Patai József

A két világháború közötti Magyarország zsidó szellemi életének nagyjai közül Patai Józsefről szándékozom beszélni;* természetesen nem róla magáról, de nem is irodalmi, kulturális tevékenységéről mint olyanról, hanem arról, amiben ő mindennek célját látta: az ő közéleti működéséről. Ezen a téren mindent megcsinált, amit az akkori légkör megkövetelt, azért, hogy az adott körülmények közepette és ellenére megvalósuljon az ideál, mely kezdettől fogva a zsidóságnak a célja. Az a cél, amely Ezsajás 29. fejezetében a következő szavakban jut kifejezésre: „A jövőben gyökeret ver Jákob, kivirít, virágzik Izrael, és megtelik a világ színe gyümölccsel.” Hogy ezt a jövőt a jelen előkészítse, ez volt Patai József életprogramja, és ennek az életprogramnak megvalósítása volt élete tartalma. Ennek a eszménynek tudatossá tevéséért a magyar Izráel közéletében, ennek a célnak megvalósításáért a magyar Izrael felekezeti életében, az izraelita hitközségek működésében küzdött szüntelenül.

Hogy Patai a mondottakat látta hivatásának, maga írja a Múlt és Jövő 1914. áprilisi számában, válaszul Szabó Dezsőnek a Múlt és Jövő-t támadó nyílt levelére, amely a Huszadik Század 1914. márciusi számában jelent meg. Ezen válaszában többek között azt írja magáról, hogy amikor „átlendültem a tincses talmudistából az úgynevezett intellektuellek közé, (…) láttam a zsidó intellektuellek lelki sivárságát, lelki koldus-szegénységét, mert semmijük sincs, ami igazán az övék volna, semmijük, ami ne volna kölcsönzött vagy az igazi uraságoktól levetett. Láttam, hogy pusztul itt napról napra az a szentséges energia, amely a zsidóságot évezredeken át kitéphetetlenül plántálta bele a jövőbe. Láttam, hogy hullnak életfánk virágai, gyümölcsei, és nemcsak a rothadtak, a férgesek. És akkor (…) két nagy feladat kezdett lelkemben megváltásként derengeni: a felvilágosodottság szelíd eszközeivel közelebb hozni a gettók homályában sínylődő fajtatestvéreimet a kultúrához, és a felvilágosítás fegyverével megmenteni a zsidó intellektuellek számára a zsidó múltból mindazt, ami jövő.”

A zsidó múlt halhatatlan alkotásai és a zsidó jövendő hite és reménysége közötti benső kapcsolat megteremtésére, 1912-ben, egyedül, segítség nélkül indul neki Patai József, hogy fórumot teremtsen a zsidó irodalom és művészet számára. A Múlt és Jövő-ben teremti meg ezt a fórumot. Előadásain, felszólalásain kívül, itt harcol a magyar izraelita hitközségek politikája ellen, a hivatalos magyar izraelita légkör ellen. E légkör jellemzésére idézi Vázsonyi

Vilmost, aki egy ízben azt mondta, hogy azok közül, akik annak idején az ún. recepcióért küzdöttek, sokan a győztes harc után áttértek a régen recipiált vagy recepcióra nem szoruló vallásra. „Íme a legjobb fokmérője annak írja Patai -, hogy milyen kevés értéket jelent a zsidóság számára még az a politika is, amelyet a zsidóságért folytatnak! Mit használt a zsidóságnak a recepció, amely különben is csak írott malaszt maradt? Mit használt, hogy az állami törvényhozás „elismerte” vagy bevette a zsidó vallást, mikor a zsidó házakból egyre kipusztult a zsidó törvény tisztelete és a zsidó koponyákban egyre ritkábban volt „bevett” a zsidó szellem?” 1937 júliusában megjelent cikkében, melynek címe: „A pesti hitközség sorvadása”, többek között azt írja a magyarországi zsidók mentalitásáról, viselkedéséről: „Nincs értéke a zsidó múltnak, és nincs hit a zsidóság jövőjében: miért áldozná valaki érte a jelenjét?” Patai szerint tehát az egyik feltétele a zsidóság életének: Múlt nélkül nincs jövő, tehát jelen sincs, élet sincs. A másik feltétel, amely végeredményében logikus következménye az előbbinek: Jövő nélkül a múlt nem jelent életet az életnek. Ezért vallja: „Ción életünk háza”. Ezért hangoztatja imént említett cikkében, a pesti hitközség vezetőségének címezve: „A hitközség, ha élni akar és nem halódni, nem mondhat le a Palesztina-építés gondolatában és valóságában rejlő nagy értéktartalékról, önérzet-forrásról és lelki felemelkedésről. Nem lehet a zsidóságot mint poros archaeológiát, mint múzeumi régiséget átvinni az ifjúság tudatába, amikor szemeink előtt ha szántszándékkal be nem hunyjuk -, igenis szemeink előtt folyik a héber nyelv feltámadásának, a héber kultúra újjászületésének, a zsidó renaissance-nak történeti csodája. Be kell vezetni az élő újhéber nyelvet minden iskolába, és életet vezetnek beléje.”

