Sohasem járhatunk egészen jól – Konrád Györggyel beszélget Várnai Pál

A most 70 éves regény­es esszéíró az egyetemen – ahonnan kizárták – irodalmat hallgatott. Gondozott orosz és francia irodalmi szövegeket, volt gyámügyi előadó, városszociológus, a Nem­zetközi Pen Club, jelenleg a Berlin-brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke, számos hazai és nemzetközi díj kitüntetettje.

Volt még megbélyegzett zsidó, osz­tályidegen polgár, és szilenciumra ítélt ellenzéki…

És kéziratcsempész.

Első regényével, az 1969-ben meg­jelent A látogatóval egyik napról a má­sikra híres lett, ezt követte a hetvenes évek második felében megjelent A vá­rosalapító című regénye, melyet sokévi csend követett. Szelényi Ivánnal közö­sen írott Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyvük miatt sok prob­lémájuk volt a hatóságokkal. Következő regénye, A cinkos, már csak a nyolcva­nas évek második felében jelenhetett meg. Később esszékötetek, majd újra regények következtek. Mindenekelőtt szeretném megkérdezni életünk leg­meghatározóbb részéről, a gyerekkor­ról, a túlélésről, a felejtésről és az emlé­kezésről. Gyerekkoráról több könyvé­ben megemlékezik, de a 2001-ben meg­jelent Elutazás és hazatérés erről szól.

– Ez a szerény terjedelmű könyv egy irodalmi önéletrajz első egysége. Egy év története, ’44 májusától ’45 májusáig. Rondóformának mondanám. A hazatérő mindig valamivel többet tud, mint ami­kor elment. Akkor már tud valamit a fel­nőttek világáról, különösen, amikor a szülei nincsenek jelen. Az én szüleimét előbb vitte el a Gestapo és a csendőr­ség. Ennek köszönhetem az életemet. Ez tette lehetővé, hogy rokoni meghívás­ra a hatóság elengedjen engem, és Bu­dapestre jöhessek. Ez az utolsó pillanat­ban történt, mert másnap Berettyóújfalu egész zsidóságát gettósították, majd Auschwitzba küldték.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mekkora biztonságot is ad egy gyer­meknek, ha az anyjával, nagyanyjával deportálják, ami az én esetem is volt. Ez a körülmény még a félelmet is elviselhe­tővé teheti. Egy magányos gyerek ki­szolgáltatottsága borzalmas lehet.

– Ilyenkor feladattá válik az élet. Azt írom, hogy akkor lettem felnőtt. Egy gye­rek akkor lesz felnőtt, amikor magára van utalva. Visszatérnék az azelőtt eltelt 11 évre, tudniillik 11 éves koromban jöttünk el Berettyóújfaluról. Módos pol­gári családban nőttem fel. Budapesten és vidéken nagyjából hasonló háztartás, hasonló kulturális igények, hasonló civi­lizációs minta jellemezte a zsidó közép­polgárságot, amelyet nem neveznék asszimiláns polgárságnak. Legalább annyira asszimiláns volt a keresztény kö­zéposztály, mert idomult egy életformá­hoz, amit a technikai civilizáció hozott. A tanulási normák általánosak voltak. Asszimilálódtak a zsidók is, a kereszté­nyek is a polgárosodáshoz. Részt vettek az embourgeoisement folyamatában, és lehet, hogy a zsidók ebben valamivel gyorsabbak voltak.

Volt zsidó iskola Berettyóújfalun?

Volt, és éppen most került elő a le­véltárból a fényképe.

Maga megmenekül, hazamegy, vár­ja. hogy megjöjjenek a szülei, olvassa a hazatértek és eltűntek listáját. Ugyanak­kor ott találja a hazatért munkaszolgá­latosokat, akiknek a feleségük, a gyere­keik pusztultak el, s akkor helyettük ön, mások gyereke állít be. Nem éreztek ők emiatt valamilyen neheztelést?

