Rációval az érzelmek ellen
Interjú Schweitzer József főrabbival
Némely vélemények szerint Magyarország az utóbbi hónapokban tapinthatóan weimarizálódik. A demokrácia nevében szélsőséges vélemények, eszmék kapnak nyilvánosságot, újra feléledt az antiszemitizmus, s a mássággal szembeni intolerancia is erősödni látszik. Hogyan látja ebben a helyzetben a magyar zsidóság jelenét és jövőjét? – kérdeztük Schweitzer József főrabbit, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatóját.
– Igazgató úr, mindenekelőtt arra kérem, szóljon néhány szót személyes életpályájáról.
– Szokványosnak mondható az életutam, amelynek meghatározója volt, hogy nagyon korán elvesztettem az édesanyámat. Apám nem nősült újra, én pedig anyai nagyszüleim házában nevelkedtem Veszprémben. Nagyapám akkor veszprémi, később pesti rabbi, majd a rabbiképző tanára volt. A rabbiház környezete hatott rám először emocionálisan, később aztán intellektuálisan is. Így hát a zsidó nevelést a családi otthonban kaptam. Édesapám nagyon korán rászoktatott az olvasásra, a könyvek szeretetére. A zsidó gimnáziumban érettségiztem 1940-ben. Igen kiváló tanári kar volt ott, hálátlanság volna kiemelni valakit, de meg kell említenem a kiváló hittantanárt, Kohn Zoltánt, aki hét évig volt az osztályfőnököm; 44-ben tragikus módon megölték. Ötödiktől tanított misnát Widder Salamon magyar–német tanár, igazi tudós, aki világhírt szerzett a Kauffmann-gyűjtemény néhány darabjának a feldolgozásával. Nyolcadikban Grózinger József volt a vallástanárunk. Mind kiváló ember. Tanulmányaimat a rabbiképzőben folytattam, ahol ugyancsak kiváló tanárok vezetésével ismerhettük meg a zsidó tudományokat. Itt rövid ideig hallgattam a saját nagyapámat, nagyon rövid ideig a világhírű Guttmann Mihályt, aztán 1940ben generációváltás történt, idős professzorok elhunytak, fiatalok léptek a helyükre. Az átmenetet Löwinger professzor képviselte, a későbbi igazgató. Filozófiai olvasmányokat tanított Haán István. Róth Ernő volt a talmudtanárunk. A felszabadulás után pedig megjelent a korábbi dunaföldvári rabbi, Scheiber Sándor, aki új távlatokat nyitott előttünk, fiatalok előtt. Ő nem csak a szemináriumban, hanem az otthonában is foglalkozott velünk. Rendkívül élénken segítette és támogatta a mi generációnkat, valamennyien nagy hálával tartozunk neki. Az egyetemre visszagondolva a legtöbbet talán Korniss óráinak köszönhetem, a görög filozófia történetéről és problémáiról. Sémi filológiából doktoráltam.
– Professzor úr, nem szólt a háború éveiről.
– Nézze, erre én most nem akarok kitérni. Mindenki megjárta a maga tragikus útját, én is. Apámat Auschwitzba hurcolták, meggyilkolták.
– Mi történt önnel a háború után?
– Rövid ideig az a megtiszteltetés ért, hogy a zsidó gimnáziumban, amelynek nyolc évig a tanulója voltam, vallástanár lehettem. Aztán jött a pécsi hitközség meghívása, és 35 évig rabbiként dolgoztam ebben a városban. Később életem emlékezetes időszaka volt, amikor Scheiber professzor és a tanári kar meghívására a szemináriumban taníthattam. Két napot Pesten töltöttem, a többit Pécsett. Ez a város nekem nagyon sokat adott, sok barátot szereztem ott. A sors úgy hozta, hogy judaisztikai kérdésekben az egyetlen szakértő voltam Pécsett, s ennek nyomán állandó kapcsolatom volt az ottani tudományos intézetekkel. Pécsi a feleségem, Pécsett születtek a gyerekeim, érzelmi, családi szálak kötnek tehát oda. Később Pesten rövid ideig működtem a Vasvári Pál utcai templomban, utána a Hegedűs Gyula utcai templomban, majd Scheiber professzor halála után a szemináriumba kerültem, igazgatónak.
