Retúrjegy a szellemvasútra

1991 augusztusának elején járunk. A Jugoszláviában parázsló polgárháború, a brüsszeli közvetítés és összeurópai sürgés-forgás dacára, lassan az egész térséget lángra lobbantja. A szerb parlament független képviselői nyilatkozatot tesznek közzé, melyben azzal vádolják Németországot, Ausztriát és Magyarországot, hogy új hitleri rabságba akarják kergetni a szláv és más, nem germán nemzeteket és a hitleri fasizmus aljas restaurálására törekednek. „Állítsuk meg együtt az elvámpírosodott göbbelszi törzsekből való embergyűlölőket, mielőtt késő lesz!” – hívják fel a világ közvéleményét a szerb képviselők, akik a polgárháborús konfliktust szemmel láthatóan antifasiszta harcként kívánják feltüntetni.

Nem egy színes, szélesvásznú film pereg, egy újabb, nagyszabású partizánfilm, a jók a gonoszok ellen? Bármilyen abszurd, a történelmi analógiák életre kelnek, szerbek és horvátok fél évszázados ideálok nevében ütköznek meg, életre-halálra – s lehet, hogy úgy, mint 1941-ben, megint a rossz oldalon állunk? Néha úgy érzem, hogy szellemvasút röpített vissza csetnikek, partizánok, usztasák és magyar tábori csendőrök közé. Magyarként meggyanúsítanak, hogy az újvidéki razziát készülök megismételni… lehet, hogy önmagamat, mint zsidót fogom a folyó jege alá lőni?

Tudom, ebben a tragikus időszakban nincs helye a morbid tréfának. “Könnyű egy magyar zsidónak, a délszláv népek tragikus viszályához nincs köze, kívülállóként szemlélheti az eseményeket” – mondhatja valaki Belgrádban, ha a vérrel annyiszor szennyezett Duna hullámai véletlenül lesodorják a lapunkat. Soha ennél hamisabb vádat. Igaz, én már Pesten születtem. De az apán Szarajevóban: s mint “hontalant” csak azért nem lőtték Kamenyec-Podolszkban a tömegsírba, mert politikai büntetőszázaddal a frontra küldték.

Sejtelmem sincs, hogy ha felosztják Boszniát, melyik oldalra kerül apám szülőháza. A szefárd zsidó közösségnek, mely hajdanán Szarajevóban élt, nyoma sincs már, nem tudok róla, hogy rokonaim élnének a romantikus városban, melyet az első világháborúból ismert meg a világ. Mégis, ha arról a vidékről elesetteket, szerb vagy horvát fiatalembereket mutat a televízió, görcsbe rándul a szívem.

S még mindig ugyanazt az újságot lapozgatom. A következő oldalon az áll, hogy Szlovákiában hírek kaptak lábra arról, hogy a magyarok Izraelből becsempészett fegyverekkel ugyanolyan polgárháború kirobbantására készülnek, mint ami Jugoszláviát marcangolja. Szerencsére ezen a tájon nem dörögnek a fegyverek, viszont néhány nacionalista szónokot cseppet sem zavar az antiszemitizmus ocsmány hullabűze. Nem átallanak megpróbálkozni a háborús bűneiért halálra ítélt plébános, Tiso rehabilitásával. Ha ebben az irányban fejlődnek az események, új fogalmak meghonosodása várható a Kárpát-medencében: “magyarbérenc zsidó”, illetve “zsidóbérenc magyar”. (Ami cseppet sem zavarja hazai antiszemitáinkat a nyilvánosság előtti burkolt uszításban, lám, mintha ezen a téren is ismétlődne a történelem.) Szlovákiában, ha nem is tombol az erőszak, a politikai konfliktusok egyre élesednek. S mit tesz Isten, valahogy az sem hagy hidegen, ami ezen a vidéken történik, többek között azért sem, mert a nagyapám, aki zsidóként a legritkább foglalkozások egyikét űzte, t. i. “mezőgazdasági munkásként” szerepel az anyakönyvi kivonatban, Vágújhelyen született.

Kimaradt még a felmenőimmel színezett körképből Románia. Ide nem fűznek szálak, de ettől még nem szemlélem nyugodtabban a feltámadó antiszemitizmust és az Antonescu-kultuszt.

A szép illúziók eloszlottak, annál elevenebben élnek a rémálmok. Lehet, hogy a közép-európai szellemvasútra nagyobb hitelesség kedvéért tébolyult elmék gondolatban már rá is kapcsolták a deportáló vagonokat?

P.