A magyar-zsidó irodalom

Írta: Sárdi Dóra - 2001-04-01 Rovat: Archívum

Sárdi Dóra

definícióját már rengetegen próbáltak megfogalmazni, de még nem született minden korra és történelmi helyzetre érvényes meghatározás. Elképzelhető – bármily paradoxul is hangzik, hogy a definíciókra egyébként általánosan jellemző örök törvényű szabályrendszer kialakítása és alkalmazása ebben a témában nem lehetséges, hiszen maga a tárgy, amire a meghatározás vonatkozna, sem állandó. Tehát a mindenkori definíció egyes kitételeit (a szerző zsidó származása, a nyelv kérdése, a mű zsidó tematikája) egyénenként és koronként más-más hangsúlyokkal kell érvényesíteni.

A magyar zsidóság elmúlt két évszázadbeli köztes helyzetéről már sok elemző dolgozat született, amelyek egyfelől bizonyították a zsidóság magyarsághoz kötődésének magas fokát, másfelől azonban felhívták a figyelmet a zsidó öntudat állandó, erős jelenlétére1.

E tanulmány a XX. sz. első két évtizede magyar-zsidó irodalmi kísérleteinek legfontosabb aspektusait igyekszik számba venni, két szinte teljes feledésbe merült zsidó származású magyar író munkásságának bemutatásán keresztül. Műveik felélesztésével és elemzésével elképzelhető, hogy a hosszabb ideje egy helyben toporgó magyar-zsidó irodalomkutatás új lendületet kaphat, és a hozzájuk hasonló, körülbelül még kéttucatnyi szerző azonos szempontok szerinti elemzésével irodalmunk egy újszerű és érdekes dimenzióval gazdagodhat.

Ujvári Péter2 és Kiss Arnold3 hasonló (vidéki, vallásos zsidó) családból származott. Kiss Arnold rabbinak tanult. Rabbivizsgáját követően Zsolnán majd Veszprémben, végül pedig Budán teljesített szolgálatot. A neológ hitközséghez tartozott, beszédeit magyarul tartotta, a zsidó hagyományokhoz mindvégig hű, de az asszimilációs folyamatot nagymértékben támogató ember volt. Irodalmi művei – novellák, versek, elbeszélő költemények és egy hosszabb lélegzetű, önéletrajzi és fikciós elemekből felépülő regény, visszaemlékezés – a vidéki zsidóknak a század új jelenségeire adott válaszaival foglalkozik.

Ujvárinak 16 éves korában világirodalmi érdeklődése miatt távoznia kellett a jesivából, a szigorú, vallásos iskolából. Ekkor hátat fordított a zsidó életformának, nevét is magyarosította: Pinchas Judah Grosszmannról Ujvári Péterre. A névváltoztatás jól jellemzi az író azon szándékát, hogy teljesen szakítani akart gyerekkorával és az ahhoz szorosan kapcsolódó zsidó vallással, ugyanakkor az Ujvári nevet Érsekújvár, gyerekkorának városa ihlette. Tehát miközben véglegesen elfordult mindentől, ami addigi életének meghatározója volt, meg is teremtette a folytonosságot. S bár a húsz éves ifjú nem végleges döntést hozott, annyi bizonyos, hogy a zsidósághoz való későbbi visszafordulását már nem az ortodox hit, és életforma irányította, hanem sokkal inkább a „modern” zsidó öntudaton alapuló érzés. Zsidóságával egyedül írásaiban találkozunk, amelyekben viszont Kisshez hasonló kérdéseket tesz fel, és hasonló megoldási javaslatokat próbál adni.

A „hogyan lehet megtartani a zsidóság alapvető törvényeit és a mindennapi életre vonatkozó szabályait, úgy, hogy közben a modem ember követelményének is megfelelően éljen valaki?” hangzású, az utókor szemszögéből feltehető kérdésre mindkét író válasza áttételes, nem arról beszélnek, hogy mi az üdvözítő megoldás, hanem a biztosan rossz választásokat vázolják: ezek szerint a hagyományokról való teljes megfeledkezés, szélsőségesebb esetben pedig a kikeresztelkedés csak végzetes következményekkel járhat. A negatív utak bemutatása által rajzolódhat ki az olvasó előtt egy vagy akár több pozitív javaslat.

A művek tartalmi kérdései több szempont szerint is elemezhetőek:

1. Álom vagy valóság

kettőssége merül fel az írásokban megjelenített vidéki, kisvárosi zsidó élet idealizált ábrázolása kapcsán. A zsidó szokásokat betartok felemelkedése, és erkölcsi fölénye, a hitet elhagyók tragikus sorsa, és megbűnhődése állandóan jelenlévő motívumok. A zsidó élet tárgyainak és szokásainak pontos és beható ismertetése, sokszor inkább ismeretterjesztő céllal, mintsem a cselekmény szerves részeként jelenik meg. A műveket olvasva nem szabad ezekről a kettősségekről megfeledkezni, hiszen egyrészt a folklór és tárgytörténet számára ezek a leírások pótolhatatlan források, másrészt viszont sokkal inkább a művek keletkezési ideje előtti állapotot tükrözik: egy elmúlt, de visszavárt, a korabeli jelennél mindenképpen jobbnak tartott kort jellemeznek. Hasonló jegyeket találunk a művek zsidó és nem zsidó szereplői közötti kapcsolatban is. Vannak példák a zsidók és magyarok szinte már a paroxizmusig fokozott kitűnő viszonyára, és ennek ellentétére is, tehát a több ezer éves antiszemita tradíció folytatóira.

2. A zsidó író és nyelve

kapcsolatának vizsgálata nagyon fontos, hiszen a zsidóság történelme során rengeteg nyelvet használt, amelyet a történelmi helyzet megváltozásával „eldobott”, új felé fordult. Így lehet beszélni – csak a legfontosabbakat említve – judeo-arámiról, judeo-arabról, ladinóról (judeo-spanyol) és jiddisről. A modem korban is megtalálhatóak a legkülönbözőbb zsidó nyelvek, így a judeo-angol, judeo-orosz stb. és ebbe a vonulatba sorolható a judeo-magyar is. E felsorolt nyelvekben az a közös, hogy az elsajátított nemzeti nyelvekbe a zsidók héber szavakat kevertek, bizonyos leíró grammatikai szabályokat, ill. a szintaxist átalakították különböző sajátosságok szerint, néhány nyelv leírásánál a héber karakterrendszert használták (pl. jiddis).

