni az Újvilág kapuit… Herzl Tivadar dr. békességes osztrák állampolgár, egy világlap kitűnően fizetett munkatársa, aki a maga jól ápolt bőrén sohasem tapasztalhatta, milyen kellemetlenség, sőt olykor katasztrófa is zsidónak lenni – vélte Szilágyi -, mégis átérezte azt a piszkot, förtelmet, nyomorúságos szenvedést, melynek csúf színű hullámai összecsaptak a galíciai, romániai, oroszországi zsidók feje fölött… Fellépése előtt a sionizmus csak vágyódás volt – folytatta – a világszerte szétszórtan élő és rossz sorban keservesen tengődő zsidóknak az a sóvárgása, hogy idegen országokból, az elviselhetetlen szenvedések földjéről visszatérhessenek napkeleti hazájukba, ahol valamikor saját fejedelmeik alatt éltek, ahol erősek és gazdagok voltak, ahol munkájuk verejtékéért dúsan fizetett az anyaföld. Herzl doktor föllépésével és Der Judenstaat című száraz érvelésű, amellett szenvedélyesen rábeszélő vitairatának megjelenésével a sóvárgó vágyból, az alakot legföljebb álomképekben öltő epedésből komoly, céltudatos, jól szervezett mozgalom lett.”

Jogtalan és vagyontalan páriának kell lennie

Ennyit látott és ismert el Szilágyi, de ezt követően kifejezésre juttatta aggályait, hitetlenkedését is az iránt, hogy ez a – mint írta – jól szervezett mozgalom valaha is elérhesse célját, a zsidó állam megteremtését. Ennek legfőbb akadályát mindenekelőtt maguknak a zsidóknak ellenállásában látta. A korszak már túlnyomórészt asszimilálódott zsidósága – ne felejtsük: a tanulmány 1904-ben íródott -, amely érvényesülési lehetőséget és megbecsülést szerzett Magyarország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági, tudományos, művészeti életében, zsidó felekezethez tartozó magyarnak érezte és vallotta magát. Ezért, egy távoli földrészen megalakítandó zsidó-nemzeti állam lehetőségét a fantasztikumok sorába utalta.

„Csak az a zsidó lehet sionista, akinek erkölcsileg és anyagilag rosszul megy a dolga – állította százezernyi hasonlóan gondolkodó kortársával együtt Szilágyi. – A gazdag zsidók nem szeretik a bizonytalan üzleteket, és csöppet sem vágyódnak el azokról a helyekről, ahol alapját vetették és folytonos gyarapító forrásaira akadnak jólétüknek. Hogy valaki sionista lehessen, jogtalan és vagyontalan páriának kell lennie, aki még mindig várja a megváltást, melyet szerencsésebb fajrokonai megtaláltak a tekintélyben, a gazdagságban, az állami jogrendbe való beillesztődésben.”

Csodálható-e az Ady baráti köréhez tartozó kiváló szellemi képességű szerző ilyetén vélekedése abban a közegben s abban az évben, amelyben az állampolgári jogegyenlőség lehetővé tette, hogy például a zsidó származású Hazay Samu báró (1916-1917-ben vezérezredes és honvédelmi miniszter) már vezérkari ezredesként a magyar honvédség törzstiszti iskolájának parancsnoka, a honvédelmi minisztérium csoportfőnöke legyen? A zsidó Vázsonyi Vilmos jogtudósnak, az országgyűlés harminchat éves képviselőjének – a későbbi igazságügy-miniszternek – népszerűsége is csúcsához közeledett: ő vezette azokat a tárgyalásokat, melyek a kor­mány és a helyzetük javításáért bérharcokat folytató vasutasok között folytak. Egy másik jogász, Vadász Lipót – aki egy évtized múltán a Munkapárt képviselője, Tisza Kálmán kabinetjének igazságügyi államtitkára -, ez időben a Szabolcs megyei közélet egyik legtekintélyesebb szereplője, a megye ipartestületének elnöke és más tisztségek viselője. Weiss Berthold a Szilágyi-tanulmány közreadása idején szabadelvű országgyűlési képviselő (előző évben nevezte ki a király udvari tanácsossá) és testvér-öccse, W. Manfréd, jó néhány iparszervezőhöz, gyáralapítóhoz hasonlóan egymás után hozták létre gyors fejlődésnek induló üzemeiket Csepelen, Vácon, Kőszegen és másutt. Zsidó írók, színészek, zeneszerzők, énekesek hívták fel magukra a század első éveiben magyar honfitársaik figyelmét, megbecsülést vívtak ki maguknak itthon és dicsőséget szereztek hazájuknak külföldön.

Nem tudtak hinni benne

Szilágyi megalapozatlannak ítélte a reményt, hogy amikor Herzl Tivadar az „öröm hitvallását” hirdette a nyomorultan élő zsidó tömegeknek, s arra biztatta őket: „kerekedjetek fel a rabszolgaságból, jertek utánam a szabadságba, a jólétbe, az igazi életbe őseitek földjén, ahol magatok között, csupa jó barát és rokon között lesztek” – azok meghallgatják és követik őt.

Ő nem tudott hinni egy önálló és független zsidó állam megteremtésének lehetőségében. Nem hittek ebben Magyarországon, Berlinben, Bécsben, Varsóban, Bukarestben, Kijevben és Moszkvában élt zsidók tíz- és százezrei sem.

Hadd jegyezzem ide a Modern Könyvtár nyolcvan éves füzetében fellelt, Herzl Tivadarról szóló megemlékezés utolsó sorait:

„Boldog lehetett, mert nem élte meg azt a napot, amelyen talán be kellett volna vallania önmagának és a nyomába szegődött rajongóknak, hogy a sionizmustól remélt megváltás is csak színes, de csaló reményekből támadt illúzió volt.”

A cionizmus jövőjére és kilátásaira vonatkozó baljóslat nem vált be. Ezzel szemben az asszimilációba vetett fenntartás nélküli reményeknek szörnyű cáfolataként három és fél-négy évtized múltán sor került európai zsidók millióinak elpusztítására.

*

Szilágyi Géza a holocaust túlélőjeként a vészkorszak félmillió hazai áldozatára emlékezve megérhette azt a napot, amikor Herzl Tivadar eszméi diadalmaskodtak és megalakult Izrael, a zsidó nép állama.

Bizonyos vagyok benne: a kiváló író-publicista szívből örült, hogy a század elején megfogalmazott jóslata nem vált be. Még életében tanúja lehetett az új állam gazdasági-politikai-katonai sikereinek, helyzete megszilárdulásának.

A közelmúltban lezajlott Öböl-háború ismételten bebizonyította Izrael népének életerejét, elszánt hazaszeretetét, önmérsékletét és bátorságát. A zsidó állam ezekben a hetekben újólag kivívta a világ demokratikus erőinek elismerését. Jövőjébe vetett megerősödött hittel és bizalommal ünnepelheti május 14-ét, megszületésének 43. évfordulóját.

Szilágyi Géza dr. író, költő, hírlapíró. Bp., 1875. december 29 -1958. április 7.

Húszéves korától kezdve jelentek meg prózai és verskötetei, cikkei, tanulmányai. A Nyugat, a Pesti Napló, az Újság és a Magyar Nemzet munkatársa, a Figyelő és a Szivárvány című folyóirat szerkesztője. Munkásságát Tóth Árpád, Füst Milán, Benedek Marcell, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár és mások méltatták.

Vadász Ferenc