Kedves emberek voltak, nem érez­tettek semmilyen ellenségességet ve­lem. Inkább azt mondták, hogy „Te a többiek helyett élsz”. Ami, hogy is mondjam, pedagógiába fordította át a keserűséget.

Valamelyik esszéjében ír arról, va­jon miként hagyhatták a zsidók, hogy minden ellenállás nélkül vigyék el őket.

– A zsidóság lojális volt az akkori felsőbbséghez és a nemzetállamhoz, de ta­lán nem lett volna ennyire jámbor, ha sejthette volna, hogy mi következik. Ta­lán akkor a szökésre is több kísérletet tett volna. Mindenféle lehetőség meg­volt erre, vagy legalábbis a fiatalok ki- szöktetésére. Izraelben találkoztam ko­rombeliekkel, vagy nálam pár évvel idő­sebbekkel, akik ilyen-olyan csatorná­kon, Dél-Erdélyen, Jugoszlávián át, eset­leg partizáncsoportokkal már akkor elju­tottak Palesztinába. És máshova is, talán Nyugatra is többen tudtak volna emigrál­ni. A szökés is ellenállás. Kivenni az éle­tünket azoknak a markából, akik azt el akarják szorítani. Megszöktetni, kimen­teni az utódainkat, erényes cselekedet. Tisztességes dolog, tisztességesebb, mint az engedelmesség.

Persze nagy volt az információhiány.

Valóban. Amikor zsidóságról be­szélünk, tulajdonképpen hiba, mert annyifélék voltak. De hát ott volt a hit­község és annak a lapja. Ma a Zsidó Mú­zeumban megnézzük az 1944-es tava­szi példányokat, amelyek ki vannak ál­lítva, engedelmességre buzdítanak, és arra, hogy ha szófogadóak leszünk, ak­kor majd kíméletesek és elnézőek lesz­nek hozzánk. Eichmannék érdeke volt, hogy ez a hiedelem terjedjen el a zsi­dók körében. Kisgyerekként talán egy kissé politikusabb voltam kortársaim­nál, mindig hallgattam az angol rádiót apámmal. Képzelgéseimben tovább szőttem azt, amit ott hallottam. Elkép­zeltem különböző tankcsatákat Afriká­ban vagy a keleti fronton, imádkoztam, hogy ne a németek győzzenek. Ez a kis tudatosság valamelyest segített. És hát próbáltam megérteni, hogy mire is ké­szülnek itt a felnőttek. De nem készül­tek semmire.

A szüleit hova deportálták?

Őket Ausztriába, mezőgazdasági munkára, meg úttakarításra Bécs belvá­rosába. Szép teljesítmény, hogy megma­radtak, mert vitték őket Mauthausen fe­lé. Anyám biztatott egy kisebb csopor­tot, hogy ugorjanak be az erdőbe: tízegynéhányan ezt tették, és azok életben maradtak. Később ugyan elfogták őket, és egy nagy hadifogolytáborba kerültek.

Száműzetés, identitás, haza

Két éve jelent meg egy hosszabb el­mélkedése a Kritika című folyóiratban. Itt különösen a száműzött írók helyzeté­vel foglalkozott. Ön ezt a saját tapaszta­latából is ismeri, hisz élt külföldön, kü­lönböző körülmények között.