A judeo-magyar nyelvet Kiss és Ujvári írásainak nyelvi elemzésével lehet a legjobban körvonalazni. Közös jellemzője az alkotásoknak, hogy magyar nyelven íródtak, ugyanakkor a szövegekben gyakran találkozunk jiddis szavakkal, mondatokkal illetve a rabbinikus gondolkodás hatásaival.

Az idegen nyelvi betétek magyar szövegben való megjelenésük alapján három csoportba sorolhatók:

1. A magyar szövegen belül jiddis szavak használata

2. A magyar szövegen belül jiddis mondatok használata

3. A magyar szövegből kilépő, teljesen jiddis nyelvű párbeszédek, leírások

Mindegyik esetben feltehető a kérdés: van-e valami közös azokban a helyzetekben, amelyekben az írók a jiddis nyelvhez fordulnak?

A válasz nem egyértelmű, ám általában az írók szereplőik gondolatainak idézésére, illetve a köztük lévő párbeszédek leírására használják a jiddis betéteket. Hőseik gondolatát vagy élőbeszédét stilizálják, egyénített beszédstílusukra irányítva a figyelmet, nem bíznak abban, hogy a szavak, mondatok magyar nyelven leírt változata tartalmazná azt a kommunikációs többletet, amelyet az anyanyelvű olvasók számára idegen nyelvi betét önmagában hordoz. nem minden esetben, de az előfordulások többségére igaz az állítás, hogy az erős érzelmi hatás alatt álló szereplők jiddisül szólalnak meg. Az alább hozott idézetek egy része erre is jó példa lesz.

Az első eset (1), amikor jiddis szavakat kevernek a magyar szövegbe:

„(…) hogy a rabbi drósejaiban csakis a községi ellenzékre célozgathat s az ellenzéki „véseteket” tréfenek köteles paszkenolni az előkelő tüvekól.”4 5 (kiemelések tőlem S.D.)

A négy jiddis szó fordítása: dróse: egyházi beszéd, vallási hitszónoklat, tréfe: olyan étel, amelyet a vallási törvények értelmében nem szabad fogyasztani, paszkenol: a rabbi ítélete vallási, közösségi kérdésekben, tüvekól: hitközségi elöljáró.

Általános jelenségként fontos megjegyezni, hogy a jiddis szavak a magyar nyelvtan egyeztetési szabályai szerinti ragokat kapják, tehát szerves részeivé válnak a magyar mondatnak. A mondatrészi szerepük akkor is biztonsággal megállapítható, ha nem ismert a szavak jelentése. E szavaknak nincsen igazi magyar megfelelőjük, tehát, ha a magyar változat szerepelne a szövegben, olyan körmondatokra lenne szükség, amelyek megtörnék a szöveget, és az olvasót kizökkentenék az olvasásából. A jiddis szavak viszont pontosan fejezik ki az író mondanivalóját. Ha valaki nem is érti teljesen a szavakat, a szövegből áradó hangulat alapján ráérezhet jelentésükre. A jiddis szavak helyettesíthetetlenségéről magukban a szövegekben is szó esik.

Kiss Arnold A két világ című novellájában a már teljesen asszimilálódott Steinz papa mondja fiának: „Muszáj neked mindennap, annál a falusi melamednél vizitelni?”6

Ebben a mondatban jól látható, miképp keveredik az asszimilált lipótvárosi zsidó nyelve az Atyák tradicionális nyelvével. Bármennyire is távol áll már Steinz a zsidóságtól, a falusi tanító kifejezést mégis kerüli, hiszen a melamed egyszeriben jelent tanítót, zsinagógái mindenest, a zsidó tudományokban jártas embert.7 Egyszóval a hagyományok szerint élő zsidót. Ha a tanító kifejezést használná, elvesztené a mögöttes jelentésárnyalatokat.

A második eset (2), amikor teljes mondat ékelődik a magyar szövegbe:

„És mennyit fizetnek maguk a papjuknak?

– Nyolcszáz koronát évenként.

– Akkor önök még egy föltételt kifelejtettek – mondogatta az ősz rektor – Mesüge müz er auch sein!”8

Ebben a rövid párbeszédben nyelvváltásnak lehetünk a tanúi: – színtiszta magyar mondatok után az utolsó mondat, a dialógus csattanója jiddisül hangzik el. Magyarul így szólna: Hát akkor annak nagy bolondnak (félkegyelműnek) is kell lennie! A mesüge szó jelentése azonban a jiddis nyelvben sokkal összetettebb, mint a magyarban. A szó jelentéstartományához a bolondságon, félkegyelműségen kívül hozzátartozik a feltétlen jóhiszeműség, és a balekság minden mozzanata is. (A mesüge a héber saga’a Gazdagítja a szó jelentését az is, hogy nemcsak a szó jiddis, hanem az egész mondat, amelyben elhangzik. Ezáltal a szó nincsen kiszakítva eredeti környezetéből, a többletjelentést, a hozzátapadt hangulatot egyértelműbben hordozza. Ha e jelentéssel értelmezzük a párbeszédet, jóval csattanósabb a rektor véleménye annál, mintha magyarul állna a mondat. Az első esettől eltérően itt inkább nyelvi finomságról van szó mintsem másképpen megoldhatatlan szöveghelyzetről. A kifejezés és az egész mondat helyettesíthető lenne, és végeredményben a párbeszéd lényegén nem változtatna a magyar verzió használata. Az író mégis szükségét érzi, hogy a főnév egészen pontos kiválasztása érdekében megtörje a magyar szöveget, hogy így a helyzet (az alacsony fizetés) lehetetlenségére nyomatékosabban mutasson rá.

A harmadik eset (3), amikor teljes jiddis szövegrészeket találunk a novellákban. Míg az első kettőre mindkét vizsgált író alkotásaiban találunk példát, addig a harmadik csak Kiss Arnold szövegeiben lelhető fel. Hála gyakran előfordul, hogy egy-egy hosszabb párbeszédet teljes egészében jiddisül idéz. A legszembetűnőbb példa erre a Dagobert című novellában található.9 Az író szándéka minden bizonnyal, hogy hitelesítse a szituációt, ugyanakkor ez az eljárás kétélű fegyvernek bizonyul, hiszen a hosszú sorokon keresztüli jiddis fecsegés elidegeníti a jiddist nem értő olvasót, akinek át kell lapoznia ezeket az oldalakat anélkül, hogy egy szót is megértene.

Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy az írók tesznek-e valamit annak érdekében, hogy a jiddisben nem járatos olvasókat eligazítsák?

A két író eljárása különböző. Kiss Arnold csak nagyon ritkán ad magyarázatot vagy fordítást a jiddis szövegekhez, betétekhez. Ezek fordítások hiánya még feltűnőbb, ha számba vesszük, hogy ahol bármilyen más nyelvet használ, legalább közli, hogy a következő szöveg, mondat milyen nyelven van: („stílszerűen németbe fordult az elmélkedés”,10 „Steinetzné mondta egy uzsonna alkalmával a felszolgáló inasnak hamisítatlan olasz kiejtéssel: Govanni, prego e gópel.”11 (kiemelés tőlem – S.D.). Ez utóbbi mondatban az idegen nyelvre való reflektáláson túl még egy érdekesség van. A gópel jiddisül jelenti a villát, tehát S.-nének ha idegen nyelven próbál beszélni, akaratlanul, ösztönösen, jiddis kifejezések jutnak eszébe. A novella szerint, hiába fordít valaki hátat a hagyományoknak, az „apanyelvét” elfelejteni nem tudja.)

Kiss Arnold bizonyos helyzetekben fordítja a jiddis nyelvű szövegeket, de ezekben az esetekben semmilyen logikát nem találunk. Előfordul, hogy maguk a szereplők magyarázzák meg a szavakat: erre példa a 14. jegyzetben hozott idézet.

Általában azonban a magyarázatok meglétéről vagy éppen hiányáról csak annyit gondolhatunk, hogy csak azokat a kifejezéseket látja el jegyzetekkel, fordítással, amelyek nem tartoztak a korabeli „jiddis-zsidó nyelvhasználat” körébe.12 Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy valószínűsíthetően Kiss Arnold kizárólag és csak zsidók számára írt. A korabeli általános zsidó szóhasználatba a fenti szavak és kifejezések beletartoztak, a különböző jelentésárnyalatok kifejezésére a mindennapi életben alkalmazták őket.

Kissel ellentétben Ujvári Péter mindig pontosan ügyel a jiddis részek érthetővé tételére. Azokat a szavakat ugyan, amelyek a zsidó szokásokra, rituális előírásokra vonatkoznak, ő sem fordítja, de minden más, bonyolultabb jiddis kifejezést, mondatot a lap alján jegyzetekkel lát el. A fordításon kívül többször rövid magyarázatot is fűz a jiddis szövegrészekhez. Ujvári Péter esetében feltételezhető, hogy nemcsak zsidó közönségnek szánta regényeit. A jiddis elemeket használja, hiszen ezekkel próbálja a „couleur locale”-t megteremteni és hitelesíteni az általa elbeszélt történeteket, de ugyanakkor be is akarja mutatni a zsidók életét azoknak, akik azt nem, vagy csak kevéssé ismerik.

A művek nyelvezete döntően magyar, így ezeket a szövegrészeket is megvizsgálnánk. Találhatóak-e benne olyan sajátos elemek, amelyek valamifajta egységes képpé állíthatóak össze, bizonyítva a két író alkotásainak közös eredetét, hátterét.

Az olyan, nyelvjárásokból átemelt szavak, kifejezések, mint: „nem a”; „feküdniük”; „búvócska”; „gyüjjön”; „kigyelmed”; „vónék”; „mék”; „barátságbúl”; „kend”; stb. a szereplők földrajzi kötöttségeire is utalnak.13 A fent idézett szavakat, kifejezéseket a zsidó szereplők használják a művekben. Többször előfordul az is, hogy egy mondaton belül követik egymást a jiddis és magyar tájszólásbeli szavak. Ez a tény is megerősíti azt a feltételezést, hogy az írók a leghitelesebb ábrázolásra törekedtek, amelynek fontos összetevője a beszéd stilizációja. Hogy a korabeli nyelvhasználat valóságának megfelel-e ez a megjelenítés, nagyon nehéz válaszolni, mivel semmifajta hangzó dokumentum nem áll a rendelkezésünkre. Ha azonban számba vesszük, hogy a XIX. század első felében Magyarországra letelepedő zsidók többségének már a XX. század elejére magyar volt az anyanyelve, akkor valószínűsíthető, hogy egy adott térségben letelepedett zsidók, az ott használatos nyelvváltozatot sajátították el, így is azonosulva az őket körülvevő közösséggel. Ilyen gyors ütemű és nagy tömegeket érintő nyelvi akkulturáció máshol nem történt ebben a korszakban Európa e térségében.

Itt fontos kitérni a nem zsidó szereplők nyelvhasználatára is. Jellemzően Ujvári műveiben találkozunk a helyi parasztság beszédével. Az uj keresztény című regénynek paraszti nyelvezete értékes forrásanyaga lehetne a nyelvjárás-kutatásnak. A Földanyánk lovagja; egyik főszereplője, a zsidó Baum Jónás, a magyar parasztok beszédét hallgatva a következőket mondja:

„Hallottad mit beszéltek? Ezeket meg lehet érteni. Ezek másként beszélnek, mint a Budayk és a Bodayk. Istenem milyen boldog vagyok, hogy egyszer már olyan magyar szót is hallottam, amely nem úgy hangzott, mikor idegen nyelven beszélnek.”14

Az idézett szövegben a regény „mondanivalójához” igazított kijelentéssel találkozunk, de az nem vitatható, hogy az asszimilálódni kívánó zsidó, a többség (ez esetben a parasztság) nyelvhasználatát tekintette elsajátítandónak.

