Pepsi-sziget — Jiddiskájt és multikulti

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Pepsi-sziget

Jiddiskájt és multikulti

A Pepsi-sziget kultúrkempingjében tavaly tűntek fel először a lubavi- csi haszidok’, akkor még szenzá­ciónak – egyesek szemében egyenesen provokációnak – számított aktív jelenlé­tük. A zsidó közvéleményről beszélek persze, mert a nem zsidók magától érte­tődő természetességgel fogadták a Krisna-sátorból dübörgő non-stop zenével és a reikisátorból átáramló energiával fárad­hatatlanul dacoló fiatalokat. Ahogy már tavaly is beszámoltam róla, a szigetpolgá­rok és alkalmi odalátogatók többsége el­fogulatlan kíváncsisággal állt meg a sátor­nál, hogy – hite, meggyőződése és kedve szerint – feltekerje a tfilint, beszélgessen egyet a zsidó fiatalokkal, vagy hogy érdek­lődhessen, hogyan találhatna rá a gyöke­reire. (Hogy kiknek nem tetszett a Lubavics zsidó sátor? Elsősorban a rejtőzködő zsidóknak, akik a decemberi hanukia-állításkor is bepánikoltak, s aztán a presz­tízsharcok partizánjainak, akik amiatt húzták a szájukat, hogy miért éppen a lubavicsiek képviselik a szigeten a zsidósá­got) A fiatalokat szerencsére nem a fanyalgás jellemezte: a Córesz weboldalon például már a tavalyi siker másnapján ter­vezgetni kezdték számosán, hogy milyen nagyszabású zsidó rendezvények legye­nek legközelebb a szigeten.

Valóban, nagyobb és gazdagabb lett idén augusztusban a zsidó kínálat. Mind­ez azonban számos kérdést is felvet. Mi­előtt töprengéseimet megosztanám olva­sóimmal, lássuk a tényeket: a sziget nagyszínpadán lépett fel, csúcsidőben a zsidó és a világzene csúcsának tartott New York-i együttes, a Klezmatics; a folk­- és világzene színpadán a Pannónia Klezmer Band, a Dávid Klezmer, a Yaffi Együt­tes és a Vodku v glodku; volt a program­ban hóra tánc; továbbá Für Emil festő­művész nagyméretű, szabadtéri alkotá­sát láthattuk, melyet a kép haszid közép­ponti figurája, valamint a mesés kompo­zíció és színvilág okán a nézők közül többen „chagallinak” tituláltak.

A zsidó kultúra helyén volt a szigeten, minthogy beágyazódott az egyetemesbe: a világkultúra egyik színét képviselte a sokszínű palettán. Für Emil mellett az Agórán (a kiállításra felkért festők szabad­téri műtermét és kiállítási helyszínét ne­vezték így) például egy japán művész alkotott, háta mögött egy félig kurd, félig zsi­dó származású festő, aki magát osztrák­nak tartja, minthogy Bécsben él… A Klezmaticsot a sajtó és a közönség két másik worldmusic-világnagyság: egy szenegáli ütős és egy arab rai-énekes társaságában tartotta számon, a zenei program húzóne­veiként. A Pannónia Klezmer koncertjén a folkszínpad közönsége éppen úgy beindult, mint előtte-utána a magyar, ír vagy af­rikai népzenére. (Halkan megjegyezném, hogy legutóbb egy Szombat-szalon alkal­mából volt szerencsém látni a Pannónia Klezmert – hallani nem igazán -, amikor is az irodalmi felolvasások után az elit kö­zönség kicsörtetett a Lauder Gimnázium színházterméből, „háttérzajnak” gondolva a műsor szerint színre lépő zenekar mu­zsikáját, sőt a hangos társalgással és mo­biltelefonozással tökéletesen megakadá­lyozva még azt a néhány jóérzésű hallga­tót is, aki adott volna némi esélyt a klezmereseknek… Nos, a sziget nem zsidó kö­zönsége helyreállította lelki békémet: a csöpörgő eső ellenére kikövetelte a rá­adást is, és az utolsó taktusig végigtáncol­ta a koncertet…)

