Seres László: A gyűlölet új minősége

Nehéz szavakat találni. Lát­tuk a CNN-t, a szenvedést, a halált, a káoszt, a port; „mene­külnek a rabbik a Brooklyn-hídon” – mondta a TV2 meg­rendült riporternője a helyszí­nen, e mondat fél napig ke­ringett az agyamban. Mire e sorok megjelennek, már pon­tosabban tudjuk, kinek kö­szönhetjük a katasztrófát: Oszama bin Laden Afganisz­tánban rejtőző szaudi szüle­tésű terrorfőnöknek vagy valamelyik „demokratikus” vagy „népi front” nevű pa­lesztin gerillacsoportnak, hamburgi lerakatnak, netán Iraknak, Iránnak vagy Líbiá­nak. Mert állam nélkül nincs, nem létezhet ilyen profi kivitelezettség. Jelentkezett még a hatfős japán Vörös Hadsereg gerillái nevében is egy te­lefonáló, mondván, végre bosszú lett állva Hirosimáért és Nagaszakiért – de ő is arabul beszélt. Nem Kasmír, Kelet-Timor, Baszkföld vagy Észak-Írország robbant be a Világkereskedelmi Köz­pont (WTC) épületébe, hanem a Közel-Kelet. És ahhoz bizony nekünk is kö­zünk van.

Senki nem vette komolyan, de Bin Laden már hetekkel ezelőtt bejelentett valamiféle Amerika-ellenes merényle­tet, mégpedig Izrael nyílt támogatásért. A tisztességtelenségben megőszült, tálib menedékjogot élvező szaúdi multi­milliárdosnak ugyanis, aki nélkül a vi­lág boldogabb hely lenne, mint amilyen ma, jelentős politikai érdekeltségei vannak a Közel-Keleten: részben ő fi­nanszírozza az Iszlám Dzsihádot, illetve (szunnita létére) az Irán-barát, síita Hezbollah-ot, és a palesztinok ügyét is ott viseli, ahol azelőtt a szíve volt: a pénz­tárcája magasságában. Az akció más­napján pro forma ugyan elhatárolódott, de megerősítette, hogy továbbra is a dzsihád, a hitetlenek elleni iszlám szent háború híve; és amikor a pakisz­táni lap megkérdezte tőle, mi a helyzet a lemészárolt ártatlanokkal, közölte: „Ugyanez a helyzet a Palesztinában megölt muzulmánokkal is.” Egy magyar parlamenti párt elnöke hasonlóképpen bírt megnyilatkozni.

Megrendítő volt látni Arafat meg­rendülését: szinte biztosan megkerül­ték őt az akcióval. Azonban ha tudott róla, azért, ha nem, akkor azért, de mindkét esetben megjósolható, hogy megingott a pozíciója pártján (a Fatahon), szervezetén (a PFSZ-en) és kváziállamán (az autonóm Palesztin Hatósá­gon) belül. Arafat a jelek szerint ettől függetlenül is elvesztette a teljes el­lenőrzést a palesztin ügy fölött – egyéb­ként ez azoknak a békepárti elemzőknek a gyanúját erősíti, akik úgy látták, szíve szerint aláírta volna tavaly júliusban Camp Dávidét, a palesztin szempontból valaha létezett legelőnyö­sebb paktumot, de a kisebb radikális, fundamentalista frakciók, gerillahálóza­tok nyomására nem mert kompro­misszumot kötni. Talán a saját életét is féltette – tegyük hozzá, joggal.

Izraeli, és így zsidó szempontból Arafat térvesztése mindenesetre rossz hír, bármennyire tudjuk, hogy ő maga is vezető terrorista (volt?), személy sze­rint is felelős számtalan Izrael-ellenes támadásért, emberhalálért. A világ zsi­dó közössége számára ugyanis abszo­lúte nem mindegy, milyen Izrael lesz egy esetleges új vészkorszak idején gyermekei, unokái hazája. Arafat után, aki maga volt a kiszámítható megbízha­tatlanság, csak rosszabb PFSZ-vezető jöhet. Ha a WTC-akció kiállás volt „Pa­lesztináért”, akkor Arafat pontosan érti, hogy az elkövetők az elképzelhető leg­rosszabb szolgálatot tették az ügynek.

Sokan megírták már, közhely, mégis: új időszámítás kezdődött a szervezett erőszak történetében, és ezt mi, a tág értelemben vett zsidó közösség tagjai is jó, ha tudjuk. Amerika most azért bűnhődött, mert évtizedek óta követ­kezetesen kiáll a Közel-Kelet egyetlen komolyan vehető demokráciája mel­lett, nem mellesleg a WTC a szabad pi­ac, a tőke, a mindenki által előszeretet­tel félreértett és démonizált „amerikanizálódás” szimbóluma. Aki New York­ban és Washingtonban robbantott, az nemcsak az USA-t, de Izraelt is el akar­ta találni, az egyetlen országot, amely vészesetben kész befogadni bárkit, akit ma vagy holnap zsidóságáért üldöznek.