– Azon az egy nagy elrugaszkodáson kívül, hogy Berettyóújfaluból, egy mező­városból eljöttünk a gettósítás előtt egy nappal Budapestre, ilyen nagy elmenete­leim nem voltak. Amikor elmentem, tanulmányutakra mentem, ösztöndíjjal. Ezek ahhoz elegendőek voltak, hogy ta­lálkozzam sok magyarral szerte a világ­ban, és nem csak magyar emigránsok­kal. Az emigránsok világa fantasztikus világ. New Yorktól Párizsig, San Franciscótól Berlinig megismertem ezt a sokfé­le kelet-európai emigráns világot. Kelet-Közép-Európáról való ismereteimet jó­részt ezeken a nyugat-európai kóborlá­sokon szereztem meg. A Pen Club révén is van tapasztalatom a száműzött, emig­ráns írók helyzetéről, de ebben az esszé­ben nemcsak írókról van szó, hanem az emigráns lelkiállapotról, arról, hogy sose járhatunk egészen jól. Azért elmondha­tom, hogy az osztálytársaimnak a fele el­ment 1956-ban, és amikor megtartottuk az ötvenedik érettségi találkozót, min­denki ott volt, aki élt. Kevesen haltak meg. És hát, akik elmentek, mintha egy kicsit jobb fizikai és lelkiállapotban let­tek volna, mint azok, akik itt maradtak. Gazdaságilag is, persze.

Egy szellemi, egy humán érdeklődé­sű ember nyilván nehezebben talál ma­gára az emigrációban, mint egy mérnök vagy egy orvos.

Igen, de már egy társadalomtudós számára nem olyan rossz a nagyvilág. Talán az érzékelhető problémáktól való kihívottság miatt, az emigráns az egész civilizációt egy egységnek érzi.

Itt borzasztóan kelet-közép-európai az ember, nagyobbnak tűnik a bezárt­ság.

Ezt próbáltam korrigálni valahogy, de nem sikerülhetett igazán, mert az a természetesség, ahogy az emberek mo­zognak a világban, 56 éves koromig nem volt meg.

Nemrég olvastam Raphael Patai könyvét Budapestről, arról a Budapest­ről, amelyért fiatal korában rajongott. És amikor pár évi külföldi tartózkodás után visszajött, Jeruzsálemből, a har­mincas évek elején, akkor Budapestet már nem ugyanannak, kissé provinciá­lisnak találta. „Kisebb lett a Gellért­hegy” – ahogy, azt hiszem, Déry írta ahol a legtöbben csak egy nyelven be­szélnek, ahol a zsidók félnek vállalni identitásukat.

– Most van egy sajátos nézőszögem. Elég sokat jövök-megyek, ingázom Bu­dapest és Berlin között, s ez valahogy tetszetősebbé teszi ezt a várost, mert már Berlin is elnyerte a maga banalitá­sát. Persze, egy vidéki gyereknek Buda­pest hallatlan élmény volt. Lehet, hogy azért nem mentem el innen, mert már ez is nagy út volt, idáig. Az emigrációra visszatérve, az ember azért megy el, mert valamilyen veszteséget, ami otthon érheti, el akar kerülni. S közben másfaj­ta veszteségeket teremt magának. Tö­rődjünk hát bele abba, hogy igazán jól járni nem lehet, hacsak egy olyan filozó­fiát nem alakítunk ki magunkban, hogy azzal jártunk jól, amink van. Ez afféle panglossi filozófia.

„A kívülállást nem lehet elveszíteni, ez a lényegünk.” „A zsidók századok óta jogokkal felruházott vendégek.” írja a Láthatatlan hang című, zsidó témájú esszékötetében. Valóban, a rendszervál­tás után megint olyan hangok hallat­szottak, amelyeket jobban szerettünk volna nem hallani. Gondolom, ezek a hangok inspirálták néhány olyan írását, amelyekben felveti a kérdést, hogy med­dig jó itt élni a zsidóknak, kívánja-e a környezet, hogy itt maradjanak.

