Pápalátogatás – Lépés a megbékélés felé (Yehuda Lahav)

Pápalátogatás

Aligha túlzás a feltételezés, hogy II. János Pál pápa szentföldi látogatásá­nak néhány jelenete maradandóan vé­sődik majd be a történelmi emlékezet­be: a katolikus egyház feje tiszteleg a zsi­dó himnusz, a Hatikva előtt; a katolikus egyház feje zarándokútja során Dehajse menekülttáborban támogatásáról biz­tosítja a palesztin menekülteket; a kato­likus egyház feje az izraeli Országos Rabbinátus jeruzsálemi székházában kezet nyújt két országos főrabbinak; a katolikus egyház feje tisztelgő látogatást tesz Izrael állam elnökénél; a katolikus egyház feje a palesztin zászlókkal borított Betlehemben Jasszer Arafat társaságá­ban lép a Születés templomába; a katoli­kus egyház feje az Üdvözülés hegyén – ott, ahol Jézus a Hegyi Beszédét mondta el – százezer hívő előtt elmondja a XXI. szá­zadnak szóló, sokak által „Második Hegyi Beszédként” minősített üzenetét. És per­sze – a katolikus egyház feje a Jad Vasem holocaust múzeumban és a Siratófalnál.

Mi minden változott meg 1964, a pá­pa legutóbbi szentföldi látogatása óta! Hiszen VI. Pál pápa az akkor még meg­osztott Jeruzsálem jordán fennhatóság alatt álló részéből úgy lépte át Megidónál az izraeli határt, hogy lába nem is érintette Jeruzsálem izraeli részét, és zarándokútjának egész ideje alatt egy­szer sem ejtette ki Izrael nevét. Még Iz­rael államelnökének küldött köszönő levelét is „Zalman Sazar elnök úrnak, Tel-Aviv”, címezte.

A pápa látogatása a Szentföldön, Jé­zus születésének 2000. évében min­denképpen történelmi eseménynek számít Egy hónappal korábban II. Já­nos Pál Mózes nyomdokaiban a Sináj- hegyen járt, Izraelbe érkezését meg­előzve Jordániában pedig a Nebo-hegy­ről – mint halála előtt Mózes – tekintett az eléje táruló Szentföldre. Aligha lehet kétségbe vonni, hogy a pápa jó előre, mint 22 éves pontifikátusának csúcs­pontját tervezte meg szentföldi látoga­tását. A Vatikán-szakértők egybehang­zó véleménye szerint a pápa látogatá­sának három fő célkitűzése volt: a ka­tolikus egyház XXI. századi képét és jel­legét maghatározni; a keresztény egyhá­zak közötti közeledést és együttműkö­dést elősegíteni; a megbékélés üzenetét hozni el a zsidó és a mohamedán vallás híveinek. Ezek persze tisztán vallási jel­legű célkitűzések, és a pápa kíséretében lévő katolikus méltóságok minden alkal­mat kihasználtak, hogy hangsúlyozzák: a pápa látogatásának nincs politikai jelle­ge. Ők is tudták, természetesen, hogy ez egy képtelenség: Vatikán állam és a kato­likus egyház feje nem jöhet el a Szent­földre anélkül, hogy látogatásának politi­kai jellege és jelentősége is legyen – még „normális” körülmények között sem, annál kevésbé, ha látogatása ide­jét részben Izrael, részben a palesztin autonómia területén, részben a mindkét fél által magának követelt Jeruzsálem­ben kell töltenie.

A pápa persze tudatában volt útja politikai jelentőségének, és küldetésé­nek ezt a részét a klasszikus vatikáni diplomácia elvei szellemében teljesítet­te: megcsókolta a három názáreti gye­rek – egy keresztény, egy zsidó és egy moszlim – által feléje nyújtott földet, majd Betlehem földjét is, beszélt arról, hogy Jeruzsálem nélkül elképzelhetet­len a zsidó történelem, de jeruzsálemi szállását a vatikáni nuncius székhelyén úgy választotta, hogy a palesztinok érezhessék, hogy a pápa elismeri az ő igényüket is Jeruzsálemre. Találkozott Weizmann elnökkel és Ehud Barak miniszterelnökkel, de Jasszer Arafattal is. Senkinek nem okozott csalódást, senki elvárását sem teljesítette száz szá­zalékosan, de mindenkinek nyújtott valamilyen fogódzót, amely alapul szolgál­hat a további kapcsolatok kiépítéséhez.

A pápa valószínűleg valóban vallási céljainak elérését helyezte látogatásá­nak középpontjába. Ami a többi ke­resztény egyházakkal való együttműkö­dést illeti, az nem ütközött semmilyen említésre méltó akadályba a pápa szentföldi látogatása idején, amely az ökumenikus gondolat jegyében telt el. Kevésbé sikeresek voltak a pápa kap­csolatteremtési kísérletei a moszlimokkal. Ekrima Szabi jeruzsálemi főmufti nem jelent meg sem a pápa tiszteletére Jasszer Arafat által adott betlehemi fogadáson, sem a jeruzsálemi valláskö­zi találkozáson, amelyen a pápa egész kíséretével együtt vett részt. Bizonyos feszültséget váltott ki a Szentély-hegyi Aksza mecsetben a pénteki istentiszte­let idején elmondott beszéd, amely szerint a moszlimok Jeruzsálemben „a zsidó-keresztény harapófogóba kerül­tek”, miután a pápa segítséget nyújt Iz­raelnek Jeruzsálem „elzsidósítása” ter­vének valóra váltásában. De lehet, hogy a pápa ezúttal nem is kívánta elő­térbe helyezni a keresztény-moszlim kapcsolatokat. Végül is kétezer éves fennállása idején a kereszténységnek kevesebb konfliktusa volt a mohame­dánokkal, mint a zsidókkal.