A jiddis és tájszólási elemeken kívül van a szövegnek egy harmadik nyelvi összetevője is, az elbeszélő mondatok, amelyeknek szintén megvan a maguk különlegessége a mai olvasó számára, túldíszítettségük, idegen (elsősorban latin) hangzásuk, furcsa jelzős szerkezetük miatt. Néhány példa:

„a disznó egy korrekt állat”15

„a temető nem egzisztál”16

„ezt pertraktálták vacsora közben is”17

„akceptábilis ember”18

„allűrökkel rendelkező hitközség”19

„apai dorgatórium”20

„terjedelmes embonpoint-jének némi megcsökkenése”21

„halványlilakék gőzeke”22

Az eddigi elemzés a szöveg elemeit, a szavakat, a mondatokat érintette. Izgalmas kérdés, hogy a szöveg egészét vizsgálva, találhatóak-e sajátos, kifejezetten csak ezekben az írásokban előforduló megoldások?

A válaszra elsősorban Ujvári Péter regényei alapján lehet válaszolni. A jesivában elsajátított gondolkodásmód erősen rányomta bélyegét Ujvári későbbi munkásságára. Ezekben a tanházakban elsősorban a Talmud könyveinek értelmezése áll a középpontban. Ezek megértéséhez természetesen egy, a szokványostól eltérő gondolatmenetre van szükség, amelyre jellemző a hierarchikusan felépített logikai menet; a kérdésre kérdéssel válaszolás; az érvek és ellenérvek párhuzamos felsorakoztatása; a tanmesével, közmondással reagálás; bibliai idézetek használata. Ujvári műveiben az imént felsoroltak majdnem mindegyikével találkozunk:

„Kinek kell a sakter? Nekünk? Mert nekünk muszáj vágatni. De ha muszáj vágatni minek fizetjük a gabellát?

Hátha nem fizetném a gabellát, a henteshez küldetne vágatni a hitközség? Egy idea se. A metsző úgy vágna nekem, mintha fizetnék. Mert miért? Mert mit csináljak én metsző nélkül? Hogy élhetek én metsző nélkül? És ha nem élhetek metsző nélkül, miért fizessek érte? A levegő nélkül sem élhetek és talán a levegőért fizetnem kell? Ami kell, az kell. És mi következik ebből: ebből az következik, hogy nekem tulajdonképpen nem is kellene fizetnem érte. Hát kinek kell fizetni?”23

Az idézet pontosan mutatja be, miképpen épülhet be egy magyar nyelvű szövegbe a zsidó szóbeli hagyomány, a Talmud logikai menete. Egy átlagos olvasó számára idegenül hathatnak az ilyen monológok, kicsavartnak, erőltetettnek érzi azokat, míg egy, a Talmudban járatos ember számára talán fel sem tűnik különlegességük.

Kissnél a fenti kategóriák közül csak a példázatok és a bibliai idézetek gyakorisága figyelhető meg, ami rabbiságára vezethető vissza, hiszen a szószéken beszélők előszeretettel szövik beszédükbe az elmúlt korok történeteit:

„Ő bizonyára olyan lesz a tóra kutatásában, Isten tanának fürkészésében, mint az a híres bölcs aki, amidőn elmerülve a talmud tanulmányozásában, lobogó láng, a lelkesedés tüze hevité át egész bensejét, és ha ilyenkoron egy madár szállott el a feje fölött, szájából fölcsapódó forró lehelet elperzselte a mitsem sejtő fecskemadár szárnyait.”24

„Mikszáth a szájával írt – minden sora magán hordja az élőszóbeli elbeszélés közvetlenségét.” – írja Szerb Antal a korszak nagy magyar elbeszélőjéről.25 Ám ugyanilyen találó e megjegyzés a két vizsgált alkotóra vonatkoztatva is. S ahogy Mikszáth sikeresen ragaszkodott a látható, hallható magyar valóság ábrázolásához, úgy tarthatjuk hitelesnek és specifikusnak az Ujvári és Kiss műveiben bemutatott zsidó világot is.

Az eddigiekben felvázolt még megoldatlan tartalmi és filológiai problémák magyarázhatják, hogy a két vizsgált szerző miért nem került még sohasem a kutatók figyelmének előterébe. E kérdések ismertetése után azonban érdemes kijelölni az alkotások helyét a magyar irodalmon belül, hiszen

A magyar irodalomtörténet

általános keretét véve kiindulópontul, a két író és műveik elhelyezése lenne vizsgálódásom valódi célja, s talán egy szélesebb körbeni megismertetés alapja. Annak ellenére, hogy munkásságuk ab ovo a magyar irodalomtörténet része – hiszen magyar nyelven íródtak és Magyarországon élő emberekről szólnak – mellőzöttségük mégis érthető, hiszen olvasóik többnyire zsidók voltak, és az íróknak is e közönség elérése volt a fő céljuk. Ennek ellenére a művekben egészen pontosan kimutathatóak a korabeli magyar irodalom hatásai, illetve a korban g uralkodó irányzatok tudatos vagy tudatlan követése is. A két író közül elsősorban Ujvárit tartom teljes mértékben kora jellemző írójának, akinek művei nagyon sokban hasonlítanak a századfordulón és a század első két évtizedében keletkezett más irodalmi alkotásokhoz. Kiss is besorolható eme irányzatba, de az ő művei túl direkten törnek céljai elérése felé, és ennek a kicsit talán erőszakos írásmódnak művei esztétikuma esik áldozatul. Ha egy elképzelt könyvespolcon kellene elhelyezni műveit, akkor azokat az „egyebek” körébe utalnám, míg Ujvári alkotásait a szoros ábécérendbe sorolnám, közvetlenül Tömörkény művei után.

Tömörkény és Ujvári is Szegeden kezdte írói pályafutását. Mindketten előbb újságírók voltak, majd később önálló köteteket adtak ki, de életük végéig dolgoztak különböző újságoknál is. Mindketten foglalkoztak tudományos anyaggyűjtéssel, és anyagrendszerezéssel. Tömörkény több tudományos folyóiratban jelentette meg változatos, általában néprajzi témájú cikkeit.26 Ujvári, mint az ismeretes, a Zsidó Lexikon szerkesztője volt, ő maga is több cikkének szerzője. Tehát a hasonlóság e területen is kimutatható, hiszen mindketten egy eltűnőben lévő, a korukbeli többség számára ismeretlen életmód, világlátás „adatait” próbálták a nagyközönség számára összegyűjteni. Irodalmi munkásságukra is ez jellemző.

Tömörkény és Ujvári is egy választott témát dolgoz ki egész életében, ettől szinte egy írásuk sem tér el, munkásságuk minden darabja egy irányba mutat: bemutatni és megismertetni Tömörkény esetében a szegedi tanyasi világot, Ujvárinál pedig a vidéki zsidóság életét.