Irodalmi tekintetben nem tevékenykedtem sokat, mert életem legnagyobb részében gyakorlati rabbi voltam. Két monográfia fűződik a nevemhez, az egyik a pécsi, a másik a Tolna megyei zsidók története. Ez utóbbit kiváló gazdaságtörténész barátommal, a Szekszárdon működő Szilágyi Mihállyal együtt írtuk. Tanulmányaim jelentek meg itthon és külföldön, több van jelenleg is kiadás alatt. Nagy élmény volt számomra, hogy részt vehettem a zsidó tudományok tizedik világkongresszusán Jeruzsálemben, ott héber nyelvű előadást tartottam. Többfelé adtam elő, Amerikában. Heidelbergben, legutóbb Belgrádban, a héber nyelv barátainak világkongresszusán. Most Kohn Sámuel Héber források a magyar történethez című gyűjteménye elé írtam áttekintő előszót a magyar zsidó histográfiáról. Az a megtiszteletés ért, hogy címzetes egyetemi tanár lettem.
– Mikor került a rabbiképző élére?
– Scheiber Sándor halála után, hat éve.
– Igazgató úr, szólna néhány szót a rabbiképzőben folyó munkáról?
– Tevékenységünk két részre osztható. Egyrészt gyakorlati hitéletet folytatunk a templomban, másrészt a rabbiképző oktató szerepet tölt be. Mindössze negyven hallgatónk van jelenleg, hiszen az a társadalmi kör, amelyből a fiatalok jöttek, az utóbbi negyven évben összezsugorodott. Vannak rabbijelöltjeink, kántorjelöltjeink, és egy új létesítményünk, ahol hittanárokat és judaisztikatanárokat kívánunk képezni az elemi és a középiskolák számára.
– Évtizedekig ez az intézet volt Kelet-Európában az egyetlen rabbiképző …
– Ma is az, de most kevesebben jönnek külföldről is, mert amióta a határok megnyíltak, az orosz hallgatók távolabbra kívánnak menni. Éveken át adtunk rabbikat a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának, és voltak hallgatóink Bulgáriából és az egykori NDK-ból is.
– Igazgató úr, térjünk át egy másik kérdéskörre, a magyar zsidóság helyzetére.
-A magyar zsidóság most fordulóponton áll. Trauma, hogy erőteljesebb az antiszemitizmus, mint azt korábban gondoltuk. Azt hittük, hogy négy évtized múltán ez a kérdés elhalványult, de csalódtunk. Hozzáteszem: időnként túl erősen exponálják ezt a problémát. Több alkalommal kifejtettem, hogy nem kell ennyit foglalkozni a nyilvánosság előtt ezzel a kérdéssel, mert félreértésekre ad alkalmat. Nézetem szerint ezeket a dolgokat szakértői körben kell először tisztázni és utána a nyilvánosság elé lépni. Nagyon szomorú és egyben nagyon jó tapasztalataink is vannak. Ami a negatív megnyilatkozásokat illeti, nem akarok név szerint említeni senkit, mert nem akarom, hogy azt higgyék, mi valami szervezett üldözési kampányt folytatunk bárki ellen is szándékos vagy netán meggondolatlan szavai miatt. Azonban hozzá kell tennem: nem félünk senkitől, és megfelelő, intellektuális módon igyekeztünk, és gondolom, igyekezni fogunk a jövőben is felelni ezekre a véleményekre. Ami a pozitívumot illeti, a magyar szellemi élet jeles reprezentánsai egyértelműen elhatárolták magukat, és elítélték az antiszemtia megnyilatkozásokat. Ilyen tekintetben nagyon fontos volt a Csengeri Imre, kiváló amerikai tudós patronálásával Bécsy Tamás és Kabdebó Lóránt pécsi professzorok által kezdeményezett Holocaustkonferencia, amelynek a megnyitóján Mayer Mihály, a most hivatalba lépett pécsi püspök teljes határozottsággal fellépett az antiszemitizmus ellen, egyházát és magát ettől elhatároló beszédet mondott, s megkövette a magyar zsidóságot a múlt egyházi mulasztásai miatt. De idesorolom Horváth Balázs belügyminiszter szavait az emlékezetes Duna-parti emlékműavatón, ahol a kormány nevében is elhatárolta magát az antiszemita megnyilatkozásoktól.
