A hidegbéke ára

Slomo Avineri

A hidegbéke ára

Nehéz szívvel írom e sorokat, tekin­tettel a kialakult helyzetre. Könnyű vád­dal illetni bármely oldalt, s tudjuk: az ujjal mutogatósdi általában a jól ismert politikai törésvonalakat követi. Ám még ha úgy érzi is az ember – mint jó­magam -, hogy Ariel Saron Likud-pártvezér templomhegyi látogatása meg­fontolatlan és határozottan rosszul idő­zített lépés volt, a palesztin válasz vad­sága komolyan gondolkodóba ejti az embert az izraeli-arab kapcsolatok egy bizonyos vonatkozását illetően.

Ez pedig nem a béketeremtés, ha­nem a megbékélés kérdése.

Éveken keresztül az izraeliek többsé­ge kész volt elfogadni az Egyiptommal kötött hidegbéke gondolatát. Jobb a hi­degbéke, mint a forró háború, hangzott a közkeletű – s belső logikáját tekintve aligha vitatható – érv. Persze egy ideális világban a dolgoknak másként kellett volna történniök: de ha az izraeli-egyip­tomi határon húsz év alatt egyetlen iz­raeli vagy egyiptomi katona sem halt meg, nos, ez mindenképpen kedve­zőbb helyzet, mint amit az előző húsz esztendő jelentett a maga három hábo­rújával s halottak számolatlan ezreivel mindkét oldalon.

Igaz, a legtöbb izraelit zavarta az a hajthatatlanság, amellyel az egyiptomi társadalom és értelmiségi vezető réte­ge elzárkózott mindenféle kapcsolat fel­vételétől Izraellel.

Több mint húsz éven keresztül alig létezett bármiféle tudományos vagy iro­dalmi eszmecsere a felek között, sem írók találkozójára, sem ifjúsági labdarú­gócsapatok barátságos mérkőzéseire nem került sor. Az egyiptomi szakmai egyesületek bojkottáltak mindent, ami­nek bármi köze volt Izraelhez. Az Izraeli Tudományos Központ, amelyet Kairó­ban állítottak fel a békeszerződés értel­mében, teljes elszigeteltségben ma­radt, és lényegében száműzetésben működött, Egyiptom pedig soha nem hozta létre a maga kulturális társintéz­ményét Izraelben.

Mindannyian tudtuk, hogy minden­nek másképp kellett volna történnie; tudtuk, hogy az iskolai tankönyveket át kellett volna írni – no, nem feltétlenül úgy, hogy az izraeli álláspontot tükrözzék, de legalábbis hogy kevésbé részre­hajló, kiegyensúlyozottabb képet nyújt­sanak a fiataloknak – kisiskolás kortól egyetemig – a konfliktus eredetéről és természetéről. Hiszen ez történt akkor is, amikor Franciaország és Németor­szág, vagy Németország és Lengyelor­szág a megbékélés útjára lépett a má­sodik világháború végeztével, vagy a vasfüggöny lebontása után.

Mindannyian tudtuk ezt, mégis, felis­mervén az arab politikai élet és az Izra­ellel békét kötő arab politikusok kötött­ségeit, politikailag helyesnek tartottuk nem túlságosan feszegetni a kérdést. Ugyanez vonatkozott Jordániára és a Palesztin Hatóságra is. Valamennyi izra­eli kormány, lett légyen bal- vagy jobb­oldali, ugyanezt az irányvonalat követ­te, még ha a retorika szintjén más lobo­gókat lengettek is néhanap.

S lám, a probléma újra kísért. Ami­kor társadalmi szinten nem változnak meg az attitűdök, amikor a diákságnak továbbra is azt tanítják – azt sulykolják a fejébe -, hogy Izrael ellenség és tör­vényen kívül létező entitás – nos, ha ilyen helyzetben rosszul sülnek el a dolgok, hirtelen minden előítélet újra a felszínre tör.

Bárki, aki az elmúlt néhány napban fi­gyelemmel követte a hivatalos palesztin és izraeli megszólalások nyelvezetét, szomorúan rádöbbenhetett, hogy vissza­tértünk az 1970-es, 1980-as évekhez.

Meglehet, jó okkal háborodtak fel a palesztinok bizonyos izraeli lépések miatt az elmúlt néhány napban és hét­ben. Ám az a vitriolos hangvétel, ame­lyet még a tiszteletre méltóbb palesztin vezetők egyike-másika is – így például a törvényhozó tanács tagja, Hanan Asravi vagy Nabil Saat gazdasági tervezési miniszter – megengedett magának, arra mutat, hogy Oslo nem sokat változta­tott felfogásukon a tekintetben, hogy Izraelre alapjában véve mint kolonialista, imperialista, idegen és törvényen kí­vüli entitásra tekintenek.

Egyszerre nyoma veszett mindannak a negédességnek, amellyel alkalman­ként – célzottan – a világ közvélemé­nyét vagy az izraeli baloldalt nyugtat­gatták, s átvette helyét valami egysze­rű és rémisztő: a gyűlölet, a merő gyű­lölet. S éppen ez a belső igazság a legrémisztőbb: mert ha ez a vezetés és az értelmiségi elit nyelve, akkor el lehet képzelni azt a méreggel átitatott üzenetet, amely az utca emberének szint­jéig leszivárog.

Ugyanez vonatkozik természetesen a legtöbb arab ország sajtójára is. Ez im­már nem az izraeli politika kritikája, ha­nem mezítelen, mélyen gyökerező gyű­lölet. A béke nyelve, úgy tűnik, nem volt több, mint pusztán külszín: a respektálhatóság, a politikai korrektség hártyavékony álcája.

Amikor majd újra összerakosgatjuk a békefolyamat darabjait, amire így vagy úgy, előbb vagy utóbb minden bi­zonnyal sor kerül, Izraelnek fel kell is­mernie, hogy a biztonság garanciáját nem pusztán a fizikai valóság talaján megkötött megállapodások nyújtják – a békének az emberek értelmében, szívé­ben és lelkében kell horgonyt vetnie. Senki nem mondhatja meg az arab írók­nak vagy tanároknak, mit írjanak, vagy mit tanítsanak; de nem létezhet béke a diplomaták és a hadseregek között, ha a béke gondolatát nem teszik magukévá az ország írói, költői, egész értelmisége.

Ez többek között annyit jelent, hogy a béketárgyalások következő szakaszá­nak megkezdésekor nem lesz elegendő biztonságpolitikai szakértőket és ügy­védeket ültetni a tárgyalóasztal mellé (Camp Davidben Slomo Ben-Ami bel­biztonsági miniszter volt lényegében az egyetlen kivétel).

A béke túl komoly dolog ahhoz, hogy csupán tábornokokra és ügyvédekre bízzuk.

Török Attila

(Jerusalem Post)

A szerző a politológia professzora a Héber Egyetemen, jelenleg a Carnegie Endowment for International Peace vendégkutatója Wa­shingtonban.