„Recrudescunt vulnera”?
Túl sokat foglalkoznak-e velünk?
Az év elején az Úton című debreceni hetilap kedélyeket felzaklató vitája, áprilisban-májusban a Népszabadság hasábjain hosszan és hevesen zajló disputa, részben polemikus cikkek egész sorozatai a Kritikában, a Világosságban, a Hiány című folyóiratban, mindeközben informatív előadások, kerekasztal- megbeszélések, viták a rádióban és a televízióban – a zsidóság mint téma, szüntelenül napirenden van. És még el sem ültek a hullámok, amelyeket V. Domokos György vitaindító írása keltett, máris a vélemények és kedélyek újabb háborgásának vagyunk tanúi László Károlynak a Kapuban és másutt közreadott állásfoglalása kapcsán.
„Az egész problémát sokkal tapintatosabban kellene kezelni, mert a zsidó közvélemény … a recrudescunt vulnera állapotába jutott” – írta dr. Schweitzer József főrabbi még március közepén Glatz Ferenc akkori művelődési miniszternek küldött levelében. Az Országos Rabbiképző Intézet igazgatóját kétségkívül a zsidóságért és a társadalom nyugalmáért érzett aggodalom indította arra, hogy megkérje a minisztert: hasson oda, hogy „politikusjelöltjeink, állítólagos szociológusok, tudósok, áltudósok ne olyan hangosan foglalkozzanak ezzel a kérdéssel (ti. a zsidóság helyzetével és szerepével, általában az egész ún. zsidókérdéssel – a szerk megj.), mert ennek valójában már a felvetése is sértő, bántó, megalázó.
Tény, hogy ma a hazai zsidóság nem kis része szinte hiszterizált állapotban van, és ebben az állapotában rendkívül érzékeny minden újabb megnyilatkozásra és jelenségre, mely vele kapcsolatos. Nem vitás, hogy a szóban forgó kérdések már eleve fokozott tapintatot tettek (volna) szükségessé, és bizony egyes szerkesztőségeket komoly mulasztás terhel ilyen tekintetben.
De vajon elkerülhető-e, hogy a zsidóság ily gyakori téma legyen a sajtóban? És ugyan állíthatjuk-e, hogy a régi sebek az efféle sajtóviták miatt szakadnak föl? „Recrudescunt vulnera” – idézte Rákóczi szavait a főrabbi -, „kiújulnak a sebek” – de valaha is begyógyultak-e? És ha nem, ha kevés volt ehhez 45 év óltapintata, a bajok és gondok közel fél évszázadon át tartó elhallgatása, akkor remélhető-e, hogy attól gyógyulnak majd, amit a sajtó és a társadalom nem mond ki, amit továbbra is hallgatással vesz körül.
Amit nem lehet megkerülni
Kétségtelen: a viszony a zsidóság és a társadalom egésze között távolról sem a legfontosabb az ország mai gondjai között. Ám lakmuszpapír módjára jelzi, menyire lesz képes megoldani a társadalom a sürgető problémák sokaságát. A megoldás sikere ugyanis mindenekelőtt attól függ, mennyire hatja át az országot a demokrácia eszméje és ereje. Ameddig pedig az ún. zsidókérdés ennyire eleven a társadalomban, addig a demokrácia nem elég erős.
A zsidóság körüli vita számos ok miatt nem fog egyhamar elülni. Ezek közül az elsőt a választási kampány során tapasztalt antiszemita megnyilvánulások tették szemléletessé. A „plebejus” zsidógyűlölet és az egyes értelmiségi körök által rafinált módon sugalmazott és szított antiszemitizmus láttán igencsak megcsappanhatott a magyar demokrácia híveinek derűlátása. A társadalom egésze még mindig nem dolgozta – nem dolgozhatta – fel magában a hazai zsidóság történelmi és jelenkori szerepét.
Egyfajta hibás körben mozog itt mindenki: a zsidók rejtőzködnek, nem mernek zsidó mivoltukban megjelenni, mert félnek az antiszemitizmustól, a társadalom nem zsidó többsége pedig azért is nehezen szabadul előítéleteitől, mert a rejtőzködők mindig gyanúsabbak, mint a nyíltan kiállók, és mert a zsidókról alkotható valós kép helyett fantáziaképet állít maga elé.
