Harc a láthatatlanság erői ellen

Salman Rushdie írása még az amerikai bombázások előtt született, és azt a reményt fogalmazta meg, hogy az Afganisztán elleni háború elkerülhető. Ez il­lúziónak bizonyult, a kor a neves literátor véleményétől eltérően reagált a gyil­kosok által kiváltott civilizációs kihívásra. Rushdie két világ lakója, gyermek­korában Pakisztánban élt mohamedán családjával, majd Londonban folytatta tovább tanulmányait. Sátáni Versek című kötetéért még Irán nagyhatalmú ura, Khomeini ajatollah egy fatwával halálra ítélte, és élete azóta az iszlám funda­mentalisták előli rejtőzésben, illegalitásban telt. A muszlim, de Nyugaton élő toleráns Rushdie egyszerre látja a Nyugat és a Kelet előnyeit, és hátrányait, így talán mindenkinél érzékenyebben reagált a szeptember 11-i terrorista merény­letre, melyet a Nyugat nyitottságát kihasználó keletiek követtek el, s mely Rushdie-t, a nyugat nyitottságát interiorizáló, magáévá tevő keletit is sokkha­tásként ért. Vívódását jól tükrözi alábbi írása.

Salman Rushdie

Harc a láthatatlanság erői ellen

2000 januárjában ezt írtam egy napilap hasábjain: „az új kor meghatározó küzdel­me a terrorizmus és a biztonság között fog dúlni”, és aggódva gondoltam bele, hogy ha valóban a biztonsági szakértők ál­tal kidolgozott „lehető legrosszabb forga­tókönyv” szerint kell majd élnünk, talán túl sokat fel kell majd adnunk szabadság- jogainkból a titkos világ láthatatlan árnyékharcosai elleni küzdelemben. Azt ír­tam, hogy a demokráciához átláthatóság­ra van szükség, s hogy a biztonság és a szabadság közötti küzdelemben mindig a szabadság javára kell hibáznunk. Szep­tember 11-én azonban a lehető leg­rosszabb forgatókönyv vált valóra.

Erőszakot tettek városunkon. Jóma­gam az egészen új sütetű New York-iak közé tartozom – ám New York sebeit azok is mélységesen megérezték, akik még soha nem tették be lábukat Manhattanbe, hiszen New York a látható világ dobbanó szíve, szókimondó és szikrázó szellemű, Walt Whitman szavaival „orgi­ák városa, séták és örömök városa,” „büszke és szenvedélyes város – forró, őrült és különc város!” A láthatatlanság erői a láthatóság e fényes fővárosára mér­tek rettenetes csapást. Fölösleges fejte­getnünk, milyen rettenetes volt ez a csapás, hiszen mindannyian láttuk, és min­dannyiunkat megváltoztatott. Most azon kell dolgoznunk, hogy a seb ne bizonyul­jon halálosnak, hogy a látható dolgok vi­lága győzedelmeskedjék azon leplezett szándékok felett, amelyek csak szörnyű cselekedeteiken keresztül érzékelhetőek.

Amikor a szabad társadalmakat bizton­ságossá – biztonságosabbá – akarjuk ten­ni a terrorizmus fenyegetésével szemben, polgári szabadságjogainkat végső soron csorba érheti. A szabadság részleges kor­látozása fejében azonban jogunk van el­várni, hogy városaink, vizünk, repülőgépe­ink és gyermekeink nagyobb védelmet él­vezzenek, mint eddig. A választ, amelyet a Nyugat a szeptember 11-i támadásokra ad, nagyrészt annak fényében kell majd megítélnünk, hogy az emberek újra biz­tonságban kezdik-e majd érezni magukat otthonaikban, munkahelyeiken, minden­napi életükben. Ezt a magabiztosságot ve­szítettük el, és ezt kell visszanyernünk.

A következő kérdés az ellentámadásé. Igen, saját árnyékharcosainkat be kell vetnünk az övéik ellen, és reményked­nünk kell, hogy a harcban a mieink kere­kednek felül, ám e titkos háború egyedül nem hozhat győzelmet. Szükségünk lesz nyílt politikai és diplomáciai offenzívára is, amelynek célja a világ néhány legtüskösebb problémájának megoldása, s ezek közül a legelső az a küzdelem, ame­lyet Izrael és a palesztin nép vív egymás­sal a területért, a méltóságért, az elisme­résért és a túlélésért. A jövőben sokkal jobb ítélőképességre lesz szükség vala­mennyi oldalon. Talán nem kellene több szudáni aszpiringyárat bombázni, ha egy mód van rá. És most, amikor úgy tűnik, Amerika bölcs elméi megértették, hogy helytelen lenne zsarnokai gonosztettei­nek megtorlásaként a nyomorban és el­nyomásban senyvedő afgán népet bombázni, talán e bölcsességet a múltba visszatekintve is alkalmazni tudják majd mindannak megítélésében, ami Irak nyo­morban és elnyomásban senyvedő népé­vel történt. Ideje abbahagyni az ellenség­teremtést és végre barátokat keresni.