– Abban biztos voltam, hogy a zsidók helyzete itt így is, úgy is problematikus. Kérdésessé lett a létük azért, mert zsi­dók, és azért, mert polgárok voltak. Ez­után következik a kommunista zsidók kí­sérlete, önmagukat integrálva tudni, egy­nek a többi közt, de hát ez egy rétegnek megfelelő volt, más réteg számára lehe­tetlen. Hogy érzékletesebben mondjam, Berettyóújfaluból egy kisebbség ezt az utat követte, a többség elment Izraelbe, egy harmadik rész pedig Budapesten próbált értelmiségiként, polgári szakmá­ban elhelyezkedni, létezni, túlélni. A fő­vonal tehát nem a kommunizmus válasz­tása volt. Legalábbis statisztikailag nem. A zsidók diaszpórában élnek szerteszét a világban, és semmilyen jel nem mutat ar­ra, hogy összehúzódnának Izraelbe. Ez a két pólus létezik, két állandó hívás, és ki így, ki úgy válaszol rá. Az izraeliek is ki­rajzanak a világba, máshova mennek él­ni, dolgozni. Úgy látszik, a zsidók jól bír­ják a létet mások között, és ez bizonyára problematikus. Valószínűleg nem olyan nagyon szeretnek mindig zsidók között lenni. És hozzászokhattak a kívülállás­hoz, ami az életet a nem zsidók között lehetségesebbnek tünteti fel. Ámos Oz­zal egyszer arról beszélgettem, hogy sze­retné-e, ha minden zsidó összejönne Iz­raelben. S azt mondta, hogy igen, legye­nek mind itt. Elférnek, hiszen Belgium is milyen sűrűn lakott. De én ezt valahogy mégiscsak olyan dialektikátlan álláspont­nak tartom. Nekem általában tetszik az ingamozgás, hogy a zsidók legyenek va­lahol sokan, de legyenek szerte a világon is. Minden Izraelben élőnek jólesne, ha a többiek is ott volnának. Amikor Izrael­ben magyar zsidókkal találkoztam, csaló­dottságuk, hogy nem élek ott, lelkifurda­lást is okozott. Ugyanakkor olyan embe­rek, mint például Tomi Lapid, az ismert izraeli politikus, aki 1944-ben mellettem lakott a Pozsonyi úton, megérti, hogy én miért élek itt. Lehet, hogy én magam sem értem olyan nagyon, miért vagyok itt, bár engem aránylag kevés barátságta­lan gesztus ért.

Ön jól ismeri Berlint, Hallott-e egyáltalán olyasmit, hogy ott valaki zsi­dózna?

Nem tapasztalom ezt. Ha mégis, ak­kor az interneten, az újnáci szerveződé­sekben, s azok is inkább Németország keleti felében vannak jelen. Azt már in­kább érzékelem, hogy sokan ellenzik Iz­rael palesztinpolitikáját, démonizálják Saront. Ez egy kicsit kellemetlenebbé teszi most a légkört, mert ha Izrael, Saron és a zsidóság tehet a világ aktuális problémáiról, akkor…

…akkor semmi új nincs a nap alatt.

S akkor az a mondás, hogy „Die Juden sind unsere Unglück”, új fényt kap. Ugyanakkor azt mondanám, hogy a mai Németország hajlik a demokráciára. És mivelhogy nem háríthatta át a holokauszt terhét egy másik népre, államra, kényte­len valahogy viselni, bár ki örül annak, hogy hordozni kénytelen nagyszülei er­kölcsi poggyászát. Németnek lenni nem olyan nagyon könnyű, azzal a múlttal megküzdeni. Mindig felvetődik a kérdés, hogy ők egy követő nemzet, vagy van-e egy saját út. A saját útra már néhányszor ráfizettek, de a követő nemzet modellje sem tetszik. Egy kis nemzetnek nincs sok választási lehetősége, de egy ilyen fél-nagy nemzet kénytelen választani.

Felteszem, hogy nemcsak a zsidók­nak, de a németeknek is van identitás­problémája.

Valóban. Például valaki megkérdi: „Ez a szekrény honnan van?” És a szek­rény mögött ott az egész történelem.

Antipolitikus a demokráciában

Önmagát a diktatúra idején „antipo­litikus disszidensként” aposztrofálta. Beszélt még „antipolitikai tartásról” is. Könyve is viseli e címet. Ha jól emlék­szem. ez valamiféle harmadik út volt. egyfajta távolságtartás. Hogy állunk most ezzel?

