Reb Mojse jórcájtjára
Andrew Moshe Moskovits (Mojse Zeév ben Avrohom Elchonon) z’l, rokonai, barátai Valvija, tanítványai Reb Mojséja, egy éve halt meg.
A kisvárdai születésű, sátoraljaújhelyi, szatmári és dombrádi jesivákban tanult fiatalember a Debreceni Zsidó Gimnáziumban érettségizett, majd Auschwitzba deportálták, később a dachaui Wald Lagerbe került. A koncentrációs tábort túlélve, az allachi és a feldafingi hontalantáborban töltött időszak, kórházi kezelés és németországi orvosegyetemi tanulmányok után Amerikába emigrált, ahol később német-francia irodalmat tanított különböző egyetemeken, és a Yeshiva University világi könyvtárát vezette.
A nyolcvanas évek végén visszatelepült Magyarországra, ahol tanítványok tucatjait oktatta-nevelte zsidó tudásra, erkölcsre, emberségre, s keltette fel bennük a figyelmet és a felelősségtudatot a magyar-zsidó kultúra, s a jiddiskájt egésze iránt. Maayan névvel alapítványt hozott létre, mely a XIX-XX. századi magyarországi zsidó tradíció megőrzésére törekedett. Imakönyveket, haggadákat és más zsidó irodalmi műveket adott ki reprint kiadásban, konferenciákat és társadalmi rendezvényeket szervezett.
Életművét, amelynek jellegzetes sajátossága a szóbeliség, videó- és magnókazetták, feljegyzések és emlékek sokasága őrzi, melyek összegyűjtése, rendszerezése és feldolgozása megkezdődött.
Tavaly februárban, slosimja alkalmából tisztelői és barátai összejövetelt tartottak a Visegrádi utcai zsinagógában, amelyet élete utolsó másfél évtizedében maga is látogatott. Barátai és tanítványai közül Bagdy Emőke, Deutsch Gábor, Dov Levy és Szántó T. Gábor idézte fel alakját. Jórcájtja (halálának évfordulója) alkalmából Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár és Szántó T. Gábor emlékbeszédét közöljük.
Tisztelt megemlékezők, számosan kedves barátaim!
Hadd kezdjem gyászom és tiszteletem kifejezését istenhitünk közösségének ősi üzenetével, Mózes V. könyve 6. rész 4. és 5. versének megidézésével: „Halld, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeresd azért az Urat, a Te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.”
Reb Mojse, akire most emlékezem, ezt az igét nagy ünnepeken idézte, ősi énekét is megismertette velem. Bizalmába vont, beavatott a legszemélyesebb lélekterületébe is – a hitébe. „És ez igék legyenek a te szívedben. Szólj ezekről, amikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és amikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemed közt” – idézte Mózes üzenetét.
Különleges lélek volt, szinte határtalan memóriával, lebilincselő ékesszólással, hatalmas tudással – mondhatni bölcsességgel. Talán nem tévedek, ha azt állítom, a zsidó nép történelmének – legkiváltképp a XIX. századvég és XX. századelő korszakának – hozzá fogható alaposságú tudósa kevés volt rajta kívül, noha e tudást inkább szerteszórta, mintsem összegyűjtötte. De főként gyötrődő, szenvedő, hívő lélek volt, nehéz sorsú lélekutazó.
Találkozásunk 1996-ban történt. Lelki gyötrelmeinek enyhítése, gondozása indította el, egymás iránti tiszteletben megőrzött, barátivá mélyült emberi kapcsolatunkat. Talán az utolsó ember voltam, akivel halála előtt még találkozott.
