Auschwitz-szindróma
Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek

Primo Levi
Primo Levi saját bevallása szerint akkor értette meg Auschwitz lényegét, amikor egy német őr szigorú pedantériával közölte vele: itt nincsenek miértek. A halál árnyékában persze nem lehetett meditálni e mondat értelmén, ott és akkor puszta kijelentés maradt, s nem lépte át a tényszerűség határait. Filozofikus mélyrétegeit csak évek múltán fedte fel, abban a kegyelmi pillanatban, amelyben Primo Levi vegyész és megmenekült KZ-fogoly már, illetve még nem kokettált a halállal.
Ha Kertész Imre nem tudatosította volna bennünk, hogy a zsidóság huszadik századi cinikus kiirtásában nincs semmi biblikusán sorsszerű, azt mondhatnánk: a sors esküdött össze Tadeusz Borowski és Primo Levi ellen. Mert mégiscsak végzetszerű, hogy ők, akik olyan pontosan, önostorozóan és illúziótlanul írták le lágerélményeiket, rövidebb (Borowski) vagy hosszabb (Levi) szabadság után a halál karmaiba vetették magukat. De hát egy istentelen és a maga irracionalitásában is kiszámítható világban nem írhatjuk a sors számlájára öngyilkosságukat. Az önként vállalt halál esetükben az életmű része: a végső és megfellebezhetetlen válasz. Válasz arra, hogy e hóhérra és áldozatra osztott világban miért lehetett Auschwitz, és a válasz a múltbéli félelmekre, a mindig kísértő rémálmokra s a sohasem csituló, önváddal vegyes szégyenkezésre.
Primo Levi, aki Tadeusz Borowskinál többet viaskodott a túléléssel, lágerélményeiből táplálkozó novelláit s egész írói munkásságát megkoronázta egy szintetizáló művel. A halál megértésére tett kísérlete az Akik odavesztek és akik megmenekültekkel zárul, mintegy magyarázatául mindannak, amit novelláiban és regényeiben megírt. Levi egyfajta kézikönyvet írt a haláltáborokról, a lágerélet szabályairól, a viselkedési normákról és az Auschwtiz-szindrómáról.
Hogy mi az Auschwitz-szindróma? Primo Levi szerint századunk csapdája, az a végső pont, ameddig a diktatúra és a tömegember elmehet (s ameddig el is ment, önként, kéjjel). Utolsó művében Levi felteszi a kérdést: megismétli-e magát a történelem, vajon bekövetkezik-e mindez vagy valami ehhez hasonló még egyszer?
Ha valaki, hát Primo Levi igazán tudta, hogy az élet csak ráadás, egy kis menedék a halál elől, az ő ítéletében tehát bízhatunk, érveit elfogadhatjuk: így, ilyen fantáziátlanul nem ismétli magát a történelem. Még egyszer nem rendezi be kínos precizitással, körültekintéssel és a gyilkolás új meg új technikáira fogékony lágereit, még egyszer nem indítja útjukra a halálvonatokat. De azért még kitalálhat valamit! – teszi hozzá Levi, s nem ő volna, ha ezt a keserű-ironikus félmondatot lefelejtené.
Félig-meddig mögötte, s szinte előtte a halál, amikor pontot tesz utolsó művére. Most, fél lábbal a nemlét földjén, Levi meg tudja mondani, hogy kik és miért élték túl a halálmeneteket, az étlen-szomjan vonatozást, a szelektálást, a reggeli sorakozót és a kényszermunkát. Akik odavesztek és akik megmenekültek: hogyan fordítsuk le másképp – szerencsések és pechesek, ügyesek és ügyetlenek? Nem. Ők mindannyian a véletlennel kötöttek alkut, akaratukon és tudtukon kívül, s elvesztették a hatalmat élet és halál felett.
Auschwitz, hála istennek, hagyott hátra tanúkat – írja könyve előszavában Primo Levi, s nem teljesült a legelszántabb haláliparosak terve. Valóban nem sikerült nyomtalanul megölni, gázba küldeni és elégetni hatmillió zsidó származású kelet- közép-dél- és nyugat-európai polgárt, de – jegyezzük meg – ez a felfoghatatlan népirtás sosem volt igazán titkos. Nemcsak lelkes végrehajtók akadtak. Voltak szemtanúk és volt hallgatag többség is, majd ugyanennek néhány képviselője a háború után tollat vett a kezébe és intelligensen fogalmazott levelet küldött Olaszországba egy bizonyos Tisztelt dr. Levinek, hogy megmagyarázza: a zsidókat nem üldözték, hanem mentették a hitleri Németországban; totális rendszerek ellen különben sem lehet fellázadni; mindenért egyedül a Führer a felelős.
Primo Levi leírta e kínos magyarázkodás hátterét, de jó érzékkel kommentár nélkül hagyta, s nem csupán azért, mert ez az érvelés magáért beszél. Az odavesztek és a megmenekültek véletlen logikája szempontjából érdektelen minden utólagos önigazolás. Hatmillió ember módszeres leöléséhez nem elég szófogadó végrehajtókat, lelkes szakembereket és akkurátus hivatalnokokat találni, s még a tömeg hallgatólagos beleegyezése sem lett volna elég. Ahhoz az is kellett, hogy egy népcsoportot kitaszítsanak az emberi közösségből. Ez a felismerés Primo Levi könyvének történelmi, sőt aktuális tanulsága.
Amikor Levi azt latolgatja, hogy Auschwitz, a Gulag és a kambodzsai kannibalizmus visszatérhet-e, s kétkedő, illúziótlan ember lévén nem mondja ki a megnyugtató nem-et, s olyan szunnyadó, de könnyen fellángoló indulatokra gondol, melyek a szolidaritás feladásához, s ezzel az újabb kiátkozáshoz vezethetnek. Céltudatos könyv az Akik odavesztek és akik megmenekültek; írója még egyszer szembe akart nézni a halállal, és szembesíteni akarta az olvasót azzal a ténnyel, hogy a történelem kíméletlen, s mi nem tehetünk mást, mint hogy ugyanilyen kíméletlenül nézünk szembe vele. Mert csak a fel- és beismert történelem menthet meg a még szörnyűbb jövőtől. Az elől a kérdés elől persze Primo Levi is „elmenekült”, hogy jó-e, ha a megemészthetetlen múltra rávillan a borzongató jövő?!
Címkék:1990-06