– Igazában akkor antipolitikus az em­ber, amikor a többségétől eltérő állás­pontot képvisel, érdekli a politikai világ maga körül, de nem tud beilleszkedni a politikai kifejezésmódok egyik vagy má­sik típusába. Az antipolitikának legin­kább akkor van értelme, amikor a poli­tika betölti az életet, amikor a politika túlságosan sokat határoz meg a privát szférából, amikor benyomul ajtón és ab­lakon.

Most ez nincs így?

A választás környékén volt egy ilyen állapot, de az antipolitikai attitűdöt kivál­tó helyzet mégiscsak az, amikor nem két különböző politikai irány nyomul be, hanem csak egy. Én ezt a könyvemet 1982-ben írtam, a lengyel Szolidaritás aktív szerepe után, egy vereségi állapot­ban, amikor a politika lehetősége, a szükségállapottal, lehetetlenné vált. Ak­kor mint tevékenységre, csak ezekre a baráti hálózatokra gondolhatott az em­ber, ami nem volt betiltva. Ez volt az az idő, amikor a privát szférába húzódott át a politika a hivatalos politika csatornái­ból. Tehát lakásokon tartottak egyetemi előadásokat. Akkoriban járt itt Hans Magnus Enzesberger, az író. Sok estét töltöttünk együtt, és mondtuk neki: „itt is buli, ott is buli”. Mentünk, vágni lehe­tett a füstöt. Ez neki érdekes volt, sok emberrel lehetett beszélgetni. Azok más partik voltak, mint a maiak.

Én inkább hallomásból ismerem ezt a szubkultúrát, nagyon izgalmas lehe­tett pl. Halászék lakásszínháza. Aho­gyan sokaknak van Kádár-nosztalgiájuk, gondolom, másoknak lehet ellen-Kádár-nosztalgiájuk

Az én lakásomban is tartottak elő­adást. Olyan kevéssel lehetett valami heroikus látszatot kelteni. Például bezár­ták a Kárpátia vendéglőt egy időre, és Szentjóby Tamás barátunk megkérdez­te, hogy miért zárják be, nincs is olyan rossz állapotban. Maguk miatt, mondták mérgesen a pincérek. Vagy kijöttek a ba­rátaink meglátogatni bennünket Csobánkán, és a ház előtti ösvényen ott állt két nagy, fekete autó. Benne ültek, mi­közben mi ott heverésztünk, és ez a szimbiózis valami jelentőséget adott ne­künk. Azt gondolhattuk, hogy ez egy játszma.

– Sok szó esik manapság a múltfeltá­rás, a múlttal való szembenézés súlyos kérdéséről. A cinkos című regénye egy nyugtalan kelet-európai intellektuel élet­útját rajzolja meg. A főhős végigélte a legkülönbözőbb szélsőségeket: volt el­lenálló, hadifogoly, ávós, kommunisták foglya, disszidens. nácik-kommunisták. nyilasok-ávósok. Ön azt írja: „Államvé­delmivé lett zsidó munkaszolgálatosok elvadultak, patologikusán viselkedtek, de arról nem tudok, hogy módszeresen gyerekeket, öregeket irtottak volna.”

Nem gondolja, amennyiben a „Terror Há­zát” úgy nevezték volna el, hogy „a kommunizmus áldozatainak múzeuma”, job­ban megfelelt volna annak, amire a poli­tika használja.

Az Andrássy út 60-ban többen hal­tak meg a nyilasok, mint a kommunis­ták, az ávó kezétől. 1944-ben a nyilasok fészke volt, a Hűség Háza. Akit oda egy­szer bevittek, az onnan nem nagyon jött ki élve. Úgyhogy, ha már abban a ház­ban van a dolog, ennek a történetnek is erőteljesebben kellene ott megjelennie. És mert nem így van, ezt méltatlanság­nak és frivol politikai álláspontnak tar­tom.