Várjuk a további jelentős és eredményes lépéseket.
– Amiket ön most elsorolt, azok nagyon szép gesztusok. Nyilvánvaló, hogy normális ember – legyen vezető funkcióban vagy legyen a szellemi élet vezető egyénisége – antiszemita nézetekkel nem lép színre. No de hadd emlékeztessem arra, hogy éppen a Szombatban jelent meg Konrád György tanulmánya, amelyben felveti: ha az antiszemitizmus a mindennapokban továbbra is erősödik, akkor a magyar zsidóság egyetlen választható útja, ha elköltözik ebből az országból. Egy dolog a magas politika, s egy másik a hétköznapok antiszemitizmusa.
– Igen, ez így van. De a tömeges kivándorlás nem megoldás, mert nagyon sokan vannak olyanok, akik innen különböző okok miatt soha nem fognak elmenni. Az ő megfelelő védelmükről is gondoskodni kell – amennyire ebben egyáltalán védelmet lehet nyújtani. Védelmet lehet adni közigazgatási úton, védelmet lehet adni rendőri úton, de az előítéletekben, az érzelmekben élő antiszemitizmussal szemben nem nyújthatunk védelmet, mert a géneket senkiben nem tudjuk kicserélni. Ez egy szívós ügy, amelyben a szellem embereinek, az egyházaknak, az íróknak állandóan küzdeniük kell. Nincs más út, mint a meggyőzésé.
– Időnként az az ember érzése, hogy az ebben az országban majdnem mindig jelen levő látens antiszemitizmus éppen akkor válik láthatóvá, amikor a szellemi élet valamelyik képviselője markánsan megfogalmazza valamilyen okból.
– Meglehet, igaza van, de ezek ellen a gondolatok ellen nem tudunk másképp küzdeni, mint ellenválasszal.
– Ezek a nézetek immár sajtót is kapnak.
Igen, ami megjelenik a Hunnia Füzetekben vagy a Szent Koronában, az egyenesen vérlázító. Nem tudom, hogy a demokrácia, a szólásszabadság meddig terjed, mikor csap át lázításba. Ezt kell a közéletben tisztázni, mert itt nagyon súlyos dolgok történtek. Természetesen ezek a megnyilatkozások, elhatárolódások kevesek. De itt kell például a sajtó szerepére felhívnom a figyelmet. Csak az ész erejére tudok hivatkozni.
– Az antiszemitizmusnak általános vélemény szerint gazdasági okai vannak.
– Ezzel én vitatkoznék: gazdaságilag kiegyensúlyozott helyzetben is tapasztalható antiszemitizmus. Sőt továbbmegyek: olyan országban is lehet zsidóellenesség, ahol alig élnek zsidók. Tehát az antiszemitizmushoz még csak zsidók sem kellenek. Valahol a közgondolkodásban, a nevelésben kellene a dolgot megfogni. De hogy miként, azt nem tudom megmondani. Hatni kellene az emberekre, hivatkozva a jóérzésükre, az intellektusukra. A szellem embereinek összefogására lenne szükség. Nagy kérdés azonban, hogy az érzelmekkel szemben mekkora a ráció ereje.
Friss Róbert
Címkék:1991-02