Tömörkény István művei,27 mint azt a jegyzetbeli felsorolásból is láthatjuk.

Ujváriéinál sokkal több kiadásban láttak napvilágot.28 Tömörkény minden kötete a szegedi tanyák világával foglalkozik, ez alól csak néhány kivétel, de ezen kivételekben is a művek főhőse a tanyasi világból a városba érkező legény toposzát dolgozza ki.

A művek mindegyike nagyon gazdag az adott világ bemutatását szolgáló adatokban. „Kötetei kortörténeti okiratok, (…) a tanyasi levegőnek utánozhatatlan feltámasztásai”.29 Mintha legfőbb törekvése az lenne az írónak, hogy egészen pontosan, szinte dokumentumszerűen tárja olvasói elé ezt az eltűnőben lévő világot. Tömörkény ezen törekvését Móricz így fogalmazza meg:

„…elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi és lelki pillanatait, a köhintése, a szemrebbenése módját, a tarisznyájának eredetiségét az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.”30

Azt a világot, amely a városiasodás felgyorsulása következtében, már alig megragadható, de melynek gazdagsága – meglátása alapján – nem múlhat el nyomtalanul. A küszöbön lévő változásról Tömörkény több helyen is szól írásaiban: „Változik a világ és változunk benne mi magunk is”, „Másként van már, mint régente”.31 Az elmúló világ felett Tömörkény talán kevesebb bánatot érez, mint Ujvári. Tömörkény a világ természetes folyamatairól szól, a fejlődés elkerülhetetlenségéről, míg vele szemben Ujvári írásaiban a nosztalgián kívül, a történetek végkicsengésében arra is találunk utalást, néhol közvetlen megjegyzéseket is, hogy a változásokat meg kell állítani, hogy az irányt meg kell változtatni, hogy a változó dolgok nem egyszerűen egy más világot hoznak majd, hanem tragédiával járhatnak. Ennek lehetséges magyarázatairól már szóltunk az előbbiekben.

Visszatérve a két író szemléletének hasonlóságaira most a legfontosabb egyezést vesszük számba, a nyelvit. Ujvári és Kiss nyelvhasználatát már elemeztük, és végkövetkeztetésként arra a megállapításra jutottunk, hogy szereplőiknek hiteles bemutatásakor a már említett életmódból fakadó jellemzőkön túl, leginkább a nyelvi sajátságokra fektetik a hangsúlyt. A nyelvi fordulatokra, a különböző nyelvekből átemelt szavakra, kifejezésekre hozott példák szándékom szerint mind ezt a célt szolgálták.

Ha a Tömörkény szakirodalmat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy nagy többségük az író művészetében legfontosabbnak éppen nyelvhasználatát, stílusát tartja. „(…) legmaradandóbb ajándéka a magyar irodalom számára: Tömörkény stílusa”.32 Tömörkény leírásaiban pontosan ügyel, hogy mindig a megfelelő tájszót használja, szólásokkal és szófordulatokkal színesíti, és egyben hitelesíti szereplőinek és történeteinek leírását. Szinte minden művéből lehetne példát hozni, álljon itt most csak egy mutatóba:

„(…) Csónakját a vízbe betolja a halász. Pipára gyújt, a keczét kiveti, az ev- edzőt a cziklonyba behúzza s állva egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az evedző nyelét, lassan ziklant arra lefelé, víz alá (…).”33

Ha visszagondolunk az előző fejezet jiddis szavakkal teli példáira, azonnal látjuk a hasonlatosságot: ez a pár mondat sem érthető egy átlagolvasó számára. Míg Ujvári műveiben a jiddis szavak okoztak megértési nehézséget, addig itt a tájszavakat nehéz beazonosítani. A két eddig vizsgált íróhoz hasonlóan Tömörkény sem látja el mindig jegyzetekkel írásait. Tömörkény műveinek nyelvezetét vizsgálva, egyértelmű, hogy nemcsak a szavak szintjén találunk népnyelvi elemeket, hanem mondatszerkesztésében is. A népi beszéd sokszor lomha lassúságát, körülményességét is pontossággal követi. Stílusa teljesen azonosul a népnyelv belső szerkezetével:

„Nem lehet mondani, hogy jó idő volna, mivel hogy – nincsen jó idő.”34 Vagy: „Kukoriczát, dinnyét, szalmát őriz kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje.”35

A tanyasi emberek gondolatmenetét is hűen tükrözik dialógusai:

„Azt mondja a Mihály:

– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.

Az asszony mondja:

– Majd föl mék én.

Azt mondja Mihály:

– Az eke után se tudok már járni.

Azt mondja az asszony:

– Majd járok én.

Azt mondja Mihály:

– Hát aztán köllök én így is?

Azt mondja az asszony:

– Te vagy énneköm így is mindennöm.”36

Ennyi idézett mondatból is világosan látható, hogy Tömörkény írásaiban a valóság leírása leginkább a művekben használt nyelv és a bemutatott világ legkisebb részletekig való ismerete által válik pontossá és igazzá:

„A valóság teljes megragadásának, megörökítésének a szenvedélye ábrázoló stílusát megduzzasztja, bő nedvekkel járja át. A realizmus, az ábrázolás páthoszának nevezhetnénk ezt a stílust (…). A maga tömör numerozitásával, sokszor szinte kimeríthetően szabályos mondatritmusával a valóságnak minden kis elemét megragadni, összezsúfolni igyekszik.”37

Ebből a rövid, Tömörkény művészetét ismertető összefoglalásból annyi bizonyosan kiderült, hogy Tömörkény írásai sokban hasonlatosak Ujvári és Kiss műveihez. Mindhármuk munkássága a századelő leíró jellegű, naturalista művészetéhez tartozik, amelyben az érzékletes megjelenítés folklórral telített stílusa volt a vonzó, tehát műveik egy, a korabeli világot jobban megismerni vágyó olvasó számára jelentenek elsősorban élvezetet.