Azzal, hogy ezt mondom, semmikép­pen sem csatlakozom azokhoz a vad ki­rohanásokhoz, amelyeket a baloldal egyes képviselői intéztek Amerika ellen, és amelyeket az Egyesült Államok elleni terroristatámadások legkellemetlenebb következményei között tartok számon. „Az amerikaiakkal az a baj…” – „Ameriká­nak meg kell értenie…” – Mostanában igen gyakori az a fajta szemforgató erköl­csi relativizmus, amelynek megnyilatko­zásait rendre az ilyen és hasonló kifejezé­sek vezetik be. Egy országnak, amely ép­pen elszenvedte történelme legpusztí­tóbb terrorista támadását, egy országnak, amely mélyen gyászol, és amely szörnyű fájdalmakat él meg, szenvtelenül azt mondják, hogy ő maga felelős állampol­gárai haláláért. („Ezt érdemeltük, sir?”, kérdezte nemrégiben az egyik látogatóba érkezett brit újságírótól egy rémült tekin­tetű munkás a becsapódási pont közelé­ben. E megszólítás mélyen megdöbbent a maga komor udvariasságával.)

Ne veszítsük szem elől, miért is kell visszataszító ostobaságnak tekintenünk ezt a bien-pensant Amerika-ellenességet. A terrorizmus az ártatlanok legyilkolása, amely ez alkalommal tömeggyilkosságig fajult. Aki erre a rémtettre mentséget talál az Amerikai Egyesült Államok kormányza­ti politikája elleni vádak hangoztatásá­ban, az megtagadja minden erkölcsiség alapgondolatát: hogy az egyén felelős cselekedeteiért. Tovább megyek: a terro­rizmus nem a jogos panaszok törvényte­len eszközökkel való orvoslásának útja. A terrorista a világ sérelmeinek leplébe bur­kolja magát, hogy elfedje valós indítékait. Bármit akartak is elérni a gyilkosok, nem tűnik valószínűnek, hogy egy jobb világ építése terveik között szerepelt volna.

A fundamentalisták nem pusztán épületeket akarnak romba dönteni – annál sok­kal többet Az ilyen emberek ellenséget látnak a szólásszabadságban, a politikai többpártrendszerben, az egyetemes felnőttkori választójogban, a felelős kor­mányzásban, a zsidókban, a homoszexu­álisokban, a női jogokban, a pluralizmus­ban, a szekularizmusban, a rövid szoknyá­ban, a táncban, a borotvált férfiarcban, az evolúció elméletében, a szexben – és a lista korántsem teljes. Zsarnokokkal van dolgunk, nem muszlimokkal. (Az iszlám keményen bánik az öngyilkosokkal: arra ítéltetnek, hogy az örökkévalóság végeze­téig újra és újra átéljék halálukat. Azt azonban a világ valamennyi muszlimjának alaposan meg kell vizsgálnia, miért fajzik hőn szeretett hitük megannyi erőszakos mutánst. A Nyugatnak meg kell értenie saját Unabomber-eit és McVeigh-eit, s ugyanígy az iszlámnak is szembe kell néznie a maga bin Ladeneivel.) Kofi An­nan, az Egyesült Nemzetek Szervezeté­nek főtitkára nemrég azt mondta, immár nem elég az önmeghatározáshoz, hogy ki­nyilvánítjuk, mi mellett állunk – arról is szint kell vallanunk, mi az, amivel szem­ben fellépünk, nos, én megfordítanám ezt a javaslatot, mert e pillanatban egy eszelőssel állunk szemben. Öngyilkos me­rénylők széles törzsű repülőgépekkel a Vi­lágkereskedelmi Központ és a Pentagon épületébe csapódnak? Hm… Igen, ezt el­lenzem. De mi az, ami mellett kiállunk? Mi az, aminek védelmében életünket koc­káztatjuk? Vajon egyértelműen egyetérthetünk-e abban, hogy a fent felsoroltak – igen, még a rövid szoknya és a tánc is – olyasmi, amiért érdemes meghalnunk?

A fundamentalista azt hiszi, hogy mi semmiben nem hiszünk. Világnézetét áti­tatják az abszolút bizonyosságok, miköz­ben mi – véleménye szerint – élvhajhász gyönyörökbe merülünk. Hogy bebizonyít­suk tévedését, először meg kell győznünk önmagunkat arról, hogy nincs igaza. Meg kell állapodnunk abban, hogy mi az, ami számít a csókolózás a nyilvános tereken, a szalonnás szendvics, a vita, a legutolsó divat, az irodalom, a nagylelkűség, a víz, a világ erőforrásainak méltányosabb elosz­tása, a filmek, a zene, a gondolatszabad­ság, a szépség, a szerelem. Ezek lesznek a mi fegyvereink. Nem háborúval győzzük le őket, hanem azzal a választásunkkal, hogy félelem nélkül éljük az életünket.

Hogyan győzzük le a terrorizmust? Ne hagyjuk magunkat terrorizálni. Ne hagy­juk, hogy a félelem irányítsa az életünket. Akkor sem, ha rettegünk.

Török Attila fordítása