Szántó T. Gábor: Antwerpeni napló

Antwerpeni napló

Hollandiából Belgium felé a határt csupán egy tábla jelzi. Kiürült őr­bódék, pihenőházak, lebontott sorompók maradványai az út mentén. A német-holland határon nyomai sem lát­szottak, hogy a két országot valaha, vala­mi, akár jelképesen elválasztotta volna.

Az egyesült Európa nemzetállami ta­goltságát felváltja a kultúrák légiesebb, de időtállóbb és barátságosabb egymás mellett élése. A nyelv és a regionalitás természetes kerete átveszi a helyét a gyakran hatalmi döntések megszabta, mesterséges választóvonalaknak. A ma­gyarság mint szomszédai fennhatósága alá került, nagy anyanyelvi kisebbséggel bíró nemzet, e folyamat szorgalmazója kell legyen, s az egyesülés folyamata ta­lán a közép- és kelet-európai zsidó pszichére is nyugtató hatással lesz. Az egy­másnak feszülő indulatok, a követelt, vagy némán vágyott területi revíziók és a nemzetiségi villongások Európájának helyébe szerencsés esetben egy-két év­tizeden belül a konszenzuskereső, ve­télkedés helyett a piac szabályozta munkamegosztást választó ideál-Európa lép, határait a tervek szerint Oroszor­szágig, s idővel talán földrajzi határáig: az Uraiig tolva ki. A sokak vágyát meg­testesítő reménynek ellentmond a dél­vidéki összetűzések legújabb fejezete, ahol a legutóbbi hónapokig még mindig a fegyvereké volt a szó a nemzetek kö­zötti dialógusban, és a „civilizált nyu­gat” lényegében tehetetlen, még ha tö­rekszik is roppant határozottságot fel­mutatni, és a balkáni háború évei után nehezen megteremtett és törékeny egyensúlyt fenntartani.

*

Az új Európa kulturális palettáján bi­zonyára markáns szín (stílszerűen: feke­te-fehér) jelzi majd az antwerpeni zsidó­ságot. Körülbelül huszonötezer, többsé­gében ortodox és ultra-ortodox zsidó él itt Szinte valamennyi nagyobb haszid irányzat képviselőivel találkozhatni a gazdag gyermekáldás miatt lassan ter­jeszkedő városnegyedben, aminek ha­tárait – mint magát megnevezni nem kí­vánó hírforrásunktól megtudjuk – csak szükség esetén lépik át.

A szatmári haszid otthonban két apró fiú szaladgál és hiányzó pajeszom helyé­re mutogat. Tán megirigylik rövid frizu­rám, mert lobogó halántéktincseiket be­vizezve és fülük mögé rejtve incselked­nek Zsuzsával. Jiddisül ugratják, hol a parókája?, majd magyarul is megnyugtat­ják, hogy az sem baj, ha nincs, és kedve­sen üdítővel kínálnak bennünket.

Az askenázi ortodoxia Machsike Ha­dass nevű hitközsége képviseli a nyilvá­nosság felé a közösséget – ennek legiti­mitását a haszid udvarok helyi nyúlvá­nyai sem kérdőjelezik meg. Vizsnyic, Belz, Gur és Szatmár ultra-ortodox hívei a nem haszid ortodoxiával és egymás között is békében élnek. Ez tipikusan európai jelenség, mondja informáto­runk. Amerikában, vagy Izraelben alig­ha fordulhatna elő például, hogy egy­más rendezvényeit is látogatnák az egyes irányzatok hívei, vagy közös hechsert (engedélyt) adnának kóser élelmiszerekre.