Mint köztudomású, az 1926 decemberében megalakult Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének Patai József volt egyik megalapítója. Ezzel kapcsolatosan kell megemlítenem, a rendelkezésemre álló idő miatt csak nagyon röviden, Patai József felfogását a cionizmusról, a zsidó államról. Az 1958-ban megjelent Harc a kultúráért című könyvének „A modern zsidóság útja” c. cikkében azt írja Patai a cionizmusról: „A cél (…) nem még egy kis nemzet, még egy kis ország létesülése a nagy világkáoszban, hanem annak a prófétai otthonnak helyreállítása, ahonnan még megváltó igék jöhetnek az egyetemes emberiség számára.” Így képzelte, így akarta Patai József a 2000 éves zsidó álom megvalósulását, a zsidó államot.

De nem mondtam meg, hogy mit csinált Patai a magyarországi zsidóságnak, ha nem mondom meg, hogy amit csinált, hogyan csinálta. A hagyományos zsidóságon legkisebb karcolást sem okozott a világi műveltségről szóló himnusza. Sikerült neki, ami napjainkban az egyik nagy problémája Izrael társadalmának: áthidalni a világfelfogásban és életmódban nem egyező két tábor közötti űrt. Csak kevesek voltak, akik Patainak a cionizmussal kapcsolatos pozitív kijelentései miatt nem olvasták a Múlt és Jövő-t. A Múlt és Jövő minden személyeskedéstől mentesen szolgálta büszkén, öntudatosan a zsidó kultúrának mint a zsidó fennmaradás egyetlen biztosítékának ügyét, és mind külső formájában, mind művészi színvonalával páratlanul állt a világ zsidó sajtójában, hozzá hasonlót egyetlen nyelvterület zsidósága sem mutatott fel. 1935-ben azt írja a Múlt és Jövő-ben az egykori érsekújvári főrabbi, akkor már a Héber Egyetem tanára, Klein Sámuel: „Ha arra a munkára gondolok, amit a magyar zsidóság közepette a Múlt és Jövő, és elsősorban Patai József, egy negyedszázad során véghezvisz, úgy azt kell megállapítani: A zsidó újjászületés korában nagyon kevés ország zsidósága közepette állapítható meg ily munka; ilyen kemény talajon pedig sehol a világon nem dolgoztak ebben az időben.” Balthazár Dezső, a debreceni református püspök, aki előfizetője volt a Múlt és Jövő-nek, egyik levele szerint, mely a folyóirat 1935. szeptember-októberi számában jelent meg, „a magas színvonalon álló, gyönyörködtető és építő” Múlt és Jövőben „a történelmi, erkölcsi és etikai szépnek zászlaját” látta.

Mindez csak néhány csepp Patai József működésének tengeréből. De ez is elegendő annak bizonyítására, amit bevezető szavaimban mondtam, hogy Patai József működése oda irányult, hogy amennyire a helyzet lehetővé teszi, előkészíteni megvalósulását a próféta szavának: „A jövőben gyökeret ver Jákob, kivirít és virágzik Izrael, és megtelik a világ színe gyümölccsel.” Maga ez a néhány csepp kétségtelenül igazolja, hogy Patai József munkásságának van, nagyon is van mondanivalója a ma zsidóságának. Igen, a Magyarországon, a galut többi országaiban és nem kevésbé az Izraelben élő zsidóságnak is, az a mondanivalója, amit az idézett 1937. júliusi cikkében ír: „Vissza kell plántálnunk a zsidó ifjúságot a zsidóság talajába, hogy mély gyökeret verjen és semmiféle vihar ne téphesse ki.”

Hölgyeim és Uraim! Hiszem nem: tudom, hogy egyetértenek velem, amikor azt vallom, hogy Patai József a két világháború közötti magyarországi zsidó szellemi élet egyik halhatatlanja. Hiszem nem: tudom, hogy egyetértenek azzal a véleményemmel, hogy bárcsak Patai József nemcsak halhatatlan maradna közöttünk, hanem életre is kelne, élne, igen, élne, jobban, mint az ő életében, a mi életünkben.

*Előadás a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett tudományos konferencián, 1992. április 6-án, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári klubjában.