Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk
Köszöntjük a 75 éves Kertész Imrét!
Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk
A TOTALITARIZMUS ÁRNYÉKÁBAN – A TOTALITARIZMUS MINT LÉTÉLMÉNY
A totalitárius rendszer, amely nemcsak megköveteli az egyértelműséget, hanem a szerkezeti-lét elemeiben maga is egyértelmű,1 nem tud mit kezdeni egy korántsem egyértelmű művel.
Nem véletlen tehát, hogy amikor Kertész Imre 1973-ban benyújtja a Sorstalanság kéziratát a Magvető Kiadóhoz, a „hivatalos humanisták”2 visszautasítják.
Egy mű kiadhatóságának lényeges kritériuma a Kádár-totalitarizmusban, hogy jól felismerhető legyen benne az író politikai álláspontja, amelyen keresztül a második világháború eseményeit, szorosabban a nácizmust és a holokausztot ábrázolja. Ha ugyanis a holokauszttéma politikai szemszögből, politikai elkötelezettség-szempontból jelenik meg, akkor a rendszer saját létére is igazolást nyer, és ezáltal társadalmi elfogadottságát erősíti.
A Kádár-rezsim ugyanakkor nemcsak a politikafaktort, hanem a holokauszt ábrázolásának művészi eszközeit is szabályozza. Mivel a cél az, hogy igen széles rétegek legyenek megszólítva közvetetten politikai propaganda célzattal, az érzelmekre hatás, az emocionalitáselem irodalompolitikai elvárásként jelentkezik a holokausztleírásokkal kapcsolatban.
Keszi Imre Elysium című regénye például támogatott műnek bizonyult 1959-ben, politikai és irodalmi-stilisztikai szempontok alapján egyaránt (Budapest, Szépirodalmi Kiadó). Keszi a főhős – a náci szadizmus áldozatául esett kisfiú – sorsának ábrázolásával erős érzelmi reakciót vált ki a befogadóban, a regény főszereplőjének pusztulása valódi tragédiaként hat. Az érzelmi átélés, pontosabban az író látásmódjával való érzelmi azonosulás eredményezi, hogy a végkifejlet művészileg hitelesnek tekinthető: a felszabadító szovjet katona a regény katarzisát hozza el.
Történelmi-politikai kontextusba helyezve az Elysium című regényt, illetve annak cselekményét: Keszi Imre műve megjelenhet, mert elhiteti, hogy a felszabadító szovjet hadsereg az egyetlen lehetséges megoldás és elégtétel a történtekre.
Ember Mária Hajtűkanyar című regénye (Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1974) szintén átmegy a rostán, feltehetőleg a regényben alkalmazott technikának köszönhetően. Ember a valós tényekből táplálkozó eseménysort regényében történelmi dokumentumokkal elegyíti. A fikció és a valóság egymásba játszása – valamely irodalmi „fiktív” történet hitelességének dokumentumokkal való igazolása – megfelelő eszköz a hatáskeltésre, a befogadó érzelmi azonosulásának kiváltására. A kitaláltba ágyazottság ugyanakkor a históriai tények rögzítését segíti elő.
Ember Mária szépirodalmi alkotása is megjelenhet, mivel kiválóan teljesíti a totalitárius rendszer népnevelő-népművelő irodalompolitikai programját.
Bárdos Pál regénye, Az első évtized (Budapest, Szépirodalmi, 1975) más oldalról közelíti meg az ideológiai irányvonalat. A mű a kommunista totalitarizmus társadalmi és nyelvpolitikai célkitűzéseit eleveníti meg: még a szavak szintjén sem létezhet etnikai-vallási-kulturális sokszínűség. A zsidóság egyetlen lehetséges útja a holokauszt után az asszimilálódás, az internacionalista rendszerbe való beolvadás.
Bárdos Pál regénye azért jelenhet meg, mert meghirdeti a kommunizmust és ezzel együtt az identitásfeladást a zsidók számára.
Ezen regények mellett természetesen igen sok mű született és jelent meg Magyarországon is holokauszt-témakörben. A kiválasztott művek mindazonáltal reprezentatív módon illusztrálják a korszak holokausztirodalmának irányultságát.