Amikor a berlini holokauszt-emlék- mű készült, akkor ebben az ügyben ön is hallatta a szavát, részt vett az ezzel kapcsolatos vitában.

A vitában igen, a döntésben nem. Ez még berlini éveimnek az elején volt, kíváncsiak voltak a benyújtott pályázati tervekkel kapcsolatos véleményemre. Elvittek a berlini építésügyi miniszté­riumba, ott voltak a modellek, és külö­nösen a későbbi nyertes terve valami­féle ellenérzést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, hogy ez nem felel meg a cím­nek: „Emlékmű Európa meggyilkolt zsi­dóinak.” Ez inkább a koncentrációs tá­borok emlékművének felelt meg, a for­mák itt inkább barakkokra emlékeztet­tek. Különben is, amikor egy futballpálya nagyságú területet adnak egy ötlet sokszoros megismétlésére, az olyan, mintha az visszaélne a meggyilkolt zsi­dók képzetével.

Már beszéltünk arról, hogy a néme­teknek könnyebb lehetett szembenézni a múltjukkal, mivel a világ őket tartotta bűnösnek. Mennyire tudatosodik ez ma. mondjuk, az iskolásokban, hogy mi is történt valójában?

– Nem tudom. Ismereteik valószínűleg felületesek. Olvastak róla valamicskét, meg vannak filmek. Volt egy bizonyos német ellenreakció is, hogy elég legyen a holokausztiparból, de hát nem nagyon értik ezt, mert nem ismernek zsidókat. Nem egy megélt tudás ez. S amikor mu­tatják a hullahalmokat, az nem biztos, hogy egy empatikus magatartást hív elő, inkább borzadályt. Úgy gondolom, hogy a zsidóknak mint életközösségnek a megismerése, mint mások között élő embereknek az ismerete, van annyira fontos, mint az áldozatok megismerése. Ne mindig az jusson az emberek eszébe a zsidókról, hogy ezek azok, akiket meg­gyilkoltak.

A „beépülő” értelmiségi, és a rendszerváltás vesztesei

Hadd térjek át az értelmiség szere­pére. Szelényi Ivánnal közösen írt köny­ve, Az értelmiség útja az osztályhatalo­mig, nagy port vert fel, s egyben bot­rányt is okozott.

– A politikai osztály értelmiségéről, a káderekről, technokratákról beszéltünk, akik tudásuknál fogva vannak ott. A marginális pedig az,- amelyik kritikus, ki­lóg és elveszti azt a pozícióját. Azt mondtuk, hogy ez a szakértelmiség fog győzni, és ez be is következett. Ennek a szakértelmiségnek nem csekély része azóta jelentős tőkéhez jutott, vagy me­nedzser lett. A rendszerváltás vesztesei viszont azok, akiknek nem voltak meg a képességeik az átálláshoz.

Nem gondolja, hogy csökkent az ér­telmiség presztízse? Egy regény megje­lenése például jelentős esemény is lehe­tett a Kádár-rendszerben. Egy történész nemrég nyilatkozta, hogy Magyarorszá­gon nem lesz történészvita a holokausztról, mert a szakma biztosan pár­tok szerint oszlana meg.

– Ahogyan a Kádár-rendszer autoriter rezsim volt, itt azóta is valamennyi kor­mányfőnek volt autoriter tendenciája. Ez erőteljesen megkezdődött Antallal, Horn is hajlott erre, és Orbán még in­kább. Ezek a hajlamok valószínűleg benne vannak a magyar politikai viselke­désben, ahol a cél az ellenfél megsem­misítése. Az irodalom azért volt fontos a Kádár-rendszerben, mert ha odaültették az írót a dísztribünre, akkor mondhat­ták, hogy az értelmiség bennünket támogat. Akkor nem a szavazócédula szá­mított, hanem a nyilatkozat, a gesztus volt a fontos.

