„Politikai újságíró vagyok, ez nem kérdés…”

„Politikai újságíró vagyok, ez nem kérdés…”

Dési Jánost, a Népszava főszer­kesztő-helyettesét, az ATV ismert műsorvezetőjét, lapunk korábbi szerkesztőbizottsági tagját, az Erec volt szerkesztőjét karrierje alakulá­sáról, baloldaliságról, politikai meg­osztottságról és szolidaritásról, nemrég megjelent könyvéről, és Kovács Jánosról faggattuk.

Hogyan indult a pályája? Amikor a szakmát kezdte, még nem volt jel­lemző a speciális újságíróképzés, ál­talában jogászok, szociológusok kö­zül kerültek ki az újságírók.

Ahhoz hogy valaki újságíró-iskolába járhas­son, újságírónak kellett lennie, viszont ahhoz, hogy újságíró lehessen, el kellett végeznie az új­ságíró-iskolát. Jól ki volt találva. Az Államigaz­gatási Főiskolán végez­tem, de már főiskolás­ként írogattam a Magyar Nemzetbe, ami akkor – ezt a történelmi hűség kedvéért kell hozzá tenni – liberális lap volt, a politikai újságok közül a legsza­badabb. 1985-ben, diploma után ott ra­gadtam, és nagyon jó társaságba kerül­tem, például Kertész Péterrel, Kristóf Attilával ültem egy szobában. Valamint Boros István barátommal, akivel azóta is együtt dolgozunk. Tartott ez egészen a rendszerváltásig, amikor minden megváltozott a lapnál is. Kiutáltak, el­mentem a Magyar Hírlaphoz.

– Nem érdekelte a politika mint hi­vatás? Életkorából, érdeklődéséből adódóan a rendszerváltás idején kö­zel kerülhetett volna az új mozgalmakhoz, pél­dául a Fideszhez.

– Írni akartam a politi­káról, és nem csinálni. Ahhoz egészen más ké­pességek kellenének. Jó volt a nyolcvanas évek vé­ge felé tapasztalni, hogy hirtelen egyre több dolog­ról lehet szabadon beszél­ni, például a fideszesek kezdeményezéseiről is.

A Magyar Hírlaptól hogyan jutott el végül a Népszavához, a rádióhoz, televízióhoz?

– 1996-ig tartottam ki a Magyar Hír­lapnál. de ott is jött egy pici rendszerváltás. Az új főszerkesztő jobboldali fordulatot próbált véghezvinni, amit én nem vártam meg. Pedig ott már rovat­vezető lettem, még harmincéves korom előtt, ami nekem nagy dolognak tűnt. Egyébként az a Németh Péter nevezett ki, aki a Népszavánál is a főszer­kesztőm. Sajnáltam a Hírlapot, mert Pé­ter idejében kifogtam egy nagyon jó pe­riódusát a lapnak, ahogy a Nemzetnél is szerencsés időszakban dolgozhattam. A tévéhez és a rádióhoz tulajdonképpen véletlenül kerültem. Hívtak egy műsor­ba, aztán egy következőbe – egyik hoz­ta magával a másikat. Azután elszemtelenedtem, és rájöttem, mennyivel egy­szerűbb, ha csak beszélgetni kell, és a végén nem muszáj megírni az egészet.

Gondolom, elsősorban politikai újságírónak tartja magát. Vállalja a baloldali újságíró megjelölést?

Politikai újságíró vagyok, ez nem kérdés. És próbálok elfogulatlanul bal­oldali lenni. Egyetlen párt álláspontját sem szeretném képviselni, hanem in­kább egy liberális-baloldali gondolko­dást – vagy legalábbis azt, amit én an­nak tartok. Mint publicista elég határo­zott véleményt formálok, de mint tele­víziós műsorvezető igyekszem pártat­lan maradni. A baloldali értékek közül a társadalmi esélyegyenlőség megterem­tése foglalkoztat leginkább. Nagyon so­kat írtam például roma ügyekről.

A baloldaliak általában ezt az egyet, a kisebbségekkel való szoli­daritást szokták megemlíteni.

Mert ez egy lényeges dolog. Bernáth Gábor barátommal együtt – bár főleg ő csinálta – létrehoztuk a Roma Sajtóközpontot, amelynek az elnöke vagyok. Fontos volt bevonni a romákat abba, hogy a cigányokról szóló híreket cigányok írják, ne csak kívülállók. A kisebbségekről való gondolkodás nem baloldali privilégium, hanem jó esetben egy jobboldali is ugyanezt hiszi min­derről.

– Attól nem tart, hogy az ATV-n fu­tó Újságíróklubhoz hasonló műsorok kifulladnak, értelmüket vesztik, mi­vel az azonos világnézetű hírmagya­rázók csak azokat érik el és erősítik meg véleményükben, akik amúgy is az ő álláspontjukat osztják? Nem ve­zet ez óhatatlanul mindkét oldal radikalizálódásához? Persze nem az extrém ellenfelekkel való kapcsolattartásra gondolok, hanem egy nor­mális, nyílt párbeszédre.

Ez így van, de a párbeszédhez kell egy pár. Sokkal jobb lenne egy olyan műsor, amiben különféleképpen gon­dolkodó emberek beszélgetnek. A baj az, hogy a helyzet rettenetesen polarizá­lódott, és nem feltétlenül a mi, az úgy­nevezett baloldali újságírók hibájából. A jobboldali sajtó meghatározó szemé­lyiségeiről, hangadóiról 1990 előtt álta­lában nem derült ki, hogy úgy gondol­kodnak, mint ma. A Magyar Nemzet egyik vezető munkatársát – aki ma a lap egyik igen vad, ha nem is a legvadabb publicistája – például még én vettem fel a Magyar Hírlaphoz, és akkor azt kér­tem tőle, hogy ne jöjjön be többet SZDSZ-es jelvénnyel, mert nekem ugyan semmi bajom az SZDSZ-szel, de egy politikai újságírónak nem szabad ilyen nyíltan állást foglalnia. Részben ezek a fordulatok magyarázzák, hogy miért nincsen párbeszéd. A másik ok bizonyos szempontból még szomorúbb. Ez a közönség polarizálódása. Szeret­tem volna, hogy a Hírlapban vagy a Népszavában is jelenjenek meg egészen másfajta publicisták, különböző gondo­latok, amire az olvasók azt mondták: ha arra kíváncsiak, majd megveszik a Nemzetet, de a Népszavától nem ezt várják. Hiába, ez is, a televíziós műsor is csak egy árucikk, amit el kell adni.

Nemrég jelentek meg Szabad le­xikon címen kötetbe gyűjtött Ko­vács János-féle tárcái. Ez az elfog­laltsága munka, kikapcsolódás, vagy menekülés?

Boros István barátom szerkeszti a Népszava Szép Szó mellékletét. Kikö­nyörögtem nála egy állandó rovatot, csak azt nem tudtam, mi legyen. Soká­ig gondolkodtam, aztán felmerült, hogy írjak szócikkeket. Nagyon szerettem Temesi Ferenc Por című regényét, amely szócikkekből áll, ez adta a min­tát. Nem hiszem, hogy világirodalmi mértékkel mérhetők az enyémek, de hát napi politikai publicisztikáim többségét hétfőn megírom, kedden megjelenik, szerdán ablakot pucolnak vele. Tökéle­tesen elavul, senkit sem érdekel. Ezek a kis írások viszont nem kötődnek annyi­ra eseményhez. Talán tovább élnek.

Csáki Márton