A másik aktuális ok, ami miatt a zsidóság problematikája egyhamar nem tűnhet el a sajtóból: a magyar zsidóság felismerte, hogy ma, amikor az eddig lefojtott problémák mind a felszínre törnek, neki is meg kell fogalmaznia igényeit. Amikor az l945 óta sérelmeket szenvedett társadalmi csoportok sorra jelentik be, hogy jóvátételre tartanak számot, nem hallgathat az a magyar zsidóság sem, amely a zsidó- törvényektől a Szálasi-féle rémuralomig bekövetkezett súlyos veszteségeiért mind a mai napig nem kapott kárpótlást a magyar államtól és társadalomtól. Amint ismeretes, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete kezdeményezte ezt. Bizonyos, hogy e jogos igény érvényesítése még sok küzdelemmel és konfliktussal jár majd.
Adott egy harmadik tényező is, melynek hatására a zsidóság ügye szükségképpen a közélet napirendjén marad. Ez: az új magyar demokráciának az a törekvése, hogy törvényhozási és politikai képviselethez juttassa a nemzeti és etnikai kisebbségeket.
Mi kötelező és mit nem szabad?
Újra és újra előállhat a kérdés, ami már az Úton, majd a Népszabadság zsidó-vitája kezdetén megfogalmazást kapott: szabad-e akár csupán a vitakérdések exponálása végett is durván antiszemita megnyilatkozásoknak teret adni? Ezzel kapcsolatban az egyik álláspont abban a Nyílt Levélben jutott kifejezésre, amelyet a MIOK intézett az Országgyűlés május 11-én (Új Élet, május 15.). Ez az egész vitát nemtelennek minősíti, és úgy vélekedik, hogy már a vitaindító írás megjelenésekor el kellett volna fojtani. A dokumentum, amellyel e sorok írója más szempontok miatt sem tud egyetérteni, a maga végletes megfogalmazásában azt állítja, hogy V. Domokos György cikke „a hitleri antiszemitizmus legmélyebb dantei bugyrait nyitogatja”. A másik szélső álláspontot Gombár Csaba szólaltatta meg (HVG, máj. 26.). Eszerint a sajtószabadság közepette igenis szabad közölni egy akár velejéig hibás politikai véleményt. Szabad, habár nem kötelező.
Érdekes és megfontolást érdemel, amit e két végletről Béri János írt a két szóban forgó lap szerkesztőségének. Béri, aki a zsidóság iránti elkötelezettségét a Szombat oldalain is bebizonyította már, úgy ítéli, hogy a Népszabadságban lezajlott vitára utólag visszatekintve a MIOK megnyilatkozása hisztérikus, groteszk és ellenhatású. Végtére ama botrányos vitaindító nélkül „magyar újságolvasók ekkora tömege ilyen hosszantartóan, célzottan és rendszeresen soha nem juthatott volna a legnagyobb napilap hasábjain annyi kitűnő, árnyalt magyarázathoz és érvhez, mint e cikksorozat révén”. Másrészt azonban Gombár álláspontja ellenében a nyugat-európai gyakorlatra utal: Nyugat- Európában ugyanis „az antiszemita véleménynek, a rasszista gondolatnak nincs ’vélemény’-státusza, nincs ’gondolat’-rangja. Ahogy Arpaillange francia igazságügyi miniszter a parlamentben megfogalmazta: az antiszemitizmus, a rasszizmus nem „vélemény, hanem agresszió”. Ez a különbségtétel – folytatja Béri a HVG-nelk szóló levelében – az európai történelmi tapasztalatokon alapszik.
A „Ne ölj!” parancsolatát nem lehet vita tárgyává tenni. Auschwitz után az emberiség etikai törvénytára új parancsolattal egészült ki: Óvakodj a faji megkülönböztetéstől ! Ezt betartani és betartatni éppúgy kötelező, mint a „Ne ölj!” parancsolatát, és vitássá tenni szintúgy nem szabad.
G. Gy.
Címkék:1990-06