„Nem lenne ízléses, ha én most olyan lépésekért, amelyekért a politikai barátaim is felelősek, míg az elfogadha­tó határon belül vannak, bírálatommal a nyilvánosság felé fordulnék” – írta az MSZP-SZDSZ korábbi koalíciója idején. Hol van ez a határ?

– Az az igazság, hogy kevésbé vagyok ma érzékeny a magyar belpolitika ilyen vagy olyan változásaira, intézkedéseire, és szkeptikusabb is vagyok. De ahogy az SZDSZ négy miniszterét nézem, nem rosszak. Egyik-másikukat különöskép­pen becsülöm. Egyikük sem követett el olyasmit, amiért ellenük az emberi jo­gok védelmében fel kellene emelni a szavamat. S annak is örülök, hogy nem kell annyira odafigyelni a politikára. Ak­kor is el tudom tölteni az időmet, ha nem kell odafigyelnem a kormányra.

A városról kérdezném, mint hajdani városszociológust. Az előbb utalt arra. hogy Berlin is banalizálódott. Azért, mert adminisztrációs központtá vált?

Berlin egy érdekes, jó város. Banalizálódtak a benne lévő emberi viselkedé­sek, a gondolatok, az emberek megfelel­nek a szerepüknek. 1989 előtt például Budapesten az emberek nem feleltek meg a szerepüknek, más volt a magatar­tásuk, mint ami megfelelt volna az állá­suknak. De hát, ha normális egy város, akkor egy kicsit unalmasabbá is kell, hogy változzon. A világon minden város­nak megvan a maga provincialitása. Mindnek megvannak a maguk kicsinyes problémái, többnyire pénzről van szó.

A városalapító című regénye ezek szerint utópia volt?

Igen. A város mint metafora, a vá­ros mint a legsűrűbb emberi kreáció, együttlét.

– Egyszer azt írta: „Semmilyen politi­kus nincs felhatalmazva arra, hogy há­ború és béke kérdésében döntsön.” De vajon kérik-e a felhatalmazást? Gondo­lom, ezt a jugoszláviai háború idején ír­ta, amikor, pacifista álláspontja okán, többekkel nagy vitái voltak. Mit gondol ma akkori kijelentéséről?

– Úgy látom, hogy a világ most két té­zis között őrlődik. Az egyik az, hogy meg kell szabadulni Szaddám Huszein diktatúrájától, a másik az, hogy ez túl sok emberáldozattal járna. Nem tudom megítélni, hogy túl nagy lenne-e az ár, amelyet a biztonságért fizetni kellene. Jugoszláviában más volt a helyzet. Én 1997-ben jelen voltam Belgrádban egy óriási tüntetésen, ahol senkit nem bán­tott a jelen lévő számos rendőr. Az egész civilizált módon történt, és látha­tólag egy városi polgárság akart megsza­badulni egy rezsimtől. Nem tudom meg­ítélni, hogy a bombázás megrövidítette- e vagy meghosszabbította-e a rezsim utóéletét. Én úgy látom, hogy meg­hosszabbította, és elvette az emberek kedvét attól, hogy magukénak érezzék a demokráciát. Ezt most valamilyen mó­don a NATO kreatúrájaként kell, hogy átéljék. Irakban más a helyzet, ott sem­milyen belső erózió vagy ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy rezsimváltozást érjen el. S van egy jelentős elnyo­mott többsége, amely örülne egy ilyen változásnak. Mindenesetre örülök, hogy nem vagyok államelnök vagy vezérőr­nagy, mert biztos, hogy nagyok lesznek a veszteségek.

Min dolgozik most?

Irodalmi önéletrajzom második ré­szén, amely az idei Könyvhéten fog meg­jelenni.

*

(Konrád György újabb műveiről követ­kező számunkban olvashatnak két ta­nulmányt.)