Számos zsidó iskola működik a vá­rosban. A legkonzervatívabb héderek (Szatmár elemi iskolája is idetartozik) nem kapnak állami szubvenciót, a tan­díjból és adományokból élnek. A tizen­három éves korukig itt tanuló fiúk leg­többje, elemi ismeretszerzés után, ami­nek nyolcvan százaléka vallásos stúdiu­mokból, a fennmaradó húsz százalék közismereti tárgyakból: írás, olvasás a helyi nyelven, matematika, stb. áll, jesivába megy. Ott tizennyolc éves korukig folytatják tisztán vallási tanulmányaikat. Talány, tárja szét karjait kérdésemre hír­forrásunk, akinek héderbe is, jesivába is járnak gyermekei, mármint, hogy mivel foglalkoznak a fiúk a jesiva-évek után. Az antwerpeni közösség bizonnyal nem tudja felszívni és foglalkoztatni az iskolákból évről-évre útjára bocsátott új munkaerőt. Növekszik az elvándorlók, különösen az Egyesült Államokba távo­zók száma. Családonként hat-hét gyer­mek nem ritka itt, gyakran a házasságok is külföldön köttetnek, s a megnősülő ifjakat olykor még évekig támogatja asszonyaik famíliája, mely büszke rá, ha komoly talmudi tudással rendelkező vő jő a házhoz.

A haszid közösségen belül a vallási tárgyak aránytalan túlsúlya az oktatás­ban, gyakori, ám nem nyilvános viták tárgyát képezi. A lányiskolákban az ál­talános műveltséget szolgáló ismereta­nyag valamivel bővebben szerepel a curriculumban. Ezek a tanintézetek, hasonlóképpen a modernebb irányzatú Somré Hadass hitközség iskoláihoz, az állami tananyagot a vallásos tárgyak mellett, hozzávetőleg ötven-ötven szá­zalékos óraszámban oktatják, és költ­ségeikhez a kultuszkormányzat is hoz­zájárul.

Beszélgetőtársunk büszke arra, hogy lányai a zsidó ismeretek mellett általá­nos műveltséget is szereznek, amiként arra is, hogy magyarul is kommunikál­nak. Szemléletmódjából talán kitűnik, nem tipikus szatmári nézőpont az övé, s talán azt is elárulhatjuk, nem sértve ezzel megőrizni kívánt inkognitóját, hogy nyilatkozónk asszony.

Az ortodoxia intézményei mellett libe­rálisabb felfogású szervezetek is mű­ködnek, amiket a magyarországi neoló­gja irányzatához hasonlít interjúala­nyunk. Az antwerpeni ultraortodoxiából elenyésző a lemorzsolódás, gyakoribb példa, hogy a mérsékeltebben vallásos, ám ortodox családok gyermekei felnö­vekedvén szigorúbban ragaszkodnak a hagyományhű életmódhoz.

Amikor a magyarországi viszonyokra terelődik a szó, kissé borússá válik be­szélgetésünk tónusa. Azok a külföldön élő kevesek, akiknek fontos a magyarországi zsidóság sorsa, pontosan látják a rabbiproblémát, a (zsidó) műveltség, a vallásos magatartásminta, az erkölcsi tartás hiányát, ám azt is jelzik, hogy hazai indíttatás, intellektuális és anya­gi erőforrások nélkül aligha van re­mény arra, hogy komoly rabbinikus tu­dással, szervezőkészséggel és elszánt­sággal is bíró személy (vagy szemé­lyek) Magyarországra jöjjön (vagy jöjje­nek) tanítani, közösséget építeni. A parlagon heverő magyar-zsidóság azé (lesz), aki megműveli.

*

Körülbelül tíz esztendeje kezdődött az Izraelből elvándorló grúz-zsidók lete­lepedése Antwerpenben, aminek nyo­mán a zsidó negyed egyik főutcáját el­lepték az ékszerboltok. Nem túlzás, leg­alább negyven üzlet sorakozik egymás mellett a Pelikan Straat-on, melyek a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nyitották meg kirakataikat. Már akkor hatalmas Mercedesekkel érkeztek, em­lékszik vissza kalauzunk, s az aranyüz­let azóta is prosperál.