A dolgozat írójának célja e párhuzammal, hogy megpróbálja bebizonyítani: a két elemzett zsidó szerzőnek helye van a magyar irodalomtörténetben. Tömörkényt a mai napig olvassuk, és műveit forgatva örömmel emlékszünk egy elmúlt világra:

„Tömörkény életműve (…) őrzi a magyar parasztélet századfordulói emlékeinek archívumát.”38

Ha az esztétikai szempontok

nagyítója alá tennénk két szerzőnket, Kiss Arnold műveiben sok „hibát” találnánk. Novellái rengeteg esetben túlírottak, egy bizonyos cél fele törnek, és efelé haladva sokszor megfeledkeznek olvasójukról. Hosszú, sokszor túldíszített mondatai nagyon megnehezítik az olvasást. Történetei inkább példázatok, mintsem valódi cselekményes művek, de példázatnak ugyanakkor nem elég tanulságosak, a levonható következtetésekből nehezen áll össze a tanítás. Kiss Arnold rabbi volt. írásai világi történetek, amelyekből azonban a szószéken álló tudós fájdalmas kiáltása tisztán hallik ki: „Zsidók, ne hagyjátok el Apáitok hitét és szokásait!” Nem tudni, hogy elérték-e céljukat a művek, de annyi bizonyos, hogy a mai olvasó számára már sokkal inkább kortörténeti adatgyűjtemények, mintsem szépirodalmi alkotások.

Ujvári regényeivel egy kicsit más a helyzet. Őt sokkal inkább nevezném tudatos írónak, olyannak, aki nem pusztán tanítani kívánja olvasóit, hanem rabbinikus és világi műveltsége felhasználásával önálló, irodalmi igényű műveket kívánt alkotni. írásaiban a cselekmény különböző szálai nem maradnak elvarratlanul, az apró részletek végül is kerek egésszé állnak össze egy. Történetei izgalmasak, figurái nem mind egy kaptafára készültek. A művek befejezései azonban nála is egyneműek: minden zsidó, aki elhagyta hitét, elkárhozik. Ugyanaz a félelem járja át őt is, mint Kiss-t: a zsidóság el fog tűnni, fel fogja adni mindazt, ami immáron több mint öt évezred óta sajátja. Ez a szorongás, az első fejezetben leírt történelmi folyamatok ismeretében nem alaptalan, pontosan tudjuk, hogy a zsidóság néhány évtized alatt milyen változásokon ment keresztül. A hagyományok követését fontosnak tartó ember, függetlenül attól, hogy hívő-e, rabbi-e, vagy csak egyszerűen zsidónak tarja magát, értetlenül áll a többséggel szemben, akiket a modernség száguldása magával ragadott, akik mindentől, ami addig meghatározó volt számukra. El tudnak-e szakadni. Attól is tart, hogy a tagadás nem marad büntetlenül. Az íróember tehát nem tehet egyebet, mint felhívja a figyelmet a veszélyekre, és talán egy kicsit feketébben rajzol. Bízik abban, hogy a rosszra fordult sorsok megírásával célt érhet el. A leghitelesebb ábrázolásra törekszik, hogy meséi valóságosnak tűnjenek, ne pedig (rém)álmoknak.

E tanulmány talán közelebb vitt ahhoz, hogy végre érdemben lehessen foglalkozni a magyar-zsidó irodalommal, annak puszta létének megkérdőjelezése nélkül. Érdemes megjegyezni, hogy magyarországi zsidó írók létezéséről egy angol nyelvű novella-antológia is tanúskodik, amelynek a dolgozat szempontjai szerinti elemzése után kirajzolódhatna a magyar-zsidó irodalom Holocaust előtti vonulata.39 A gyűjtemény (melynek magyar nyelvű megfelelője máig nem látott napvilágot), eredeti nyelvre való „visszafordítása” lehetne az ebben az irányban tett első lépés.

Szerkesztőségünk a fenti tanulmányban felvetett kérdések mentén továbbra is vizsgálni szeretné a magyar-zsidó irodalom egy eddig feltáratlan vonulatát. A vészkorszak előtt, főként a zsidó sajtóban közzétett prózai írások tükrében arra a kérdésre keressük a választ: létezett-e népi zsidó irodalom? E tárgyban szerkesztőségünk a közeljövőben szimpóziumot rendez és tematikus mellékletet kíván megjelentetni.

Kiss Arnold munkái

Novellás kötetei:

Kiss Arnold: Ifjak és Öregek. Magyar Zsidó Könyvtár VII. kötete. Sorozat szerkesztő: Patai József, Budapest, Márkus, [1906.]

Kiss Arnold: Álom és Valóság. Budapest, Springer ésWolfner, 1913.

Kiss Arnold: A háború legendái. Budapest, Universum Irodalmi Társaság, 1916.

Kiss Arnold: A Fekete Horovitz és más elbeszélések. Budapest, Múlt és jövő. Korvin Testvérek. [1923.]

Kiss Arnold: Lear király és más elbeszélések. Budapest, Remény könyvek, Korvin Testvérek [1923. után.]

Kötetben megjelent fordításai:

Rosenfeld Morris: Gettódalok.(fordította Kiss Arnold) Budapest, Deutch, 1908.

Salamon Ibn Gabirol, (fordította Kiss Arnold) Budapest, Glóbus, 1922.

Sámuel Hanagid ibn Nagréla. (fordította Kiss Arnold) Budapest, Bíró, [1928.]

Ujvári Péter munkái

Kötetben megjelent regényei:

Ujvári Péter: Legendák és krónikák. Szeged, Endrényi. 1905.

Ujvári Péter: Az új keresztény. Budapest, a szerző kiadása, 1908.

Ujvári Péter: Földanyánk lovagjai. Budapest, Springer és Wolfner, 1914.

Ujvári Péter: Astarte temploma. Budapest, Kultúra, 1918.

Ujvári Péter: A bosszúálló isten. Budapest, Kultúra, 1920.

Ujvári Péter: A túlsó parton. Budapest, Zsidó Szemle, 1920.

Ujvári Péter: A cédrusfa daliája. Budapest, Rajna Rosenfeld Pál, 1921.

Ujvári Péter: A mécs mellett. Budapest, Springer, 1931.

Felhasznált irodalom

Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája. Budapest, Gondolat, 1976.

Bérezi Géza: Nyelvjárás és stílus. Budapest, Gondolat, 1961.

Berkes Imre: Bülbül hadnagy. Néhány drága nap Galíciából. Budapest, Atheneum, 1917. Büchler Sándor: „A magyar irodalom terjeszkedése a zsidó között”, in: IMIT. Évkönyv 1905, 259-265.