A Sorstalanságot 1973-ban a hivatalos irodalompolitika tehát nem tudja a kurrens holokausztfeldolgozások egyetlen kategóriájába sem beilleszteni, Kertész műve nem fér bele a kommunista totalitarizmus holokausztértelmezésébe.
Kertész pályájának irányát jelentős mértékben befolyásolja a visszautasítás, a Sorstalanság kiadásának kudarca. Ez a kudarcélmény a későbbiekben művészi inspirációvá alakul, ihletadó, termékeny erővé válik. A Gályanapló című esszéregényében, amely Kertész 1961 és 1991 közti feljegyzéseit tartalmazza (Holnap. 1992), valamint A kudarc című regényében (Szépirodalmi, 1988) szövegszinten, a szövegben explicit is említi a regény kiadásának elutasítását, illetve szó szerint beemeli a kiadó levelét saját szövegébe: „Hogy – hallom – ’ezzel a témával’ elkéstem. Már nem időszerű. Hogy ’ezt a témát’ korábban kellett volna, legalább tíz évvel ezelőtt.” (Gályanapló, 26. o.) „Rendes, közönséges üzleti levél volt, dátummal (1973. VIII. 27.), ügyintézővel, (kitöltetlen), tárggyal (megjelöletlen), iktatószámmal (483/73), megszólítás nélkül: “Kéziratát kiadónk lektorai elolvasták (…), egybehangzó vélemény alapján úgy… véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült”; és „regényemet visszautasították” (A kudarc, 41., 75. o.).
Kertész a kudarc-élmény feldolgozásával egyidejűleg maga is belátja, hogy ez a visszautasító aktus karakterisztikus jegye az általa körvonalazott világ gépezetének. A kiadói elutasítás tehát igazoló visszajelzés a totális rendszerek működési rendjéről, de egyúttal újabb értelmezési kódot is jelent Kertész számára.
Igen jellemző továbbá a kor mechanizmusára, hogy a kiadást végül is a két monopolhelyzetben álló kiadó egymás iránti megvetése teszi lehetővé, tehát korántsem valamiféle műértés, vagy műértékelési, esztétikai megfontolás. A Sorstalanság így az elutasítást követően két évvel, 1975-ben, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelenhet meg. Kertész napi feljegyzéseiben a Sorstalanság kiadásának sikerére is találunk utalást: „1975. Április. Megjelent a Sorstalanság.” (Gályanapló, 34. o.)
A totalitarizmus visszhangja, természetesen, jelentéktelen.
Minthogy természetes az is, hogy a 80-as években meginduló lassú, de tendenciózus ideológiai váltás megnyitja az utat az addig félretett, elfeledett akták felkutatása előtt, és ezzel új távlatot teremt a különböző újraértelmezési, felülvizsgáló, rendszerező folyamatok számára.
Ez az a kor, amely rátalál Kertész Imrére is, amely újraolvassa a Sorstalanságot3 – a regényt 1983-ban és 1985-ben újból kiadják -, megsejtvén a helyes kódot az egyetlen lehetséges olvasat számára: a forma felőli megközelítés primátusát.
EGY MÍTOSZ KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE
Kertész, ahogyan a Sorstalanság kiadásával kapcsolatos feljegyzései is tanúsítják, szereti a belső és külső történéseket dokumentálni, szeret reflektálni rájuk, sokszor nem is pusztán deskriptíve, hanem normatív, értelmezői attitűddel.
A Sorstalanság megírásának ötletét is regisztrálja, de ezt sem kizárólag dokumentális hűséggel, hanem utólagosan értelmezvén is a pillanatot. Utólagosan, hiszen a Gályanapló reflexiója 1964-ből való, A kudarcbeli utalás pedig még nagyobb távlatból eleveníti fel a regényírás ötletének megszületését: „Az ember életében elkövetkezik a perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői; ettől a perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a percben születtünk meg.” (Gályanapló, 13. o.) „Kövest meleg, biztonság, a szakadatlan lépések feltartóztathatatlan, vak sodrása és az örök feledés félhomályos boldogsága várja. (…) Ám ugyanebben a pillanatban valami mást is meglátott a folyosón – homályos tünemény, az álmaiban kísértő fuldoklóhoz hasonlított (…) a fuldokló magával rántja őt, és ki tudná, meddig kell küszködniük a mélyben, és ki tudná, hogy valaha is újra felvergődhetnek-e majd a fényre.” (A kudarc, 384. o.)