A grúzok öntudatos zsidók. Egyes adatok szerint két-háromezren, má­sok, talán dinamizmusuk, harsányságuk láttán-hallatán, kissé eltúlozva, tí­zezer főre teszik létszámukat. Magyarországra is közel tíz esztendeje érkez­tek az első jeridázó családok, hogy Iz­rael után Pesten és Nyíregyházán tele­pedjenek le. Maguk között Antwerpen­ben is többnyire héberül, olykor oroszul beszélnek. Saját hitközséget alapí­tottak, sokan kósert esznek közülük, ám boltjaik többsége, halljuk informátorunktól, szombaton is nyitva tart. Külön utas zsidóság az övék, jellegzetes, Grúziából hozott és őrzött viselkedés­sel és összetartással, imarenddel és dallamvilággal; nem olvadnak be sem a többi zsidó irányzatba, sem a környe­ző nem-zsidó társadalomba.

Egy tömbből faragott, tagbaszakadt férfiakat látni záróra körül a Pelikán ut­cában, hangos szóval, széles gesztusok­kal intézik üzleti ügyeiket. A fényes por­tálok mögött megannyi gyűrű, óra, nyaklánc csillogó kövekkel. Az antwer­peni ortodoxia köreiből sokan gyana­kodva (talán féltékenyen?) tekintenek rájuk, elejtett megjegyzéseikkel azt sej­tetik: nem mind arany, ami fénylik. Szó szerint. Súlyos állítás ez, különösen eb­ben a városban, ahol a gyémántkeres­kedelem aktusait gyakorta csak egy kéz­szorítás pecsételi meg.

*

A gyémánttőzsde utcáján déltájban nagy a sürgés-forgás. Az elmúlt években egyre több indiai került be az üzletágba, mondják, és a zsidók mintha kissé visszább húzódtak volna, más fogalmazás szerint kiszorulóban vannak. Empirikus bizonyítékokkal nem szolgálhatunk, a kereskedés részleteibe, statisztikáiba nem nyerhetünk bepillantást. Informá­ció innen akkor juthat csak ki, ha a résztvevők akarják. Kölcsönös bizal­mon alapuló magánügyletek intim világa ez, amit a magunkfajta illetéktelenek kutakodó pillantásai és kérdései elől szigorú óvintézkedések rekesztenek el. Zárt világ kapui előtt sétálunk fel-alá, ám legfeljebb a gyémántmúzeumba léphetünk be.

*

A jesivákban és a héderekben az át­utazó kíváncsiskodót, különösen fény­képezőgéppel a kezében, nem szíve­sen látják. Az utcán riadtan takarja el az arcát minden gyerek, „Avek! Avek!” (El innen!) jiddis csatakiáltásokkal zár­kózva el a megörökítéstől, ám azért kí­váncsian pislogva kalapjuk, vagy te­nyerük mögül felénk: a hosszú szok­nyát, ám saját, kibontott haját viselő asszony és a fekete vászonöltönyt, fe­hér inget, ám mégis csupán görög ha­lászsapkát viselő, pajesztalan férfi fe­lé. Látni rajtunk, hogy zsidók vagyunk, de mégiscsak másfélék, mint ők, gon­dolhatják. Parkoló autók mögé gurulnak kis kerékpárjaikon, onnan kukucs­kálnak, várván, hol bukkanunk fel, mintha az önvédelmi reflexen és a képrögzítéstől való ódzkodás szokásán túl azért a bújócska örömének is hó­dolnának. Nem kellemetlenkedünk to­vább, eltesszük a fényképezőgépet.