Csefkó Gyula: „Tanulmányok a szaggatott stílusról”, in: Nyelvőr 40, 1911, 377-379.

Deáky Zita – Csorna Zsigmond – Vörös Éva (szerk.): …és hol a vidék zsidósága…Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi, mezővárosi zsidók és nem zsidók együttéléséről. Budapest, Centrál Európa Alapítványi Könyvek 2, 1994. Dormándi László és Juhász Vilmos (szerk.): Új Lexikon. V. kötet.. Budapest, Dante-Pantheon, 1936.

Dubnov, Simon: A zsidóság története. Budapest, Gondolat, 1991.

Eisler Mátyás: „A zsidó irodalom határkérdései”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1926, 142-152. Friedmann Dénes: „Kiss Arnold”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1939, 6-8.

Gervai Sándor: „Kiss Arnold a költő és író”, in: Múlt és jövő, 1941, 13-14.

Goldziher Ignác: „Abuvalid”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1896, 1.

Grózinger M. József: A jiddis nyelv pszichológiája. Libanon füzetek 3. Budapest, 1936. Guttmann Mihály, Hevesi Simon, Lőwinger Sámuel (szerk): Emlékkönyv Dr Kiss Arnold budai vezető főrabbi hetvenedik születésnapjára. Budapest, Lőwinger Sámuel, 1939.

Hana Wirth-Nesher: „Between Mother Tongue and native language: Multilingualism in – Henry Roth’s Call it Slee.”, Prooftexts 10, 1990, 299-312.

Handler, Andew: Ararát. Collection of Hungarian-Jewish Short Stories. New Jersey, 1977.

Hetényi Zsuzsa: „A zsidó irodalom fogalma”, in: Remény, 1998. augusztus-szeptember, 39-42.

Hetényi Zsuzsa: „Az orosz-zsidó irodalom vázlatos története (1860-1930)”, in: Tiszatáj, 1998. 9, 42-51.

Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, Pallas, 1921.

Kádár Judit: „Az antiszemita magyar regény”, in: Kritika, 1998. július, 26-30.

Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Magyarországáról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12.

Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Budapest, Cserépfalvi, 1994. Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom története I-II. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994.

Kende Péter: „Zsidó Magyarország”, in: Kritika, 1997. február, 6-10.

Keszi Imre: „A zsidóság irodalmi szerepe a XX. században”, in: Libanon, 1937. szeptember október, 109.

„Két új könyv”, in Múlt és Jövő, 1923, 283-284.

Kókay Gyula és V. Windisch Éva (szerk.): A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1848-1905-ig. Személyi rész II. kötet. Akadémiai-Argumentum, Bp. 1997.

Kovács András: „Asszimiláció és identitáskeresés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Kozocsa Sándor (sajtó alá rendezte): Magyar Könyvészet. 1911-1920. Budapest, 1939. Komjáthy Miklósné (szerk.): Magyar Könyvészet. A Magyarországon írott könyvek szakosított jegyzéke. Közreadja az OSZK. Budapest, 1984.

Magyar Szó. 1899. október 14-től december 31-ig megjelent számai.

Molnár Ernő: „Új könyvek”, in: Múlt és jövő, 1906. január, 39.

Nagy Révai Lexikon XII. kötet. Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1915.

Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934.

Patai Edit: „Földanyánk lovagjai”, in: Múlt és jövő, 1914, 397.

Patai József: „Búcsú Ujvári Pétertől”, in: Zsidó Szemle, 1931. január 23. 5.

Péter László: Tömörkény világa. Budapest, Lord, 1997.

Péter Ujvári: By Candellight. (fordította: Handler, Andrew). Ruthford-Madison-Teaneck, Fairleigh Dickinson University Press, 1997.

Petrik Géza (szerk.): Magyar Könyvészet

1901-1910. Budapest, Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, 1917.

Pfeiffer-Papp Izsák: „A Fekete Horovitz és más elbeszélések”, in: Múlt és jövő, 1923, 326. Pintér Jenő: A magyar irodalom története VIII. A magyar irodalom a XX. század első felében II. Budapest, Franklin, 1941.

Podhardszky György: „Az etnográfus Tömörkény, I-III”, in: Magyarország, 1917. július 22, 10-11, 1917. augusztus 9, 7-8, 1917. augusztus 19, 10-11.

Raáb Andor: „Zsidó irodalom-magyar irodalom”, in: Zsidó Szemle, 1919 dec., 26-56. Romaine, Suzanne: „Code-switching and Communicative Competence”, in: Bilingualism, Chapter 4, New York, Basil Blackwell, 1989, 110-163.

Scheiber Sándor: „Ujvári Péter ébresztése külföldön”, in: Nagyvilág, 1978, 139.

Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Budapest, Makkabi, 1996.

Shlomo Spitzer: A középkori zsidó történelemből: Askenázi zsidóság a keresztes háború előtt. Értesítő 14. szám. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1996.

Schön Dezső: Tízmillió zsidó nyelve. Kolozsvár, 1942.

Singer és Wolfner cég kiadványjegyzéke 1928. szeptember 1-től.

Szabó S. Vilmos: „Emlékezés Ujvári Péterről”, in: Múlt és Jövő, 1933, 108.

Szabolcsi Lajos: „Kiss Arnold új könyve”, in: Egyenlőség, 1915. november 21, 15.

Szerb Antal: A magyar irodalom története. Budapest, Révai, 1943.

Szinyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. kötet. Budapest, 1914.

Szombat. 1910. február 19. száma.

Takács Menyhért: „Könyvesház rovat”, in: Budapest Hírlap, 1909. (118. szám.) május 20, 30. Tisbi Illés: „A mécs mellett”, in: Múlt és jövő, 1931, 412.

Kovács Sándor Iván és Péter László (szerk.): Tömörkény emlékkönyv. Szeged, 1996. Tömörkény István: Célszerű szegény ember. Szeged, 1922.

Tömörkény István: Ne engedjük a madarat… s más holmik. Budapest, Franklin, 1911. Tömörkény István: Népek az ország használatában. Budapest, Gáltos, 1917.

Tömörkény István: Vizenjárók és kétkezi munkások. Szeged, Engel, 1902.