A WTC elleni merényletet az Izraelt egy éve sújtó öngyilkos „anticionista” erőszakkal együtt nézve világos: akinek a globális kapitalizmussal, a szabadpia­ci viszonyokkal van baja, az előbb-utóbb megtalálja a zsidókat/a cionizmust/Izraelt is (nem kívánt ellenségkép törlendő), és fordítva, akinek a zsidók­kal van baja, az Tel-Aviv mellé rögtön odafantáziálja a New York-i tengelyt is. „A világ elnyomott népei nem tűrhették válaszcsapás nélkül a globalizmus által rájuk rótt megalázásokat, a kizsákmá­nyolást és a Palesztinában folyó terv­szerű népirtást” – írta történetesen a magyar parlamenti párt elnöke más­nap, hungarista hetilapjában, a több e­zer halott tudatában, de írhatta volna ezt bárki, Abu Nidaltól Castrón át Bin Ladenig és vissza, akárcsak a durbani „civil” antirasszisták, akik hivatalos ENSZ-konferencián kis híján sikerrel fo­gadtatták el a legantiszemitább ENSZ-deklarációt Izrael létrejötte óta.

A holokauszt a népirtások történeté­ben vízválasztó, a World Trade Center­be navigáló két gyáva, gyilkos, elmebe­teg pilótatámadás a nemzetközi terro­rizmus történetének vízválasztója. A holokauszt óta nincs ártatlan antisze­mitizmus, a gulág óta nem létezhet tisz­tességes, naiv kommunista gondolko­dás. New York és Washington óta nincs elszigetelt, jelentéktelen, apró kis ter­ror. A terrorizmus szeptember 11-e óta nem az, ami előtte volt (egyébként az antiglobalista mozgalom Amerika-ellenes része sem). A dzsihád most már ház­hoz jön, mégpedig nagyiparilag, nem kell a Közel-Keleten élnünk, és persze zsidónak sem kell lennünk ahhoz, hogy a közel-keleti gyűlöletfrakció megtalál­jon és megöljön minket. Konzekven­cia: szervezetten, pontosan és high-tech módon le kell csapni rá.

De mi az, ami New Yorkot és Was­hingtont lehetővé tette? Ugyanaz, ami a Fradi-pályán a „Merre indul a vonat?” transzparenst, a genovai antiglobalista-kommunista utcai erőszakot, az izraeli diszkókban, pizzeriákban, buszállomá­sokon emberek tucatjait felrobbantó arab kamikázét lehetővé teszi. Egy ér­zület: a legracionálisabb társadalmi rendszer, a szabadpiaci kapitalizmus és főleg maga a ráció elleni, hadüzenet nélküli háború, az individuális szabadságtól elválaszthatatlan józan értelem elleni hadviselés. Egy konszenzus: Amerika gonosz, bűnös, hedonista, im­perialista, globalista, kizsákmányoló, ráerőszakolja magát a világ népeire; Iz­rael illegitim, rasszista, kolonialista, idegen test; a tőke rossz, igazságtalan, spekulatív, jól meg kell adóztatni; a szabadság: szabadosság, a liberaliz­mus: Disneyland, a háború: béke. Egy birodalom: a gyűlölködők a végtelen sötétség, szűklátókörűség, fanatizmus, értetlenség és félelem birodalmának virtuális állampolgárai.

Ami világnézetileg a repülőgépeket eltérítő elmebetegek fejében van, nem különbözik alapvetően attól a világ­képtől, amit napi-heti dózisban rend­szeresen megkapunk a nemzet, a világ gyűlölködő állampolgáraitól. Ezek az élőlények, amelyeket valami perverz oknál fogva szintén „embereknek” kell neveznünk, azért gyűlölik Amerikát és Izraelt, mert léteznek, mert szabadok és demokratikusak, és így létük által kérdőjelezik meg minden szellemi dik­tatúra, minden monokultúra szüksé­gességét. Amerikában olyan mértékű szabadságuk van a nemzeti, etnikai identitásoknak, a vallásoknak, és ezek olyan békében élnek egymást mellett, hogy az tűrhetetlen a világ fundamenta­listái számára. Izraelt meg azért gyűlö­lik, mert a „zsidókérdés” feldolgozatla­nul és tudattalanul lappang agyuk vala­melyik féltekéjében, az évszázados előítéleteket/zavart/félelmeket se le­nyelni, se kiköpni nem tudják.

A világ globálisan felgyorsul és felsza­badul körülöttük, ők meg ott állnak ér­tetlenül, a szemükben valami ködös csillogás, egyik kezükben Szaddam Húszéin válogatott művei, a másikban a Magyar Fórum, testükön Semtex vagy dinamit, és éppen taxit hívnak valame­lyik repülőtér felé.