*

A Somré Hadass hitközség egyik te­kintélyes vallási vezetője barátságosan hellyel kínál az irodájában és várja kér­déseimet. A jeruzsálemi születésű, hat­van év körüli férfi édesanyja Budapes­ten élt a harmincas években, és ő maga is vagy féltucatszor vendégeskedett Magyarországon, tudom meg rövidesen, néhány perc után felcserélődnek szere­peink, ő kérdez, én válaszolgatok, s mindez nincs különösebben ellenemre, mert valamennyi gondjával együtt ke­vésbé látszik problematikusnak az ant­werpeni zsidóság bármely csoportjának jelene és jövője, mint az egész magyarországi közösségé, s noha róluk írnék éppen riportot, nem tudok kibújni a bő­römből, ha a honi zsidóság szellemi lé­tére terelődik a szó. Igyekszem mérték­tartóan fogalmazni, de őszintén. Legna­gyobb meglepetésemre a rabbi „kép­ben” van és nem kertel. Tömören és ha­tározottan minősíti a Budapesti Auto­nóm Ortodox Hitközség elnökét, aki szerinte túlzottan is együttműködött a hatalommal a rendszerváltás előtt, és úgy látja, ma is egy szűk klikk uralja az ortodoxiát, melynek valós taglétszáma (mely több, mint a vallást szigorúan gya­korlóké) sem több egy-két tucat ember­nél, akinek legtöbbje egyben alkalma­zottja is a hitközségnek.

Amikor arról kérdezem, vajon miért „írta le” az ortodox világ Budapestet, ahol létszámában jelentős zsidóság él, és miért nem próbál tenni valamit, hogy a turisztikai látványossággá degradáló­dó kirakatzsidóság mögött újra megte­remtődjék a valódi tartalom, akárcsak egy-két ezer, vagy néhányszáz ember erejéig, mint Bécsben, íróasztala mö­gött vendéglátóm széttárja kezét: „Egy jó rabbi sokba kerül.” Amíg nincs fizető­képes helyi kereslet, addig egy-egy kivétellel legfeljebb olyan átutazó előadók­ra, alkalmi melámedekre, terepfelmérő látogatókra lehet számítani, akik né­hány napot, hetet töltenek Budapesten, és továbbállnak. A felsorolt ortodox rabbik neve hallatán, akik az elmúlt években megfordultak Magyarországon, elismerően bólint, majd azt mondja: „Ezek mind komoly emberek. Fontos, hogy aki odamegy, tudjon magyarul, de akiket említett, túlságosan konzervatí­vak. Maguknak autentikus, de moder­nebb gondolkodású, nyíltabban kom­munikáló személyekre volna szüksé­gük.” Az ősz szakállú rabbin fekete mel­lény, fehér ing, alul kilógó cicesz, térd alá érő kaftán, bársony kapedli (a fényképezkedéshez keménykalap).

Kissé meglepődöm kritikus szavain, noha tudom, hogy ő valóban a mérsé­kelt ortodoxiát reprezentálja, az önma­gával kapcsolatban használt „modern ortodox” terminus technicus hallatán mégis elszontyolodom, mert arra gon­dolok, ha elfogadom öndefinícióját, és hozzá képest próbálom elhelyezni a ho­ni irányzatokat, a jelenkori magyar-zsi­dóság nemigen fér rá a zsidó világ vallá­si térképére. (Elveszett törzs, leszáradt ág, zsákutca, miegymás.)

„Maga szerint hány zsidó fiatal tart kó­sert Budapesten?”, kérdi váratlanul. „Legfeljebb háromszáz”, felelem rövid gondolkodás után, felfelé kerekítve sta­tisztikámat, hogy érdemesnek mutas­sam magunkat a szellemi invesztícióra, ám hogy azért ne csapjam be, hozzáte­szem: „De ezek nagy része beül egy ká­véházba, és a vendéglőben megeszi a salátákat.” „Salátát és halat!”, neveti el magát, és lefegyverző nyíltságára ne­kem is bólintanom kell.

