Profán rózsaablak

Írta: Szegő György - Rovat: Archívum, Képzőművészet

Atomkori barlangrajzokat fest legújabb vásznaira Magén István, egy se eleje-se vége történet modern képregényfolyamát. Ha a műveket kifejtenénk a felnőttes komolyságé képkeretekből, és egymás mellé, fölé és alá tapasztanánk őket, ezernyi szemű ablaktáblát kapnánk. Ez az üveg derűs kolorittal vetíti rá a külvilág elmosódott alakzataira a bennünk rejlő gyermek szubjektív képi fantáziáját. Az ablakszemek válogatás nélkül, már-már szemérmetlenül mutogatják a látható és a rejtőzködő univerzum alapformáit. A gótikus ólomüvegablakokhoz hasonló a színek transzparáló hatása, de az ólomosztás vonalrajza nélkül. Mégis, a kert, a hóesés, az asztallap karcolatai, a láthatáron felbukkanó hajó ugyanolyan közérthető’ képnyelven tükröződik bennük, mint a tunya-boldog részegség (Borivók vasárnapja), a kommunikációra éhező emberi gesztusok (Üzenetek), vagy a világszférák találkozása (Ufónézők). S mindezeket a lételemformákat nagy szemű, nagy kezű foltemberkék mászkálják össze, akik dacosan mondanak ellent a gravitációnak, hol egyenesen állva, hol fejjel lefelé vagy vízszintesen lógva be a képekbe. Patchworktestük gyakran csak kontúr-kézben folytatódik, ezzel firkálnak bele az amúgy is összefolyó képmezőkbe neon színű kacskaringókat vagy rejtélyes értelmű íráskezdeményeket. Leginkább játszó kedvű amőbákra emlékeztet zsivajuk, a szerves létezés legkisebb működő’ egységeire, életet habzsoló, mesékben bízó lénycsapatra. Egyszer ősállatok társulnak hozzájuk, más képeken hirtelenpiros áthúzás érvényteleníti egy-egy mozdulatukat. Irkafirkák ők, életre kelt gondolat- és érzéstöredékek.

Hanggal, fénnyel, mozgással telítik a vásznakon sávokra és kockákra osztott, önmagában üres világ részeit.

A foltemberkék barátságos, mindenhová befurakodó nyüzsgése csakis a kezdet bizonyítéka, sohasem a bevégződésé. Csupa születés-pillanat tanúi vagyunk Magén képeit szemlélve, folyamatos teremtődésé, és a napvilágra perdülő figurácskák még magától értetődő elevenséggel veszik birtokba az öröktől fogva létező mítoszok és mesék földjét. A Holdvadász, A kentaur álma vagy az Angyal pávával ezt a mitologikus közeget jeleníti meg. Ez az egységes mesevilág szövi át Magén most kiállított darabjainak mindegyikét. Talán túlzott is az összhangzás: sehol egy árulkodó jel, amely apró idézőjelek közé tenné a festő’ teremtett kozmoszának derűjét. Éppen ez a hiány jogosít fel a kérdésre: vajon egy érzékeny művészi hit ikonosztázát látjuk, vagy tudatosan kikísérletezett álomföldet? A képekben vagy éppenséggel mögöttük találjuk meg a való lét archetípusait? Akár így, akár úgy Magén István ezúttal a vásznak felületével foglalkozik, ebben pedig mint festő igazán otthon van. Az automatikus írásban-képírásban Breton és Klee idején is szabad volt hinni vagy nem hinni. Adasson meg a mai néző olvasónak is a kételkedés szabadsága. (Derkovits Galéria, november 26-december 5.)

Szegő György

támogatás

Címkék:1993-01