Schnitzler János

(1908-1944)

Szeptember 8-án zárult Schnitzler János emlékkiállítása, mint az Első Magyar Látványtár Alapítvány gyűjteményének második megmutatkozása az Óbudai Társaskör Galériában.

Schnitzler János (1908-1944) életéről alig tudunk többet, mint amit a Művészeti Lexikon (1968) ír: „grafikus; a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagja és állandó kiállítója volt. A harmincas évek végén több illusztrációt készített. A fasizmus áldozata lett.” Egy-két műve található közgyűjteményben; s úgy tudni, hogy munkássága tetemesebb részét, főként festményeket, lebombázott ház temette maga alá. Rokonai csupán egy mappát őriztek meg művészeti hagyatékából, legkülönbözőbb technikájú rajzok, grafikák kicsiny gyűjteményét. Ez a háborút átvészelt kamarakiállításnyi anyag, némi válogatás után, most került első ízben a közönség elé. A lapok alján 1936 és 1942 közötti évszámokat találunk. A kor ismeretében, főként pedig a művek tükrében, zaklatott, szűkös élet, nehéz, hányatott művészpálya körvonalai sejlenek elő. A munkaszolgálat ismétlődő behívásai bizonyára meg-megtörték a festő művészi fejlődését, munkájában visszavetették. Baloldali érzelmű zsidó művésznek lenni az egyre borúsabb hazai égbolt alatt nem volt könnyű.

A művek a felfedezés erejével hatnak; Schnitzler művészete eredeti, mindeddig csaknem teljesen isme­retlen vonásokkal gazdagítja a világháború előtti magyar művészetről megrajzolt képünket. Stílusvilága abba a Mednyánszky, Nagy István, a korai Egry nevével jellemezhető, borongás, fojtott levegőjű, plebejus indulatú és olykor csendes, rosszkedvű társadalombírálatot is magába rejtő áramlatba illeszkedik, amely a szocialista művészcsoport egy részére is jellemző volt. Ezen belül újrakezdések és stílusváltások szaggatják periódusokra a művet. A stílusárnyalatok skálája a rajz által stilizált realizmustól a lüktetőén lázas expresszionizmusig terjed. Az expresszív zaklatottság, a sietség különben mintha Schnitzler belső tulajdonságai közé is tartozott volna, nem pusztán mint törekvés a művek gyors befejezésére, hanem mint tartalmi elemmé váló mozzanat, eszköz a rohamosan hanyatló világ megragadására. Tárgyválasztása ugyanakkor mindvégig békés, politikamentes, ami látszólag ellene hat a kifejezésnek. Ám épp e látszólagos ellentmondás emel a szegényes anyagú művek közül jó néhányat a magyar rajzművészet élvonalába. A művész ösztönös távolságtartása a direkt ábrázolásmódtól az „osztályharcos” szocreál spontán, gyakorlati kritikája.

Schnitzler János sorsa a Vajda Lajosok, Ámos Imrék sorsa; bizonyos, hogy korai pusztulása a magyar művészet nagy vesztesége. Épp ezért helyénvaló és időszerű, hogy életműve a nevesebb sorstársaiéihoz hasonlóan közkinccsé válik. Ez a kiállítás egy ezután elhagyhatatlan bekezdéssel bővítette művészetünk történetét. S itt kell szólni a műgyűjtő Vörösváry Ákosról, aki napfényre segítette a lappangó értéket. Az Első Magyar Látványtár Alapítvány mindenekelőtt Vörösváry gyűjteményére épül. „Az Alapítvány célja: a vizuális kulturáltság csiszolgatása. Ennek érdekében olyan értékek bemutatása – s oly módon -, amiket és ahogyan a hazai kiállítási gyakorlatban csak ritkán láthat a közönség” – mint ahogy az alapító okiratban szerepel. Az Alapítvány első kiállítását az egri Vitkovics házban rendezte, négy festő – Ganczaugh Miklós, Hortobágyi Endre, Román György és Swierkiewicz Róbert – műveiből. Igaz, volt egy „nulladik” kiállítás is, Székesfehérváron, ahol a gyűjtemény egyik büszkesége, Altorjai Sándor hagyatéka szerepelt. Vörösváryék most 31 kamarakiállítás megrendezésére készülnek a Magyar Hitel Bank helyiségeiben. A Schnitzler-tárlat mint az Alapítvány második hivatalos rendezvénye, minőség tekintetében és unikumként egyaránt pontosan követi kitűzött célját.

Ami pedig az Óbudai Társaskör Galériát illeti, ez egy sajátos hangulatú dongaboltozatos pincehelyiség a Krúdy házzal szemben. Nem azonos a Fő téri Óbudai Pincegalériával, annak tágasabb rokona; ám mindkettőben a szokványostól eltérő értékek felfedezésére mindig kész Andrási Gábor a kiállítások rendezője. Nélküle nem láthattuk volna Schnitzler János emlékezetes kiállítását.

Kováts Albert