Salkaházi Sára élete és halála

Salkaházi Sára élete és halála

2006. szeptember 17-én avatták – a katolikus tanok szerinti – boldoggá az 1899-ben, Kassán született s egykor a Szociális Testvérek Társasága kötelékébe tartozó Salkaházi Sárát. A Társaságot a XIII. Leó pápa által kiadott Rerum Novarum enciklika (1891) szellemében alapította meg az 1920-as évek elején a kivá­ló Schlachta Margit. A korántsem apácá­nak készülő polgárcsalád gyermeke Kas­sán, Komáromban, majd Budapesten szociális munkát végzett, ám más, szer­vezési munkákat is ellátott. A fővárosban például a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetségének országos ve­zetőjeként dolgozott, a mozgalom lapját is szerkesztette s a magyar munkásnőmozgalmat is elkezdte szervezni. A katolikus egyház szociális megújításán dolgozó szerzetesnők előtt temérdek munka állt, s nem lehet tudni, hogy a kapitalista társadalom visszásságai, vagy éppen az er­re reagáló forradalmi vagy ép­pen reformista munkásmozga­lom sikerei inspirálták a katoli­kus egyházat arra, hogy új réte­gek felé nyisson.

Salkaházi Sára részt vett ab­ban a küzdelemben, mely arra irányult, hogy mentsék a zsidótörvények, majd a nyilas terror általi üldözöttek életét. A mozgalom belső krónikája szerint mint­egy ezer ember köszönheti életét a Tár­saságnak, és mintegy száz ember – sze­mély szerint is – Salkaházinak. Salkahá­zi Sára élete 1944. december 27-ig tar­tott, ekkor – egy általa az otthonból elbo­csátott alkalmazott feljelentése alapján – zárták körül a nyilasok a Bokréta utcai női munkásotthont, melyet Salkaházi ve­zetett. Zsidók után kutattak, négy „gya­nús” embert, valamint a szintén kassai Bernovits Vilma hitoktatót őrizetbe vet­ték. Salkaházi Sára az „akció” végén ér­kezett meg a házba, ahonnan – a többiek­kel együtt – elhurcolták őket. Elmene­külhetett volna, mégsem tette meg.

A Ferenc körúti nyilas központba vit­ték és megkínozták az elhurcoltakat, majd este a Fővámház előtti Duna-partra vitték őket, ahol a nyilasok mindannyiukat a jeges Dunába lőtték. Hogy mi is történt valójában, arra a két évtizeddel később tartott (1967) un. zuglói nyilasper világított rá. A per egyik keretlegény-vádlottja úgy emlékezett vissza az „akcióra”, hogy egy feketehajú nő – kivégzői sze­mébe nézve – égre emelte a tekintetét s nagy keresztet vetett magára. Minden bi­zonnyal Salkaházi Sára volt az.

Salkaházi Sára vatikáni boldoggá ava­tási eljárása 1997 januárjában kezdődött, s a bíborosi testület engedélyezése után XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án írta alá és hirdette ki az ezt jóváhagyó dekrétumot, melyet éppen a boldoggá avatási misén, szeptember 17-én hirdet­tek ki a budapesti Szent István téren, a Bazilika előtt.

Ahogyan azt az ünnepség egyik szó­noka, Schweitzer József főrabbi beszé­dében elmondta, már 1968-ban kezde­ményezte egy túlélő, hogy a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben örökítsék meg a vértanúhalált halt apáca nevét. 1972-ben a Világ Igazainak ösvényén fát ültettek emlékére, a magyar zsidóság pedig em­léktáblával jelölte meg budapesti mártíriuma színhelyét. Bár az 1989-ben felállí­tott táblát kétszer is összetörték, 2002-ben újat állítottak fel.

Ami a protokollon túlmutat, az, hogy a magyar keresztény hagyomány egy olyan antifasiszta elemmel gazdagodott, melyet saját tradicionális testületé erősí­tett meg, hagyott jóvá és hirdetett ki. Egy olyan konzervatív, ugyanakkor a zsidó­ságra meglehetősen ambivalensen tekintő intézménynél, mint a katolikus egy­ház, óriási esemény, hogy valakit azért avatnak boldoggá, mert zsidókat bújta­tott és nyilasok gyilkolták meg. Óriási előrelépés történt, hiszen a magyar kato­likus egyház magát – joggal – a több év­tizedes „kommunista diktatúra” áldozatának vallja, s furcsa idegenkedés figyel­hető meg nem pusztán a zsidóságtól, il­letve mindattól, amit a zsidóság elszen­vedett, hanem a szovjet-kommunista ha­gyománynak tekintett antifasizmustól is. Talán ismét Salkaházi Sára mártíromsága fog hidat teremteni a két világvallás magyarországi követői, zsidók és keresz­tények között.

(na)