Kertész – A kudarcbeli elbeszélésben – 1956-ot jelöli meg a Sorstalanság ihletadó „pillanatának” idejéül.
1956, a kommunista rendszer megdöntésére kirobbant forradalom és szabadságharc, a nagy felszabadulás és nagy átalakulás reménye az írót egész addigi életének számvetésére készteti. A számvetés nem saját elhatározásból, hanem kívülről jövő hatalom parancsára történik, amely álom, látomás, illetve belső megvilágosodás révén jut el az íróhoz. Erőn felüli a követelmény – a parancsteljesítés szenvedéssel jár, sőt, ahogy Kertész a regény megírása, illetve kiadása utáni létállapotot dokumentálja, egészen elégő áldozatot követel: „Szabad vagyok és üres. Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. (…) Győztünk! – sóhajtott a hadvezér, és meghalt.” (Gályanapló, 34. o.) „Micsoda üresség, micsoda zuhanás!” (Gályanapló, 27. o.)
Kertész a Sorstalanság megírásáról tehát a későbbi munkáiban mint valamely szükségszerű feladat végrehajtásáról vall, melynek során önmagát áldozza fel.
A mitológiából, misztikából jól ismertjelenség, hogy a hős saját áldozata árán hajtja végre az emberiségnek a jótéteményt, a jótétemény véghezvitelébe hal bele. Kertész a kiüresedés megfogalmazásával, illetve a halálhasonlat alkalmazásával a regényírás aktusát és magát a regényt is mitológiai magaslatra emeli. Az utólagos értelmezés Kertésznél így egyfajta mitizáló újrafogalmazást jelent.
A mitikus hős megbélyegzett: Isten embere, és megbélyegzett, mert Isten népének embere. 1956 „határhelyzete”4 felismerteti vele, hogy a regény, amelyet meg kell írnia, nem szólhat másról, mint Auschwitzról, az egyetlen témáról: „A megvilágosodás következményeként feladatát a maga számára kijelölte.” (A kudarc, 139. o.)
A létösszegző epikai anyag tehát nem más, mint a mitikus hős saját sűrített élettörténete.5
Létezik-e szerencsésebb konstelláció egy mű megszületése szempontjából?6
REGÉNYTECHNIKA MINT LÉTÉRTELMEZÉS: SORSTALANSÁG
A Sorstalanság egyszerű felütéssel kezdődik: „Ma nem mentem iskolába.”7 Ez a kezdőhang megadja a regény alaptónusát – a mondatok a regényben végig egyszerűek, sokszor a szó szoros, grammatikai értelmében is, modalitásuk az esetek többségében kijelentő.
Az elbeszélésben Kertész a lágerregények tartalmi „obligátumai” mentén halad. Ezt a sémát, szakrálissá téve ezzel a műfajt, a passiójátékok kötelező rendezőelvével hozza párhuzamba; szenvedéstörténetének stációi: gettó; vagonírozás; megérkezés Auschwitzba; rabbá levés; az alternatíva; a véletlen; a túlélés túlélése.8 A cselekmény az elindulással kezdődik (otthon), és a megérkezésig (otthon) tart, amellyel Kertész „keretes szerkezetet” hoz létre, a klasszikus narráció- ra jellemző kauzalitás (ok-okozatiság) és linearitás (kronológia) megtartása mellett.9 A regénybeli történet ideje egy év, amely szintén szimbolizálhat egyfajta teljességet, lezártságot.