Amikor most megidézem őt, és szeretettel, tisztelettel emlékszem, megköszönöm, hogy rám bízta, mit adhatok át mindabból másoknak, ami lelkének rejtett titka, lelki szenvedéseinek hullámzásában haláláig őt űző démona volt. Őt idézem, hiszen sokszor elmondta, sőt – kívánságára – magnetofonra felvett beszélgetéseinken is hangsúlyozta: „Nem bocsáthatom meg magamnak, hogy élek, túléltem Auschwitzot, míg apám a szemem láttára halt meg, és ott maradtak, akiket szeretettem. Meg kellett volna halnom, de élek, noha nincs jogom az élethez tovább. Mégis élek – bűnhődésben, szenvedésben. Az élet? Ami ennek nevezhető, az tettekben, alkotásban mérhető. Ha mégis nekikezdek, belefogok valamibe, akkor mániásán elkezdek rohanni, hogy bevégezzem, amit kezdtem, legyen időm még hozzá. De nem fejezhetem be, nem szabad többé örülnöm semminek, hiszen akikhez tartozom, azok mind halottak. Nem lehet több az én életem, mint az övék. Időnként Auschwitzba visz a betegségem, vissza a rabságba, fogságba, bezárkózom a négy fal közé, ez a depresszióm. Sötétség, kilátástalan értelmetlenség, dermedt bénultság. Minden összeomlik, elpusztul, tönkremegy, amit eddig tettem.
Bár szeretném, hogy nyoma maradjon az életemnek, és lakásomból könyveimmel egy holokausztmúzeum, vagy leginkább könyvtár legyen, de már nem tudok érte tenni, nem tudok írni sem.
Jegyezze fel – kérte tőlem – vegyük magnóra, őrizze meg, írják le. Elmondom, amit akarok közölni, de a dolgok sorsát már nem követem. Úgysem fejezhetem már be, amibe kezdek, soha többé, mert jön Auschwitz, jön a depresszióm. ”
A könyvtára volt a mindene. A könyvek közt – amelyek elveszésétől, elvesztésétől rettegett köztük volt lélekben otthon, köztük megnyugodott. olykor percekre bóbiskolva elaludt, de szemét felnyitva ismét éberré vált, és ott folytatta a gondolatot, ahol abbahagyta. „így voltak ezzel az őseim is, éjjel sem aludtak, csak el-elbóbiskoltak, aztán folytatták a tanulást, tovább olvasták az igét ” – mondta.
Óvom magam attól, hogy túlmagasztaljam Reb Mojsét, de akik ismertük őt, mind tudjuk, hogy egészséges, nyugalmas napjaiban feltűnően széles látókörű, tudós, bölcs ember volt. Ha valakit pedig háborgó lélekállapotában megbántott, mert őt is üldözték belső démonai a múltból, akkor tudható, hogy üldözött és vesztes lelke vetült ki a vélt üldözőkre, akik – mint egykor Auschwitzban – most is az emberi létfeltételeitől, méltóságától való megfosztás rémképét tükrözték vissza számára. Abba a szembe, amely ilyenkor előre tekintve is a múltat látta. Előre nézve is visszatért a rettegés és a halálveszély, s ilyenkor belépett az egyszer már túlélt sötétség poklába.
Meghalni vágyott, és félt meghalni. A dolgok befejezése a dolgok halála – mondta -, ekképp hogyan is lehetett volna grandiózus történelmi mementó megalkotására irányuló terveit kivitelezni, befejezni?!
Mégis, igaz ember volt, André Schwartz Bart szavaival: „igazak ivadéka”, bölcsek utóda, az utolsó bölcsek egyike.
Számomra tanítómester is, vergődő, szenvedő életében önmagát pokoljárással büntető ember. Túlélésében nem volt megengedve lelkének a megmenekülés öröme, mert vétkéül hordozta túlélését, amely ekképp számára szenvedésre rendeltetett.
Most, amikor – hitem szerint – hallja tiszteletteli emlékezésem üzenetét, szívből kívánom, hogy köttessék be a lelke az igazak kötelékébe.
Köszönöm, hogy szólhattam.