Hogy mi volt számomra a legnagyobb zsidó kulturális élmény? Természetesen: a Klezmatics. Ötödször hallottam őket élőben – az élmény mégis megunhatat­lan. Ahogy a hagyományos kelet-európai zenét ötvözik a free dzsesszel; ahogyan egyéniségükkel átszellemítik a legismer­tebb dallamot is; ahogy elfogadtatják hallgatóikkal elkötelezettségüket és szolidaritásukat; ahogy révült állapotba ke­rülnek a színpadon és révületbe ejtenek a nézőtéren bennünket is. A koncert köz­ben jó érzés volt néznem a tömeget; csu­pa szép arcú, befelé néző vagy táncoló ember: magyarok, külföldiek, zsidók, nem zsidók, fiatalok és örök fiatalok, szülők nyakában csecsemők…

Térjünk vissza a lubavicsi sátorhoz! Jó volt a szigeten is időről időre visszatérni hozzájuk: ez a sátor – mondhatni – egy­fajta „zsidó kávéházként” is működött, ahol ételt-italt ugyan nem mértek, de a sziget zajos forgatagából egy szusszanásnyi időre ki lehetett szakadni: szinte min­dig akadtak ismerősök, barátságosak voltak a háziak, a pesti jesivás fiatalok is. (Az egyik fekete kalapos bóherben isme­rős „gyerekre” – volt tanítványomra – buk­kantam: Barát Gábor ma Amerikában tanul, a jesivával párhuzamosan az egyik rangos egyetem üzleti fakultásán. Ő ma­ga ugyan nem lubavicser, de tevékenyen támogatja munkájukat, mivel fontosnak tartja ezt a szigetmissziót. A céljuk kettős – magyarázza a zsidókhoz közel hozni a hagyományt, a nem zsidóknak pedig megmutatni a zsidó kultúrát. Az ötlet egyébként Baruch Oberlandertől szár­mazik, aki úgy véli, hogy ki kell lépniük a Dob utca-Wesselényi utca zárt térségé­ből, és aktívan jelen kell lenniük minden­ütt, ahol csak zsidók vannak. A tudatlan­ság, az előítéletek, a zsidógyűlölet ellen sem lehet ennél hatásosabban küzdeni, mondja Barát Gábor, mint amikor bemu­tatjuk a kultúránkat. A meghirdetett és a spontán kialakuló beszélgetésekben és vitákon szó esett a hagyományról, az asztrológiáról, a hitvitákról, Jézusról, ar­ról, hogy a zsidók miért nem hisznek Jé­zusban stb. A közönségük vegyes: van­nak köztük kíváncsiságtól hajtott nem zsidók, lelkes „újzsidók” (akik csak nem­régen tudják, hogy ők is…), aztán akad­tak ellenséges zsidók is, meg ambivalen­sek, akik fel is akarták tekerni a tfilint, de közben meg is ijedtek tőle… Aztán vol­tak aggódó zsidó szülők, akik féltették a gyereküket egy esetleges antiszemita támadástól…

Minden tiszteletem a lubavicsiak úttö­rő vállalkozásáé. Sokra értékelem azt is, hogy hallgattak a tavalyi kritikára, és szé­lesítették a kínálatukat: idén már nem csak szellemi javakat kínáltak, de volt non-stop zene is (kazettáról), közös éne­kelés (élő), sokszorosított szövegekkel, ezen kívül egész napos CD- és ajándék­vásár. Boldogan énekeltem a sátorban összeverődött kis társasággal „a lélek da­lait” a kora esti énekszeánszon. (Ez az egyetlen hely Magyarországon, ahol ezt eddig megtehettem!)

A zsidó sátor végül is megtalálta saját helyét a „szervezetek utcájának” multi­kulturális közösségében. Kérdés: hol ma­radt a többi zsidó szervezet? Tudna-e mindehhez valami többletet nyújtani a Mazsike, vagy például a cionista fiatalok? A jövő majd eldönti, hogyan tovább. Sze­rencsére, amíg a szigeten kereslet lesz a zsidó kultúrára, addig – úgy tetszik – kínálat is akad.

akkreditált szigetlakó

Címkék:1999-10

[popup][/popup]