Mivel az elbeszélés narrátora a főhős – azaz a kamasz fiú egyes szám első személyben jeleníti meg az eseményeket -, mód nyílik arra, hogy a deskriptív, leíró módszert mentalitásbeli kifejeződésként értelmezzük. A tárgyilagos elbeszélőtechnika arról a látásmódról, magatartásformáról árulkodik ugyanis, hogy a történéseket a kamasz fiú magától értetődőnek tekinti, pl.: „Mindez (…) elfogadhatóan hangzott. Különben is, a rendőrnek végtére engedelmességgel tartoztunk.” (38. o.) Ugyanakkor egyfajta kívüllevést, kívülállást is feltételez: „Semmi kétség, habár engem a kérdés nemigen érintett, úgy találtam, igaza lehet.” (78. o.) Különösen nyilvánvaló ez az elidegenítő technika a hivatalos, illetve tudományos-ismeretterjesztő stílusra jellemző nyelvi fordulatok esetén, pl.: „Jelen pillanatban a gyomra képtelen lett volna bármilyen ételnek is a befogadására.” (15. o.) „Buchenwald hegyvölgyes vidéken, egy magaslat gerincén fekszik. Levegője tiszta, a szemet mindenfelé változatos tájék, körös-körül erdőségek (…) gyönyörködtetik.” (101. o.) A naiv külső szemlélés és az áldozattá válás folyamatának kettőssége, illetve állandó kölcsönhatása, valamint hogy a narrátor kevesebbet tud a dolgok állásáról, mint az olvasó, különös feszültségkeltést eredményez.
Nem megszokott, hogy az európai kultúrának a „kereszt óta a legnagyobb traumáját”,10 bárki is a dolgok menetébe beavatkozni nem kívánó, szinte közömbösen naiv, laikus szemlélő perspektívájából láttassa. Az elbeszélés módja, a hangnem és a stílus lehetőséget teremt a Sorstalanság főhős-narrátorának, Köves Gyurinak Camus Közöny című regényének hősével, Meursault-val való megfeleltetésére, és ezzel az egzisztencialisták világlátásának megidézésére. Látszólag természetes az események menete, valójában azonban abszurd. Csakis a lét abszurditásának horizontjából tűnik az eseménysor természetesnek. Csakis a funkcionalitás, a jelenség-lét nézőpontjából látszik minden szükségszerűnek.11 Kertész a Sorstalanságban az egzisztencialisták szellemiségének megidézésével Auschwitzot az egyetemes totalitarizmus metaforájává, mítoszává aposztrofálja.12
A regényben alkalmazott elbeszélőtechnika azonban nemcsak „egyenes vonalú” leírást, hanem bizonyos „cél felé történő” előrehaladást is implikál. Jól szemlélteti ezt a „célszerű” linearitást a nem-karakterizáló jellemrajz minőségi változása a műben.
A család bemutatása még személyekre kiterjedően történik (otthon). A külső megjelenítésen túl anekdotákat, rövid háttér-információkat is megtudhatunk egyik vagy másik családtagról, pl.: „Mielőtt még lóversenyirodát nyitott volna, újságírással is foglalkozott.” (18. o.) A vámház13 mikrotársadalmának ábrázolása még mindig részletező-implicit és sűrítő jelleggel bír (gyűjtő): „Ez már többet aggodalmaskodott. Különösképp a “balszerencséjére panaszkodott.” (43. o.) Később a nem-jellemzés is egyszerűsödik, Citrom Bandit az elbeszélő csak egy-két, jelen helyzet szempontjából releváns tudnivalóval mutatja be (haláltábor): „Ó meg – tudtam meg azután – munkatáborból került ide. (…) Korra, vérre, egészségre munkaszolgálatra megfelelő volt akkor. (…) “Összetűzött a szakaszvezetővel.” (108. o.) S még tovább fokozódik a lecsupaszítás: Pjetyka habitusa pusztán kötelességteljesítésén keresztül nyilatkozik meg (kórház): „Itt volt például Pjetyka. (…) A szoba mindig kifogástalan rendje, padlójának feltörlése (…) mind-mind az ő keze munkája.” (167-168. o.)
A jellemábrázolás lecsupaszodása illusztratív kísérőjelensége a személyiség elpusztulásának: a szenvedéstörténet stációi az individuum keresztútjának állomásait jelzik.
A naiv, kívülálló, tudatlan fiú a vendéglét-rabságban („csak amúgy, mondhatni, vendégként éreztem magam a rabságban”, 84. o.) fokozatos tudásra tesz szert („még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem”, 89. o.), és így belenő a rablétbe.
A haláltábor olyan léthelyzet, létállapot tehát, amely a személyiség elpusztításával egyidejűleg elvezethet bizonyos tudásra.