Szántó T. Gábor
Ha itt lenne, leintene bennünket, nem kérne a személyét övező tisztelet és szeretet közvetlen megnyilvánulásából, noha jólesne neki, hiszen ember volt, aki vágyott a megbecsülésre és a szeretetre. Legnagyobb tudása is ebben: a másik ember mint ember szere- tetében és tiszteletében rejlett. Ezt a tudást tanulta, tanította, őrizte és adta tovább – szigorúan számon kérve tanítványaitól: az ember csak akkor él tórahű életet, ha egyszerre és egyenrangú fontossággal szereti és tiszteli Istent és felebarátját. Aki nem így tesz – vélte -, az hiába bújik a vallásosság leplébe, nem felel meg a vallás normáinak.
*
„Lefum caro agro… ” – idézte gyakran: a tanulás értéke nem az eredményben, hanem magában a tanulásban, a szándékban, a célnak elkötelezett életben rejlik. Noha fájt neki, hogy utolsó két évtizedének, vagy talán egész életének szenvedélyes célját, a magyar-zsidó örökség fennmaradását tanítványai, s talán ő maga sem tudta kellő módon szolgálni, mindenkit személyre szóló mércével mért, s ha korholt is, nem várt el többet, mint ami tőlünk elvárható volt. Ha itt lenne, éreztetné, akkor emlékezünk rá méltón, ha a magyar-zsidó kultúra örökségét mentjük és ápoljuk, a vallási gondolkodás és világi műveltség kiegyensúlyozottságát képviseljük, és nem feledkezünk meg arról, hogy nem csak a zsidóságnak, de az emberiség egészének is részei vagyunk. Reb Mojse nem hirdetett dialógust, ő természetes párbeszédet folytatott mindenkivel. Irigylésre méltó nyitottságának kulcsa abban rejlett, hogy megszenvedett tapasztalatokat hordozott, s hogy szervesen birtokolta a zsidó kultúrát, ezért nem kellett félnie, hogy szellemi nyitottsága miatt elveszíti integritását.
*
A zsidó hagyomány szerint azért áll az első kőtáblán, az Isten-ember viszonyt szabályozó parancsolatok között a „Tiszteld apádat és anyádat…” kezdetű parancsolat, mert az ember teremtésében az Örökkévaló és a szülők egyaránt részt vesznek.
Reb Mojse azt tanulta és tanította: akitől az ember akár csak egyvalamit tanul, azt rabbijaként kell tisztelnie. Ebben a szellemben viszonyult a maga mestereihez: a sátoraljaújhelyi ros jesivához, reb Hers Dickhez, az egykori debreceni neológ főrabbihoz, Weisz Pálhoz, és a debreceni Zsidó Gimnázium irodalomtörténész igazgatójához, Kardos Alberthez.
A gyermeket a hagyomány szerint apjának kell elkezdenie bevezetni a zsidó tudás és erkölcs világába. Történelmi okokból sokunknak nem adatott meg ez a lehetőség, ezért találtunk Reb Mojse személyében mestert, s ő valamennyiünkben tanítványt és gyermeket. Bízom benne, hogy ő is úgy érezte, kapott tőlünk valamit.
Azt hiszem, nem áll távol a valóságtól, ha azt mondom: nem lennék az, aki vagyok, és sokan közülünk nem lennénk azok, akik lettek, ha nem adatik nekünk másfél évtized, vagy akár csak néhány találkozás vele. Sokat köszönhetek, sokat köszönhetünk neki.
Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi a legfontosabb, amit tőle tanulhattam, az a Pirké Avotból való, noha emlékezetem szerint ezt sosem tanultuk együtt:
Az égi ítélőszék előtt nem azt kérdik az embertől, miért nem voltál Mózes, hanem azt, miért nem voltál te saját magad; miért nem tettél úgy, ahogy neked magadnak tenned kellett és lehetett volna. Ami Reb Mojse tórahű, humanista értelmezésében azt jelenti, hogy bár törekednünk kell elérni kitűzött ideáljainkat, egyúttal sosem tagadhatjuk meg önmagunkat, soha nem szabad megfeledkeznünk arról, kik vagyunk, és honnan jövünk.
Címkék:2005-01