Vörösmarty árnyéka Amerika felett

Shelley István

Vörösmarty árnyéka Amerika felett

(1943/45-ös munkaszolgálat és 1950-es ÁVH-s letartóztatás emlékére…)

hazádnak rendületlenül légy híve

Óh magyar:

mert látod, nincsen szíve

Kinek sorsát most kóstolgatja testem

Az ember, itt él. A szív: Budapesten

Lám, a nagy világon e kívül nincsen

Számodra hely, és példám kell, hogy intsen

Téged, ki otthon ballagsz most, Barátom,

Hazafelé. Az arcod – szinte látom –

Borongós. Aggodalom ül szemedben,

Gondolatod korlátok nélkül röppen,

De sebzetten a mindennapi harctól

Szárnyaszegett.

Egy szembejövő arcról

Mosoly köszönt – talán észre sem vetted –

S a „jó napot” úgy elrepült feletted

Mint felettünk a sok-sok régi jó nap…

Ifjúnak, tisztalelkűnek és jónak

Kellett lenni ahhoz, hogy a sok rosszban

Megtaláljuk a Célt – mert hiszen ott van

Ott van! – így mondták azok is, kik hittek

És lelkesedtek, amíg téged vittek

A Don kanyarba, – s míg ők vígan voltak

Kint vértócsákban görbedtek a holtak…

Vagy ki emlékszik élesebben, mint te

A recski földalatti bányaszintre,

Hol korbáccsal hajtottak, mint az ökröt,

És mindhiába ráztad mocskos öklöd

S ha akadt egy perc pihenés, egy kis csend,

Reszkető ajkad meggyalázta Istent.

De vége lett, ennek is, mégis. Vége.

Bár nem hitted, hogy hazakerülsz élve

Mert járni nem volt erőd, összeestél,

S a máskor olyan játékos, kedves szél

Hullák bűzét sodorta tested mellett

A földön, melyen élned, halnod kellett.

De felemeltek. S íme, otthon voltál.

A halál, melyet százszor végighaltál

Lám, elkerült. Élsz. Szívedben új vágy van,

feltámadtál. S hiszel egy jobb világban

Melyben annyiszor folyt apáink vére

Hogy emelt fővel, tiszta tekintettel

Emberként éljünk együtt, Emberekkel…

Hogy soha többé rettegnünk ne kelljen –

így legyen. Sors keze áldjon, vagy verjen.

********

Nos, pajtás, lassan hazaértél, látod,

Körülötted családod, jóbarátok,

Az öreg ház… a pattogó tűz fénye,

Sok kedves tárgy – egy élet gyűjteménye

Az iskola, hol kuncogtál a padban,

S a másikpad – mely ott a fák alatt van…

/I nyári esték, elröppenő percek

Egy lány arca – kit ma már nem ismersz meg,

A víg napok – s gyötrelemteljes évek:

Az emberöltő, mit úgy hívtál: Élet

Körülvesz.

S te: velem vagy önmagadban

Nem látnak ők: a szellem láthatatlan

És mégis rab: örök zár a bilincsen

Hogy a nagy világon e kívül nincsen

Számodra hely – és ezzel számolj, Ember:

Ha el is választ múltadtól a tenger

Ha elszakít az irgalmatlan örvény:

Mincs menekvés – a Salamoni törvény

A bölcs szándékot változtatta tetté:

Élni hagyott.

De lelkünk vágta ketté.

New York, 1957. január

A Mazsike verspályázatán első díjat nyert írás