Szappanopera – Spiró György drámája a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában
Spiró György a színházi szórólapon a görögökre hivatkozik, s azt mondja: a Szappanoperában egy mai Antigonét akart megírni. Nekem elsősorban a platóni dialógusformát juttatja eszembe a mű, amely inkább két ellentétes felfogást képviselő ember drámai feszültséget sem nélkülöző párbeszéde, mint igazi egyfelvonásos dráma.
Ahogy az a választott formához illik, ma vitának súlyos erkölcsi tétje van, amely a bűnnel és a bűnhődéssel, illetve az áldozatok sebeinek enyhítésével függ össze, és e tekintetben az író kevés aktuálisabb témát választhatott volna, hiszen már majd’ egy évtizede foglalkoztatja a társadalom számos rétegét az úgynevezett kárpótlás komplexuma. Tulajdonképpen már a vagyoni kárpótlások kacsán is fel lehetett volna vetni az arányosság kérdését: fogadjon-e el az egykori tulajdonos vagy leszármazottja mondjuk, három többemeletes bérházért egymillió forintot, vagy vágja az állam képébe a nevetséges összeget. Ennek a kérdésnek azonban még nem volt erkölcsi vetülete, a veszteséget nem emberéletekben mérték, s így nehezen volt támadható a túlnyomó többség logikus válasza: tiszta haszon, ha valamit adnak, vágjuk csak zsebre.
A kérdés azonos, ha a bérházakat emberéletekkel helyettesítjük, csak a válasz logikája helyeződik más alapokra. A zsidó kárpótlás egész komplexuma súlyos erkölcsi értékeket görget: Auschwitzot nem lehet pénzben meg váltani. (Ez adott esetben akkor is igaz, ha a túlélők vagy örököseik csak anyagi károsodást szenvedtek.) Az előző problémával ellentétben itt nem számít az összeg nagysága, a harmincezer forintos fejpénzt büszkén visszautasító vagy sértetten zsebre tevő túlélőktől joggal kérdezhetné az ember: százharmincezer elfogadhatóbb lenne a férjért, a szülőért, a gyermekért? Egymillió-háromszázezer? Tizenhárom millió?
Nem hiszem, hogy van kárpótolt, akiben fel ne vetődtek volna a Spiró által feszegetett erkölcsi kérdések, és akiből ne váltott volna ki keserűséget is a váratlan anyagi juttatás, sőt még Spiró hősnőjének egy specifikus érve is megérintette őket: mi lesz, ha ezek a régóta szunnyadó s most előhúzott vagy éppen a jelentkezők által felfrissített listák utóbb ismét ellenük fordulnak? De mert a valóság sokkal bonyolultabb a téziseknél: a legtöbben igenis elfogadták a pénzt, sőt a legtöbb esetben maguk jártak utána. Ki vehetné tőlük rossznéven? Történetesen ismerek olyan hetvenes évei derekán járó asszonyt, aki csak azért hagyhatott fel nyugdíjasként végzett fárasztó munkájával, mert a későn jött bűnbánat hatására kiutalt német életjáradék a megélhetési küszöbig lőtte fel addigi huszonezres nyugdíját. A hatvanon, de inkább hetvenen felüli kárpótoltak nem Antigonék, akik maguknak tartják meg halottaikat.
Antigoné fiatal lány volt, s a hőst jó érzékkel választó Spiró Kertész Dórája ötven éves, tehát még javában dolgozó, tetterős, a társadalom által nem leírt nő, akinek erkölcsi igényei még töretlenek, aki még követel valamit az élettől. Ez a profil persze ötven év körül sem általános, de mindenesetre hiteles, Spiró hősnője napjainkban ritka típus (alighanem maga Spiró György a legközelebbi rokona), de elfogadható, olyan, aki álláspontja erős meggondolására, sőt esetleg azonosulásra készteti a nézőt. Érvei figyelemreméltóak: tiltakozik minden olyan lista ellen, amelyre az ember tudtán és akaratán kívül kerül fel, büszkén vallja, hogy a kárpótolni szándékozott sérelmek nem forintosíthatóak, és hallani sem akar arról, hogy a fejpénzt felajánló jogutódok ilyen olcsón válthassák meg bűntudatukat. Ahogy már utaltam rá: Antigonénak ezek az érvei még a lázadást elvető Iszménéktől sem idegenek.
