Primo Levi: Rítus és kacagás

Némelyek azért írnak, hogy elkápráztassák az ol­vasót, és bizony voltak olyan korszakok, amikor az írói mesterség fő célja az olvasó csodálatának kivívása volt; azonban az a könyv, amely a leginkább ámulatba ejtett, és amely véletlenül került a kezembe, koránt­sem ezzel a szándékkal íródott.*

A könyv témája a val­lás, pontosabban a rítus; és noha magam nem vagyok vallásos, megjegyzéseim mégsem kritikaiak, mivel tisztelem, sőt néha irigyelem is a hívő embert. E könyv bizarr nézetei gondolkodásra késztettek; az élet és a világ felfogásának olyan szemléletét tárta elém, amely idegen a miénktől, ám mégis törekednünk kell megér­tésére, ha meg akarjuk érteni magunkat, és balgaság volna e szemléletet maró gúnnyal illetni és semmibe venni.

A könyv címe Sulhán Árukh (A terített asztal); a ti­zenhatodik században írta egy spanyol rabbi héber nyelven (noha én fordításban olvastam); és bár megle­hetősen terjedelmes, valójában számos korábbi mű ki­vonatát tartalmazza; lényegében saját kora judaizmu­sának szabályait, szokásait és hiedelmeit foglalja össze. Négy fő fejezetből áll, amelyek az alábbi téma­köröket ölelik fel: mindennapi előírások, a szombat, az ünnepek; étel, pénz, tisztaság és gyász; házasság; rabbinikus, civil és büntető törvénykezés. A szerző, Joszéf Káró, szefárd zsidó volt, így nem ismerte a keleti zsi­dóság törvényeit és szokásait; ezért a könyvet később módosította a hírneves krakkói rabbi, Móse Iszerlesz, aki kommentárját ironikusan Máppá (Az asztalterítő) címen jelentette meg: ebben pótolta a hiányosságokat és alkalmassá tette a könyvet az askenázi olvasók szá­mára is.

Tudjuk, hogy a zsidóknak nem szabad kiejteniük Isten „igazi” nevét; ha a nyomtatott szövegben előfor­dul, szinonimákkal kell helyettesíteniük. Általában megengedett az „Isten” szónak a kiejtése más nyelve­ken (habár ismertem olyan német zsidót, aki Isten iránti mélységes tiszteletében és bűntől való félelmé­ben leveleiben Gott helyet mindig Gtt-et írt; a lubavicsi rabbi néhány olasz követője is Dio helyet inkább D-o-t használ); azonban a Sulhán Árukh és a Máppá szerzőit inkább az foglalkoztatta, hogy mi megengedett egy nyilvános fürdőben, ahol a mezítelen testek jelenléte a környezetet igencsak profánná változtatja; ezért a für­dőben, ha lehet, kerülni kell Isten nevének kiejtését, „még németül vagy lengyelül is”. Ez a kiegészítés nyilvánvalóan Iszerlesztől származik; és különben is, kevéssé valószínű, hogy 1500 körül oly sok nyilvános fürdő lett volna Spanyolországban. Hasonlóan nem ajánlatos levelünket „adios”-szal, „adio”-val vagy „adieu”-vel zárni, mivel a tinta könnyen elmaszatolódhat, vagy a levél esetleg szemétkosárba kerül.

A mezítelenség fogalma meglehetősen tág, főleg ami az asszonyokat illeti: minden, egyébként fedett testrész mezítelennek számít, így a haj is. Vagyis min­den, ami megragadhatja a férfiak figyelmét, és elvon­hatja gondolataikat az Istenről való elmélkedéstől, mezítelenségnek számít – ezért „az éneklő asszony hangja” is a mezítelenséghez hasonló elbírálás alá esik.