A haláltábor „határhelyzete” a kamasz fiúval a lét végességét, és ezzel abszurditását láttatja be, azaz a lét teljes átéléséhez, megértve éléséhez szükséges ismeretet rejti magában: „Ereztem, hogy valami megjavíthatatlanul tönkrement bennem, ettől fogva hittem minden reggel, hogy ez az utolsó reggel (…), minden lépésnél, hogy még egyet már nem tudok megtenni.” (138. o.) A haláltábor szubjektív, koncentrált, összesűrített ideje („hét nap nálam hét esztendő”, 133. o.) a létezés relatív voltára döbbenti rá: „Dolgok például, melyeknek ezelőtt holmi roppant, jószerivel felfoghatatlan jelentőséget tulajdonítottam (…) az én szememben minden fontosságukat elvesztették.” (138. o.) A koncentrációs tábor abszurditása visszaadja a szavak eredeti értelmét: „Kérdezte, rászánnám-e magam, s egész elcsodálkoztam, mivel úgy nézett rám, mint aki csakugyan a válaszomat, netán a beleegyezésemet, hogy ne mondjam: a felhatalmazásomat várná.” (142. o.) S a halál közvetlen közelében megnyilatkozik az abszolútum:14 „Az enyémhez szoruló testek nem zavartak többé, még valahogy inkább örvendtem is annak, hogy itt, hogy velem vannak, hogy oly rokoniak és annyira hasonlóak az enyémhez, s most először fogott el irántuk valami szokatlan, rendellenes, valami félszeg, mondhatnám ügyetlen érzés – meglehet, a szeretet tán, azt hiszem.” (149. o.)
Kertész Sorstalanságában a haláltábor koncentrált léte az abszurd lét igazi arcának a kitárulkozása. A szerepet játszó főhős a rá kiosztott szerepéből, sorstalanságából, azaz a rákényszerített zsidó sors alól a halállal való szembenézés árán tud csak szabadulni; csak a halál közvetlen közelében tudja beteljesíteni személyes sorsát, a reflektált létezést. Az összesűrített haláltábor-lét tehát nem más, mint az itt-lét lényegi megnyilvánulása: az autentikus egzisztencia.15 A Sorstalanságban Auschwitz, mint a zsidóság létének végső abszurditása, az autentikus megvilágosodás kizárólagos és nélkülözhetetlen előfeltételeként jelenik meg.
A haláltábor után, „Auschwitzon kívül” az immár felnőtt fiú ismét a jelenség-léttel kénytelen szembesülni, de már a felismert igazság birtokában. A totalitárius rendszer most a túlélés szerepét, a túlélés emigrációját kényszeríti rá, amelynek elhárítására egyetlen megfelelő mód kínálkozik csupán: ennek túlélése. A sorstalanság leküzdése (a túlélés túlélése) a felismert, az empirikus úton megtapasztalt igazság továbbadásával lehetséges: „a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított” – és „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik” (210. o.).
így válik a túlélés túlélésének előfeltételévé Auschwitz, módjává pedig az Auschwitzról szóló élet mint irodalmi tárgy. Hiszen Auschwitz után már csakis verset lehet írni, és „Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni”.16
A totalitarizmus, a Kádár-diktatúra jelenség-léte azonban „elhallgattatja a múzsát”, ahogy ezt fent bemutattuk. Kertész Auschwitz-mítosza, beszámolója „a koncentrációs táborok boldogságáról” 1973-ban egyáltalán nem juthat el a hallgatósághoz, és 1975-ben sem talál értő, érdeklődő befogadásra. A mű totalitarizmus általi elutasítása ugyanakkor elindítja magának a regénynek, a Sorstalanságnak a mítosszá válási folyamatát.
A tanulmány második, befejező részét következő számunkban közöljük.
1 Vö. A kudarc, 56. o., és a Detektívtörténet című regényt, amelyben külön nyomatékkal bír, hogy a rendőrállam hatalmi struktúrája a logikán alapszik: „A rendőrség arra való (…), hogy logikát vigyen a teremtésbe”; „A logikától reszkettem én abban a pillanatban, semmi mástól” (186., 216. o.).