A Nő (így nevezi a színlap) alakja természetesen nélkülözhetetlen a drámai vitában. Ellenjátékosának megválasztásában azonban az írónak nagyobb volt a mozgástere, hiszen az egyetlen kritérium az volt, hogy ez az antagonista a haszonelvűség tetszetősen cinikus változatát képviselje a nő abszolút erkölcsi igényével szemben. Spiró ismét csak jó drámai érzékkel választott olyan figurát, akinek számára a nő erkölcsi igényének a köznapi szintjére való leszállítása közvetlen anyagi haszonnal is járna: így lett a Férfi olyan fiatal ügynök, akinek cége megfelelő anyagi részesedés fejében magára vállalja a követelés behajtásának hosszú bürokratikus procedúráját. Az már azon a párbeszéd színvonalasságából és hevéből következik, hogy a nő személyiségének és érveinek hatására a Férfi is rákényszerül, hogy az általa képviselt ügyet erkölcsi szempontból is mérlegre tegye, s előálljon a maga erkölcsfilozófiájával: minden továbbra is az emberzsírból főzött szappanról szól, és semmi értelme önként a vesztesek oldalára állni, amikor az embernek tálcán kínálják az alkalmat, hogy a győztesekhez tartozzon.
Hogy a hangsúly az erkölcsfilozófiái dialógusról tovább tolódjék az egyszeri, a személye, a hamisítatlanul drámai felé, Spiró további nehezékekkel erősíti meg a nő serpenyőjét. Kiderül, hogy milyen nehéz életet tehetne kicsit könnyebbé az elutasított juttatás: a röntgenesként (tehát nem hálapénzes ágazatban dolgozó) doktornő alig mozgásképes, szellemileg is leépült anyával van megterhelve, anyaként pedig, mint két gyermeke rövid megjelenése jelzi, nem valami sikeres: fia belőtten tébolyog buliról bulira, könnyű fajsúlyú lánya csak kihasználni akarja. Mindenfelől be van kerítve: a lumpenproli és persze antiszemita közös képviselő lerázhatatlanul tereli számára hátrányos lakóközösségi vállalások felé, és akkor még a közös költséggel is tartozik. Elég bravúr mindezt a lakás egy szem előszobájában bezsúfolni, de a Férfiról ebben a környezetben természetesen nem derülhet ki több konkrétum, mint amennyi a személyi igazolványba belefér.
Kár, hogy Spiró nem érte be ennyivel, és engedményt tett a sztenderd közönségigénynek (holott a Budapesti Kamaraszínház csöpp stúdióját úgysem tömegekre szabták, s feltételezhető, hogy ilyen helyeken többnyire vájt fülűek vagy legalábbis igényesek gyűlnek össze). Az utolsó percekben ugyanis új dráma kezdődik, afféle az egészhez hozzátoldott lila farkinca: kiderül, hogy a harminc éves Férfi és az ötvenéves Nő szexuálisan vonzódnak egymáshoz, hogy aztán a kapcsolat felvillanó lehetősége hamvába haljon – annyi helyzeti hátrány, amennyi a Nőre nehezedik, még a rámenős fiatalembert is lelombozza. A nézői fantáziát elvégre már az is igénybe veszi, hogy agresszív ügynök és vonakodó kliensjelölt között mindkettőjük teljes szellemi apparátusát és erkölcsi érzékenységét igénybe vevő párbeszéd bontakozzon ki, amelynek során az utóbbi még múltja fájdalmas intimitásait is megosztja az előbbivel – kár volt a húrt továbbfeszíteni, méghozzá a konvencionális felé.
Persze az is segített volna, ha Vincze János különben korrekt, tisztán értelmező rendezése valamelyest előkészíti ezt a fordulatot, de ehhez Andai Györgyi (Nő) kulturált, csendes alakítása túlságosan egysíkú, Németh Kristófé (Férfi) pedig bátortalan és szexepiltelen. Andai Györgyinek egy hangszíne van a szerephez, s hozzá ugyanaz a naivul csodálkozó, kérdő, kitágult szemű mimikája, Németh Kristóf pedig egyelőre éretlennek látszik az ilyen főszerephez. A kisebb szerepek alakítói közül hibátlan Jánosi Dávid a beszámíthatatlanná zápult Fiú szerepében, Nagy Enikőnél (Lány) erősen banalizált a magakellető riszálás, míg Kránitz Lajos rutinból, de mulattatóan oldja meg a Szomszéd hálás ziccerszerepét. Kóti Kati (Anya) fiatal Andai Györgyi mamájának a szerepére, de ez adott esetben jótékonyan enyhíti rövid jelenetének kínosságát.
A dráma lényegét kitevő nagy dialógus Spirót, a szokatlanul direkt moralistát állítja előtérbe, és ez csöppet sem baj, az egész mai magyar társadalomra ráférne, hogy életanyagát olykor erkölcsileg is reflektálni tudja. A kárpótlás apropóján abszolút és relatív értékekről esik szó Menczel Róbert szűk dobogóján, amelyen az alakokat a közönség jelentős része csak felemelt fejjel láthatja, az a néző, akinek nem „túl magas” az egész, talán gondolatilag is hajlandó felemelkedni a színpadon megvitatott kérdésekhez és tágabb aurájához.
Szántó Judit
Címkék:2001-04