Hasonló szélsőségekre hajló törekvés figyelhető meg a tekintetben is, hogy mindenáron „kerítést emel­jünk a törvény köré” a szombati munkavégzést illető­en. A korabeli paraszti és kézműves élet mindennapi tevékenységének szabadon csapongó képzelettel való kibővítését tapasztaljuk. Tilos a szőlőpréselés; ezért bármi másnak a „préselése” szintén tiltott, például nem szabad gyümölcsöt préselni; ám ha az ily módon nyert levet kiöntik, mégis szabad préselni, így például megengedett a saláta kifacsarása. Tilos a vadászat: ám mi legyen a bolhákkal? Megfogható, elhajítható, ám nem nyomható agyon. A vadászat egyben elkapás és csapdába ejtés is, ezért egy bőrönd vagy táska lezárása előtt meg kell győződnünk arról, hogy nincsenek ben­ne legyek vagy molyok; ha bezárnánk őket, vadász­nánk akaratunk és szándékunk ellenére, és így meg­törnénk a szombatot.

Mi a teendő, ha pont szombaton derül ki, hogy für­dőkádunk kilyukadt? Nem szabad bedugaszolni a lyukat, mivel ez munka lenne, de nem szabad szolgá­lónkat vagy keresztény barátunkat sem megkérni erre, hiszen tilos másokat dolgoztatni. Még kevésbé enged­hetjük meg magunknak azt, hogy a munka kifizetését másnapra ajánljuk fel, mivel ez szerződésnek tekint­hető, és szombaton tilos szerződni.

A javasolt megoldás a következő: amennyiben a kár súlyosnak ígérkezik, személytelenül megjegyezhetjük: „Amennyiben valaki megjavítaná, nem bánná meg”.

A pihenés és vigadozás napján tilos a betűvetés és a betűk kitörlése is, ami talán egy olyan korszak emlé­két őrzi, amikor az írást még kőbe vésték. E tilalom le­nyűgözően szerteágazó okfejtések forrásává vált. Tilos betűket rajzolni vagy akárcsak firkálni egy párás ab­laküvegen; ha könyvet veszünk a kezünkbe, ügyel­nünk kell arra, nehogy körmünk esetleg nyomot hagyjon fedelén; ugyanakkor megengedett olyan süte­mény elfogyasztása, amelyen írás található. A söprés szintén törlésnek minősül, és ezért a fogalom merész kiszélesítése révén a tiltott munkavégzés kategóriájá­ba esik; ám megengedett a söprés, amennyiben „nem a szokásos módon” végezzük, például seprű helyett libatollat használunk. Tilos tüzet gyújtani vagy azt el­oltani. Természetesen megengedett, sőt kötelező a tű­zoltás még szombaton is, ha a tűz emberi életet vesz­élyeztet; ám „ha ruhanemű kap lángra, a nem égő részre önthető víz, ám az égő részre közvetlenül nem”.

A bálványimádás undorítónak tekintendő. Még csak pillantásra sem méltathatjuk a bálványokat, óva­kodnunk kell attól, hogy túl közel kerüljünk egy bál­ványhoz, és legalább négy könyöknyi távolságot kell tartanunk tőle. Ha, példának okáért, pont akkor lé­pünk tüskébe, amikor egy bálvány mellett haladunk el, nem szabad lehajolnunk, hogy kipiszkáljuk, mert ez esetleg tiszteletadásnak tűnhet mások szemében: ám ha senki sincs közelünkben, akkor sem hajolha­tunk le, mert a későbbiekben ez az esemény így idéződhet fel emlékezetünkben. Távolabb kell mennünk, vagy le kell ülnünk, de legalábbis hátat kell fordítani a bálványnak.

Ami pedig húsos és tejes ételek egyidejű fogyasztá­sának tilalmát illeti, a megfogalmazott lehetőségek és megoldások a sakkjátékosok tanulmányaira és talá­nyaira emlékeztetnek, más szó­val elegánsan valószínűtlen helyzeteket tételeznek fel, ame­lyek elvontak ugyan, ám felet­tébb alkalmasak éles elméjű ér­velésre. Ha két jámbor zsidó egy asztalnál étkezik, ám az egyik húsosat eszik, a másik tej­eset, vonalat kell húzniuk, de legalábbis határt kell vonniuk az asztalterítőn, hogy elvá­lasszák egymástól a két terüle­tet. Nem szabad egyazon po­hárból inniuk, mivel ételmara­dékok tapadhatnak hozzá.

