Prés alatt – Válogatás az ÁEH dokumentumaiból

Prés alatt

Az ezredfordulón, tíz évvel az első szabad választások után, a magyar köz­élet tovább görgeti maga előtt a XX. századi diktatúrákkal való számvetés er­kölcsi feladatát. Hasonlóképpen a holocaustért viselt felelősség feldolgozatlanságához, a baloldali totalitarizmus kérdései sem alkotják a szellemi élet tisztázó vitáinak tárgyát; nagyrészt a napi politikai szükség és taktika adja meg az ezzel kapcsolatos közbeszéd alaphangját. A zsidó történelmi tapasz­talat és szellemi hagyomány azonban arra int, hogy a múlttal való szembe­nézés, a bűnvallomás, az engesztelés és a megbocsátás elengedhetetlen a méltóságteljes élethez, lett légyen szó egyén vagy közösség életéről.

Amikor folyóiratunk útnak indítja sorozatát, mely a félmúlt levéltárban nyugvó dokumentumai alapján törekszik rekonstruálni a pártállam működé­sét, a zsidó közösséggel kapcsolatos politikáját, illetve a zsidóság képvise­letét ellátók korabeli tevékenységét, ennek a történelmi tapasztalatnak és szellemi hagyománynak az örököseként cselekszünk.

Feljegyzés

Kecskeméti Györggyel, az Új Élet szerkesztőjével történt beszélgetésről Október 31-én megbeszélést folytat­tam Kecskeméti Györggyel, az Új Élet szerkesztőjével a lappal kapcsolatos kérdésekről, az izraelita egyházban ta­pasztalt hangulatról stb. Tapasztalatai­mat a következőkben foglalom össze: Kecskeméti szerkesztő részletezte, hogy az Új Élet hogyan, milyen mérték­ben foglalkozik a Békeerők Moszkvai Konferenciájával, az állam és az izraeli­ta egyház közötti megállapodás 25. év­fordulójával. Olyan részletkérdésekben is kérte a tanácsomat, melyekben nem tudtam és nem is akartam tanácsot ad­ni. (Melyik rabbi milyen cikket írjon, stb.) Kértem, hogy készítsenek egy részletes laptervet, és azt fogjuk majd áttanulmányozni. Közöltem, hogy a la­pot nem közvetlenül, hanem utólag el­lenőrizzük. Ezzel nő a szerkesztői önál­lóság, de a felelősség is.

Két kérdésben konkrétan is állást foglaltam. Kecskeméti szerette volna a jubileum alkalmával az egyezmény szö­vegét is lehozni. Mivel az egyezmény­ben olyan megállapítások vannak, me­lyeket a gyakorlat meghaladott, erről le­beszéltem. Szerette volna a cikk írásá­ra megkérni Ortutay elvtársat is, aki a megállapodást az állam részéről 1948-ban aláírta. Erről is lebeszéltem, és kér­tem, hogy a megemlékezésnél a feleke­zeti jelleg domináljon. Mit jelentett az egyház és a hívők számára a megál­lapodás? Hogyan fejlődött az egyház politikailag, teológiájában napjainkig? Kecskeméti egyetértett a javaslattal.

Az izraelita egyházzal kapcsolatos hangulatról elmondotta, hogy a szer­kesztőséget is nyomás éri egyes olva­sók részéről. Az arab-izraeli háború kiújulása után többen lemondták és visszaküldték a lapot. Néhányan a fejlé­cet leszakították, és olyan megjegyzé­seket írtak rá, hogy miért nem foglalko­zik a lap az izraeli eseményekkel. Gya­lázkodó szövegekkel is találkozott. Pl.: „Nem olvasom a lapot, mert nem fog­lalkozik az izraeli véreinkkel.”

A hangulatra jellemző – mondotta Kecskeméti -, hogy miután az izraeli csapatok átkeltek a Szuezi-csatorna nyugati partjára, az egyik osztályvezető lelkendezve ment be a szerkesztőség­be: „Győzelem, győzelem, már Szuez körül vannak! Volt értelme a harcnak!” Ehhez hasonló megnyilvánulásokkal gyakran találkozott. (Az osztályvezető nevét nem mondta meg. Ezt nem is erőltettem.)

Az orthodox tagozat szakszervezeti taggyűlésén – melyen Kecskeméti mint szakszervezeti titkár vett részt – az egyik dolgozó felállt, és felszólalásában csodálkozását fejezte ki azért, mert a beszámoló nem foglalkozott az izraeli testvérek harcával, ami most számukra a legfontosabb kérdés. Ezt a jelenlévők természetesnek vették. Kecskeméti – mint mondotta – egy arcrándulással re­agált, mire megkérdezték tőle, hogy ez neki talán nem tetszik?

Kecskeméti szerint nagy az aggoda­lom Izraelért. A háborúért az arabokat teszik felelőssé, mert nem ismerték el Izrael létét. Ha az arabok elismerik Izra­elt, ma nincs háború – mondják. Sokan remélik a békés rendezést, mert az idő nem Izraelnek kedvez. Ezt azonban úgy állítják be, hogy Izraelnek sikerülni fog kiharcolni, hogy az arab államok elfo­gadják, elismerjék.

Az Új Élet c. lappal kapcsolatban kö­zölte Kecskeméti, hogy állandó problé­mát jelent számára, hogy milyen legyen a lap. „A zsidók nem vallásosak” – mondotta. Ha rabbikkal íratja a cikkeket, és sok a vallásos rész, egyszerűen nem veszik a lapot. Ezt tényekkel is igyekezett alátámasztani. Elmondotta, hogy a templomokban – még a Dohány utcában is – fizetett imádkozókat kel­lett szervezni, hogy hétköznap isten­tiszteletet lehessen tartani. (Minden istentiszteleten legalább 10 főnek kell je­len lenni.) Hagy ünnepek alkalmával azonban több mint ötezer ember vesz részt a Dohány utcai istentiszteleten, de ezek közül csak az idősek valláso­sak, a többség részvétele kegyeleti jel­legű. Elhunyt hozzátartozóikra emlé­keznek vissza. (Mázkir)

Közöltem Kecskemétivel, hogy a lap szerkesztésénél a jövőben igyekezzen jobban figyelembe venni, hogy az Új Élet elsősorban felekezeti lap, melynek fő feladata a hitéleti igények kielégíté­se. Természetes azonban, hogy hazánk fejlődéséről, a Hazafias Népfront mun­kájáról, a békefeladatokról a jövőben többet is lehet foglalkozni, de a cikke­ket igyekezzen egyházi személyekkel megíratni. Kecskeméti szerkesztő ezzel is egyetértett. Felajánlotta, hogy a szer­kesztőséghez visszajuttatott felírások­kal ellátott példányokat beküldi hivata­lunkhoz.

A beszélgetés alkalmával kísérletet tett, hogy dr. Seifert Géza elnökkel kap­csolatban, az elnök módszerét bírálva, megjegyzéseket tegyen. Ezekre a meg­jegyzésekre nem reagáltam, de a be­szélgetés végén közöltem vele, hogy szeretnénk, ha a MIOK elnökével jól tudna együttműködni.

Budapest, 1973. november 2.

Lóránt Vilmos

Kézzel írott megjegyzések a jelentés alján:

A beszélgetés is mutatja, hogy a szer­kesztővel többet kell foglalkozni ne­künk is. A választások után a személyi ügyeket is – szerkesztő, kik írjanak stb. – szükséges rendezni.

Egyetértek! Ugyanakkor fel kellene használni a hangulat elemzésénél is.

(Olvashatatlan aláírások)