“Messiás hitünkről”

Raj Tamás

Messiás-hitünkről

Nem kívánok vitába bocsátkozni a Jézus-hívő zsidókkal, sem a nem zsidókkal. Szükségesnek vélem azonban – hitem és tanulmányaim alapján – megfogalmazni, mit is tart a zsidó hagyomány az általa világszerte elterjesztett oly fontos gondolatról, a megváltásról, a Messiás eljöveteléről.

„Várják, mint zsidók a Messiást” – a jól ismert magyar szólásmondás is jel­zi, mennyire hozzátartozik a hagyomá­nyos zsidó eszmevilághoz a messiásvárás gondolata. A zsidó vallás és néphit egyik fontos kulcsszava a héber masíach-ból ered, ennek görög tükörfordítá­sa a krisztus szó. Eredeti jelentése fel­kent értelemmel bír: az ókori Izraelben ugyanis a királyt és a főpapot nem ko­ronázták, hanem haját és szakállát illa­tos olajjal kenték fel. A messiás eredetileg Izrael jogos (törvényesen felkent) királyát jelentette, aki Dávid házából származik.

Időszámításunk kezdete táján felfo­kozódott a messiásvárás a zsidóság kö­rében, mivel a római elnyomás és az azt kiszolgáló, idegen származású Heródes uralma alatt egyre fogyott a re­mény a reális megszabadulásra. A régi prófétai jóslatok, elsősorban Jesája (Ézsaiás) jövendölései a mindennapok részévé lettek. Az esszénusok azért vo­nultak ki a Holt-tenger közelében levő pusztába, hogy ott megvalósítsák saját társadalmukat, s hogy ott várják a mes­siás mielőbbi eljövetelét, mert azt ol­vasták a Bibliában (Jesája 40. fejezeté­ben): „egy szó kiált, a pusztában egyen­gessétek az Örökkévaló útját”. (Egyéb­ként ezt fordította félre később Hieronymus a latin Vulgata készítésekor, s lett belőle „pusztába kiáltó szó”.) S ez magyarázza a Jézus történetében sze­replő, utólag azonban átértelmezett eseménysort.

A zsidóság messiáshite azonban mindmáig megőrizte a Szentírás erede­ti, „az idők végén”, ám itt, a való világ­ban bekövetkező megváltás-gondola­tát: Isten egybegyűjti Izrael szétszórtja­it a világ négy tájáról, elviszi őket az ősi földre, és újra felépül a jeruzsálemi Szentély. Megszűnik az emberi gyűlöl­ködés („összetörik kardjaikat kapákká, dárdáikat vincellér késekké, nem emel nép nép ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút”), s „megtelik a föld az Örökkévaló ismeretével, ahogyan a tengert a víz ellepi”. Nem véletlen, hogy a héber nyelv nem túlvilágról, nem másvilágról, hanem jövendő világ­ról (ólam habá) beszél, mert – ahogyan Martin Buber mondja – „a két világ vol­taképpen egy, és egynek kell lennie”.

Májmúni Mózes (Maimonides) ezért a messiásvárást a zsidó vallás 13 alapel­ve közé sorolta. Hitünket nem szabad elveszítenünk, még ha – tapasztalatunk szerint – „a Messiás késlekedik is, na­ponta újra vámunk kell őt”. Májmúni sorra megvizsgálta a Messiásról szóló bibliai tanításokat (mellesleg a keresz­tény felfogás szerinti, úgynevezett „krisztológiai helyek” nem is tartoznak idei), és megállapította, hogy ezek mind itt, a földi életben fognak megva­lósulni. Érdekes, csupán egyetlen pró­fétai mondatnál akadt meg, amelyről annak idején nem hitték volna, hogy bekövetkezhet: „eltüntetem a vadálla­tokat a Föld színéről”, (napjainkban vi­szont, ha nem védenék őket, alig volna egyetlen ragadozó is a Földön…)

Messiáshitünk aktív cselekvésre késztet: nem csupán vámunk kell őt, de eljöveteléért erőnkhöz képest min­dent meg is kell tennünk. A messiás megérkezése – hangsúlyozta Májmúni – nem jelenti Izrael fiainak győzelmét más népek felett, de megvalósítja az emberiség békéjét, a világ és az ember megváltását, valamint Izrael nyugalmát, hogy ellenségei többé ne zavarják meg őket a Tóra tanulmányozásában. A zsi­dó messiáshit – ellentétben másokéval – arra buzdít, hogy ne csak lélekben újuljunk meg, de igyekezzünk folyvást megjavítani önmagunkat és embertár­sainkat. Ne csak hirdessük a szeretetet, hanem gyakoroljuk is, ne törődjünk be­le sorsunkba, hanem alakítsuk át éle­tünket a szentség szolgálatában. Hi­szen – ahogy a Talmud egyik alapelve hangsúlyozza – „nem a magyarázat a fontos, hanem a cselekedet”.

A messiás eljövetele a zsidó gondol­kodásban mindmáig azt jelenti, hogy általa a világ és benne az ember alap­vetően megjavul, megváltozik, Amíg azt tapasztaljuk, hogy ez meg nem tör­tént, hogy a világ és maga az ember megváltatlan. addig nem hihetünk ab­ban, hogy itt járt közöttünk. S bizony, ez a legfontosabb szempont, amiért a vallásos zsidóság mindmáig oly fontosnak érzi, hogy tovább várja a megvál­tót. Hadd mondjak el egy régi történe­tet ennek bizonyítására.

Jeruzsálemben élt egy népi legenda arról, hogy ha eljön a messiás, az Olaj­fák hegyén megszólal a sófár, hadd hallja mindenki, s készüljön fel a szent pillanatra. Egyszer aztán egy bolond fel­mászott a hegy tetejére, és megfújta a sófárt. Mihelyt meghallotta ezt a híres Menachém rabbi egyik tanítványa, lé­lekszakadva rohant mesteréhez:

• Rabbi, eljött a messiás!

A mester nyugodtan az ablakhoz lé­pett, kinyitotta, és szétnézett odakint. Aztán csalódottan így szólt:

• Nincs itt megújhodás…

Martin Buber (akinek ismert gyűjte­ményéből való az iménti történet) egyik szellemi utóda, Schalom Ben-Chorin vetette föl egy ízben, egy zsidó-keresz­tény disputa alkalmával:

Voltaképpen mi a különbség a mi hi­tünk és keresztény barátainké között? Talán kiderül, ha egyszer majd (mie­lőbb, még a mi életünkben) eljön hoz­zánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle:

Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?…