Egy néhány napos szeminárium erejé­ig eljönne ő is Budapestre, mondja bú­csúzáskor, de tudja jól, hogy e rövid vendégszereplés aligha változtat a vi­szonyokon. Bizonyára ezért nem sértő­dik meg, hogy nem villanyoz fel túlzot­tan ajánlata. Érezve, hogy talán nem kí­vánná viszontlátni nyomtatásban, hiva­talos nyilatkozataként, helyenként szo­katlanul nyílt szavait, megkérdem tőle, idézhetem-e nevével az általa mondot­takat. Egy pillanatra elmélázik, azután hibás angolságára és az ebből eredő esetleges pontatlan fogalmazásra hivat­kozva jelzi, hogy nem lenne szerencsés, ha nevét közreadnám.

Így, természetesen, a róla készült fo­tót is csak magánarchívumomba süllyeszthetem. Az angolja egyébként valóban nem volt gördülékeny, ám amit mondott, az sajnos végig pontos volt, érthető és világos.

*

A nyáron íródott riport elkészültét kö­vetően, szeptember végén kapta szer­kesztőségünk a hírt Oberlander Baruch rabbitól: tizennégy, Egyesült Államokbeli lubavicsi haszid fiatalember közreműködésével jesiva indul Buda­pesten. A végzős rabbinövendékek egy esztendőt töltenek Magyarországon. Ta­nulmányaikba angolul beszélő, helyi zsidó érdeklődők is bekapcsolódhatnak.

Fixler Hermann, a Budapesti Auto­nóm Ortodox Hitközség elnöke tavalyi és idei újévi cikkében is jelezte az Új Élet hasábjain, hogy a Hitközség „Kolel Jesiva” beindítását tervezi. A terv azon­ban, úgy tűnik, évelő.

Két esztendeje, a jeruzsálemi Dvar Jemsalajim jesiva „elvi” támogatásával, David Zitter rabbi (korábban az Ameri­kai Alapítványi Iskola tanára) szervezé­sében megkezdte működését a „Buda­pest Kolel” az ortodox hitközség Dob ut­cai épületében, ám a helyet adó intéz­ménytől függetlenül. Tevékenysége Zit­ter rabbi távozásával, pénzforrások hí­ján megfeneklett, s azóta időről-időre (legutóbb október elején) egy-egy ven­dégelőadó érkezett a szervező kíséreté­ben néhány napra. Az elmúlt másfél év­ben így több alkalommal hallgathatták az érdeklődők Joel Schwarz és Chajim Levi rabbik, a Dvar Jerusalajim jesiva oktatóinak magyar nyelvű előadásait, ám ők is csupán átutazóként voltak je­len a honi zsidó szellemi életben.

A közelmúltban egy USÁ-ból érkezett lubavicsi rabbi, Jöcheszkel Lebovics is kétszer egy hónapot töltött és tanított Budapesten, magyar ajkú feleségével együtt, de hosszabb távú magyarországi terveik elé akadályok gördültek.

Mint a szukkotot Budapesten töltő Jo­el Schwarz rabbitól megtudtuk, novem­ber elején Magyarországra érkezik a harminckét éves Zeév Paskusz, aki ti­zenegy esztendővel ezelőtt távozott el innen, és az amerikai hátterű Or Szaméach jesivában végezte tanulmányait. A „litvis” (nem haszid) ortodox irányzathoz tartozó szófér feleségével és gyermeke­ivel együtt települ a magyar fővárosba, hogy itt dolgozzon (tórákat, tfilineket, mezüzéket írjon és javítson), s hozzá­járuljon a zsidó ismeretek bővítéséhez és a vallásos élet felélesztéséhez.

Információink szerint lehetséges, hogy a lubavicsi jesiva csírája késztette aktívabb szerepvállalásra az ortodox vi­lág más irányzatait is, melyek kihívás­nak érzik ennek jelenlétét, bár annake- lőtte nem mutattak különösebb érdek­lődést az itteni szerepvállalásra.

Magyarország (vagy legalábbis Buda­pest) mégiscsak visszakerül az ortodox világ térképére?