2 A kifejezést Kertész A kudarc című regényében használja a bürokratizmus, a kishivatalnokok jellemzéseképpen (A kudarc, 43. o.).
3 Spiró György expressis verbis az újraolvasás kifejezést használja „Non habent sua fata” című tanulmányában (Élet és Irodalom, 1983/30., 5. o.).
4 A kifejezés az egzisztencialisták (Jaspers) terminus technicusa; a határhelyzetek azok az élet-, illetve tudatállapotok (chiffre: helyzet, szituáció), amelyekben lehetőség nyílik a lét átélésére.
5 Kertész feljegyzéseiben egyenesen így fogalmaz: „Egyazon regényt élni és írni”
(Gályanapló, 65. o.), „sors és regény” (Gályanapló, 106. o.), „mert élek és írok”, „az írás is élet” (Kaddis a meg nem született gyermekért, 75-76. o.). Az életnek irodalmi tárgyként és alkotói tevékenységként való felfogását tükrözi továbbá Esterházy Kertésszel kiadott közös elbeszélése: az Élet és irodalom is (Magvető-Századvég, 1993).
6 A kifejezést Kertész használja A kudarcban (96. o.), valamint a Gályanapló-beli szövegvariánsban (83. o.), ahol Goethe születése kapcsán saját születésének pillanatáról, asztrológiai meghatározottságáról beszél.
7 Az idézetek a Sorstalanság Budapest, Századvég, 1993-as kiadásából valók.
8 Kertész Csáki Juditnak adott interjújában ismerteti a „stációkat”, l. Csáki Judit, Sors és sorstalanság – Beszélgetés Kertész Imrével (Kritika, 1992/3., 24-26. o.).
9 Kertész elméleti megfontolása a kronológiával kapcsolatban az volt, hogy mivel a lágerlét elvette az embertől az időbeosztás jogát, elvette az idővel való bánás jogát is. Szellemi diktatúrájával még azt is megakadályozta, hogy az emlékekbe menekülés látszólagos enyhülést hozzon. Ellenpontozása ez a Nagy Utazásnak, ahol Semprun az emlékekbe menekülést az életben maradás feltételeként tünteti fel. Ennek az elméletnek szövegszinten némileg ellentmond a regényben kifejtett egyik lehetséges menekülési mód: „A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok. (…) Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad.” (126. o.)
10 Kertész maga definiálja így a holokausztot, vö. Gályanapló, 27. o.; Táborok maradandósága, 11. o. (in: A holokauszt mint kultúra, Századvég, 1993); valamint ezt idézi Wirth Imre, Kaddis a meg nem született gyermekért című recenziójában (Vigilia, 1990/11., 876-877. o.).
11 A funkcionális, a tüneti, a jelenség-lét fogalmával Kertész Husserl fenomenológiájára támaszkodik, akinek tanai befolyásolták az egzisztencialisták, különösen Heidegger és Sartre filozófiáját.
12 A mítosz fogalom Auschwitzcal összefüggésben magától Kertésztől származik, vö. Táborok maradandósága (10., 11. o.), Gályanapló (26. o.).
13 Amely kifejezéssel Kertész óhatatlanul A kudarc ávós-vámosai, illetve a Jegyzőkönyv vámtisztjei irányába mutat előre.
14 Az egzisztencialisták szerint az abszolútum megismerhetetlen, csak az ún. chiffre-ekben, szituációkban, határhelyzetekben nyilvánul meg.
15 Kertész elmélete szerint a funkcionális ember szerepet játszik. A rá kiosztott szerepet éli meg, valóságos egzisztencia nélkül. A funkciók világrendjének létélménye a sorstalanság (vö. Gályanapló, 9. o.). A személyes sorsnak szinonimája a reflektált lét, ellentéte nem a puszta vegetáció, hanem az elfogadása a tünetinek, a nem valódi, az asszimilált, mindennapi létezés. Ennek a felosztásnak az eszmeisége Heidegger lételméletében gyökerezik, amely az autentikus és nem autentikus egzisztencia dichotómiájára épül.
16 Az idézet a Hosszú, sötét árnyék című előadásból való (in: A holokauszt mint kultúra, 22. o.).
Címkék:2004-11