Amennyiben a húsos étellel együtt mandulatejes fogást is készítünk, néhány szem man­dulát benne kell hagyni, hogy láthatóvá váljék: nem valódi tej­ről van szó.

Mit mondjunk erről a labi­rintusról? Hogy egy letűnt kor­szak terméke? Elfecsérelt idő és éleselméjűség? A vallásos érzü­let szabályokká való lealacsonyítása? A Sulhán Árukh vajon eldobandó elfelejtendő, vagy éppenséggel megvédendő?

Amennyiben megvédendő, ho­gyan tegyük ezt? Nem hiszem, hogy ezt a könyvet és magát a rítust el lehetne intézni egy könnyed legyintéssel, mint azt más, bennünket nem érintő dol­gok esetében tesszük. A rítus, minden rítus, sűrített történe­lem és őstörténet; finom, bonyolult szerkezetű mag, megoldandó rejtély; amennyiben megoldjuk, segítségünkre lehet más, minket már közelebbről érintő rejtélyek megoldásá­ban. Hiszen a nevek mégiscsak jelentenek valamit.

Ezen túlmenően, ebben a Sulhán Árukhban kortalan vonzódást is érzek, vonzódást a subtilitas, az elme ér­dek nélküli játéka iránt: a szőrszálhasogatás nem a lusták időtöltése, inkább szellemi edzés. E különös ol­dalakon felfedezni vélem a merész viták iránti ősi vonzódást, a szellemi rugalmasságot, amely nem ret­ten vissza az ellentmondásoktól, sőt örömmel fogadja, mint az élet elkerülhetetlen velejáróját; az élet pedig a Hálákha, a rend győzelme a Káosz fölött, ám a Hálákha zegzugos, vannak még feltérképezetlen kivételek, en­gedmények, kedvezmények benne, sőt itt-ott nélkülö­zi a rendet is. Aki ezeket eltörli, könnyen bajba juthat, hiszen talán épp ezek rejtik jövőnk csíráját, mivel a világegyetem szerkezete is roppant bonyolult, bonyolul­tak a törvények is, amelyek uralkodnak benne, és év­ről évre bonyolultabbnak bizonyulnak azok a törvé­nyek, melyeknek az atomi részecskék alávetik magu­kat. Gyakran idézik Einstein szavait: „Isten ravasz, de nem gonosz”; vagyis ravasz­nak kell lennie, hiszen képmá­sára teremtődött, annak is, ki őt követi. Feltűnően sok kelet-­európai zsidó található a fizi­kusok és a kibernetikusok kö­zött: lehetséges-e, hogy kifino­mult szellemük talmudi örök­ség?

Mindazonáltal én a Sulhán Árukh szigorú szerkezete mö­gül a számomra oly kedves ka­cagást vélem kihallani: ugyan­azt a kacagást, amelyet azok a zsidó viccek váltanak ki, ahol a szabályokat merészen a fejük tetejére állítják, és a kacagás tő­lünk, „modern” olvasóktól ered. Aki leírta, hogy egy bolha agyoncsapása vadászatnak mi­nősül, vagy hogy egy olyan könyv felnyitása, amelynek ge­rincén írás van, valószínűleg nem megengedett szombaton, minden bizonnyal jóízűen ka­cagott eközben, ugyanúgy, ahogy mi is kacagunk, miköz­ben olvassuk: nem sokban kü­lönbözhetett tőlünk, még ha fő gondja a megengedhető és a nem megengedhető közötti kü­lönbségtétel volt is, míg mi in­kább pénzügyi bizonylatokkal vagy éppenséggel alfanumeri­kus kódokkal bíbelődünk.

Seleanu Magdalena fordítása

*Megjelent a szerző Other people’s trades című esszékötetében, az angliai Alacus kiadónál.