Török Petra (szerk.): A határ és határolt. Töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Budapest, Yahalom, 1997.

Ujvári László: „A Jesívától a francia irodalomig”, in: Múlt és jövő, 1931, 184-185.

Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, Zsidó Lexikon, 1929.

„Ujvári regénye”, in: Népszava, 1909. június 13,4-5.

Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Budapest, 163-350.

Bacher Vilmos: „A zsidó irodalom fogalmáról” in: Magyar Zsidó Almanach, 1911, 193-194.

Vas Ottó: „Kettős nyelvi értelem”, in: A hűség nyelve, Bratislava, Madách, 1985, 78-80. Weisner Jakab 25 éves jubileumára kiadott emlékkönyv. Kéziratban a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában.

Hana Wirth-Nesher (ed): What is Jewish literature. Philadalphia, Jewish

Jegyzetek

Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Magyarország”-ról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12. Kovács András: „Asszimiláció és identitáskeresés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Karády. 1994.

Ujvári Péter 1869-ben született Tolcsván, Zemplén vármegyében. Apja, Grosszmann Wolf, az Érsekújvári ortodox hitközség rabbija, fiát jesivákba járatta. Előbb a nagysurányi, később a váci és a miskolci tanhelyek növendéke volt. 1889-ben került Szegedre, ahol a Szegedi Híradó munkatársa lett. Ebben az évben alapította meg a Magyar Szó című hetilapot (szépirodalmi, művészeti és társadalmi (hetiszemle), amelynek a Széchenyi Könyvtár állományában 12 száma található, 1899. október 14-től december 31-ig.

Nem lehet tudni, hogy hány szám jelent meg összesen, de az biztos, hogy tiszavirág életű lapról volt szó. Az 1899. október 15.-i szám beköszöntőcikkében, a „Szerkesztői üzenetben”, Ujvári a következőket írja: „Nekünk, műveltségben visszamaradt magyaroknak jobb lenne semmit sem olvasni, mint olvasni mindent, válogatás nélkül. (…). A Magyar Szó magyar szellemben a magyar irodalom igéit kívánja közölni.”. Ez a törekvés a megjelent számokban nem látszik megvalósulni. Az írások többségükben érdektelenek, a rovatok nem állnak össze, esetlegesnek tűnik a szerkesztés. A színvonal nem teljesíti az ígérteket. Ujvári 1906-ban költözött Budapestre feleségével és gyerekeivel. A Pesti Hírlapnak, majd később a Magyar Hírlapnak és a Budapestnek lett állandó szerzője. Cikkeiben a kor szociális problémáival foglalkozik. Szépirodalmi írásai csak ritkán jelentek meg ebben az időben. 1909-ben újabb lapot alapított Szombat címmel. Ennek a lapnak összesen egy száma lelhető fel. (1910. február 19., I. évfolyam 7. szám). A Tanácsköztársaság bukása után Ujvári Kolozsvárra ment, később Érsekújvárra, utána Pozsonyba, végül pedig Kassára. Kolozsvár kivételével mindenhol megpróbálkozott zsidó politikai és irodalmi lapok alapításával, Kolozsváron pedig az Új Kelet munkatársa volt 1923-ig. Sorrendben a következő lapokat hozta létre és szerkesztette: Szombat (1924, Érsekújvár), Judea (Pozsony, 1925), Új Judea (Kassa, 1925-26). 1926-ban tért vissza Budapestre, ahol az Országos Egyetértés munkatársa volt 1927-ig. Nagyjából ebben az évben zárult le újságírói pályafutása. 1927-től a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztésével foglalkozott, amit 1929-ben jelentetett meg. Ekkor már halálos beteg volt. 1931. január 16-án halt meg a Budapesti Zsidó Kórházban.

Kiss Arnold 1869-ben született Ungváron, 1940-ben halt meg Budapesten. Apja, Klein Mór rabbi volt Nagybecskereken. Kiss itt kezdte meg tanulmányait, melyeket Budapesten folytatott. A gimnázium elvégzése után a Bölcsészkaron és a Rabbiképző Intézetben tanult. 1893-ban avatták a Bölcsészettudományok doktorává, egy évvel később pedig rabbivá. Előbb Zsolnán, utóbb Veszprémben volt rabbi, majd 1901-től a budai közösségnél teljesített szolgálatot haláláig.

Papi pályája mellett irodalommal is foglalkozott. Mint műfordító a középkori és újkori héber és jiddis költők alkotásait ismertette meg a magyar közönséggel. Legismertebbek Salamon Ibn Gabirol (Kiss.1922.), Samuel Hannagid Ibn Nagdela (Kiss. [1928], és Morris Rosenfeld [1908] fordításai, illetve az ezekhez készített irodalomtörténeti tanulmányai. Az utóbbi, a Gettó dalok címen megjelent a legjelentősebb, ezt a Petőfi Irodalmi Társaság rendes ülésén is bemutatta nagy érdeklődés mellett. Több adatot is találtam arra, hogy Kiss miképp próbált bekapcsolódni a Petőfi Társaság munkájába.

Kiss Arnold. 1923. 5.

Tanulságos, hogy a ,,’98-as magyar helyesírás ellenőrző program” a fenti XX. századi magyar novella egyetlen mondatában négy szót is ismeretlennek jelöl.

Kiss Arnold. 1906. 53.

A novellában maga Steinz úr magyarázza el a melamed szó jelentését: „Akinek az apja drasenol (talmudikus előadást tart); leinol (a tórát felolvassa), sajfert fú (a kifejezésekre jól emlékezett Steinzné ő nagysága, csak hangosan nem merte volna azokat elmondani); sőt szörnyűség, csibéknek és ludaknak a nyakát vágja el esetleg. Egy falusi sacmac.” Kiss. 1906. 52.

Kiss Arnold. 1923. 38.

Kiss Arnold. 1923. 122-123.

Kiss Arnold. [1923.] 36.

Kiss Arnold. [1906.] 44.

Fordítását sohasem a lap alján közli, hanem vagy zárójelben, vagy külön mondatban.

Az idézett szavakat vegyesen válogattam Kiss és Ujvári munkáiból.

Ujvári. 1914. 100.

Ujvári. 1914.

Uő. uo.

Ujvári. 1931.

Ujvári. 1908.

Kiss. [1923.] 27-36.