Így aztán nemcsak a zsidók szemé­ben, hanem a pápa szemszögéből néz­ve is a látogatás legfontosabb „vallás­közi” állomása a Jad Vasem múzeum és a Siratófal lett. A látogatást a Jad Vasemben különösen nagy várakozás előzte meg, mert két héttel korábban, a „mea culpa” beszédében a pápa bocsá­natot kért ugyan mindazoktól, akiket a keresztények a történelem során meg­bántottak vagy üldöztek – köztük ter­mészetesen a zsidóktól is, de nem említette meg nevezetesen a holocaus­tot. Az elvárások szerint ezt a Jad Vasem-látogatásra tartogatta.

II. János Pál ennél mélyebben akart szántani, nemcsak főpapi, hanem em­beri minőségében is meg akart jelenni. Ezért személyes titkárai útján megkérte szülővárosa, a Krakkó közeli Wadowicéből származó fiatalkori zsidó ismerő­seit és barátait, jöjjenek el látogatása idején a múzeumba. Ott volt Juzek Bienenstock, aki az elemi iskolában négy évig egy padban ült az akkori Ka­rol Wojtylával, és bevallása szerint, tő­le másolta le a vizsgafeladatokat. „Te vagy az órás Bienenstock fia?” – kér­dezte a pápa, és Juzek elnémult a cso­dálkozástól: „Nem gondoltam volna, hogy hetven év távlatából felismer…” Ott volt Edit Zierer, akit Karol Wojtyla a saját vállán vitt ki a gettóból, és így mentette meg az életét. Ott volt a pápa Rómában élő gyerekkori barátja, Jerzy Kluger, akit – elbeszélése szerint – II. János Pál olykor vacsorára hív meg a Vatikánba, hogy elbeszélgessenek fia­talkori emlékeikről. És még vagy húsz másik wadowicei. Az emberi közelség, amely a pápából áradt, amikor gyerek­kori ismerőseivel találkozott, sok em­berre mélyebb benyomást tett, mint a pápa beszéde a múzeumban.

Pedig hát nehéz túlértékelni e beszéd jelentőségét, „nincsenek szavak a ho­locaust tragédiájának elég erőteljes el­ítélésére”, mondta a pápa. „Senki sem tekinthet el attól, ami történt, senki nem csökkentheti a szörnyűségek mér­tékét, azoknak a tragédiáját, akiket mindenüktől – elsősorban emberi mél­tóságuktól – megfosztottak.” A nácikra utalva a pápa azt mondta, hogy „csak egy istentelen hatalom tervezhette és vihette végbe egy nép teljes kiirtását”. Az „istentelen hatalomra” hivatkozva a pápa kétségtelenül a kereszténységet és a keresztény egyházakat kívánta mentesíteni a holocaustban való tény­leges vagy hallgatólagos együttműkö­dés vádja alól. Vannak, akik ezt – vala­mint azt, hogy nem szólt XII. Pius pápa szerepéről – felróják neki. Többen ko­rábban is rámutattak, hogy a pápa „mea culpa” beszédében sem hárította a felelősséget személyesen azokra az egyházi vezetőkre és pápákra, akik – például – intézményesítették az inkvizí­ciót. De vannak, akik úgy vélik, hogy a pápa nem mehetett el messzebbre, hi­szen köti az elv, hogy nem bírálhatja elődeit. Ebben a vitában, úgy vélem, aligha illetékes egy zsidó folyóirat. Az viszont kétségtelen, hogy a pápa elítél­te azokat a keresztényeket, akik részt vállaltak az üldözésekben. „A katoli­kus egyház mély szomorúsággal tekint vissza a gyűlölet, az üldözések és az antiszemitizmus megnyilvánulásaira, amelyeket az idők folyamán bármely helyen keresztények követtek el zsi­dók ellen. Álláspontom kifejtésére nem politikai megfontolások vezet­nek, hanem a Szentírás szelleme, amely szeretetet és igazságot sugall. Az egyház elítéli a rasszizmus és az antiszemitizmus minden megnyilvánu­lását, mert az Isten minden emberben létező képe megtagadásának tekinti.”

Vajon kire gondolt II. János Pál pápa? Erre a kérdésre egy régi zsidó történet adhat választ. Egy lengyel kisváros zsina­gógájában szombaton a szomszéd város rabbija vendégeskedett, és beszédében élesen ostorozta az uzsorásokat, a csa­lókat, a képmutatókat. Amikor látta az első sorokban ülő gazdag hitközségi ta­gok egyre nagyobb megdöbbenését, fél­beszakította beszédét és így szólt: „Én senkire sem céloztam. De ha valamelyi­kük úgy érzi, hogy rá céloztam, akkor igenis reá céloztam”… Nagyon bölcs rab­bi volt. Csak az ne vegye magára a pápa szavait, akinek valóban „nem inge”… Mindenesetre a keresztény erkölcsbe, ahogyan II. János Pál határozta meg, nem fér bele sem az antiszemitizmus, sem a holocausttagadás.

A Siratófalnál azután a hagyomány – a zsidó hagyomány! – szerint egy cédu­lát csúsztatott a pápa a kövek közé, amely óhaját tartalmazta. A levél Isten­nek szólt, és a hagyomány szerint titok­ban kellett volna maradnia. De hát az emberi kíváncsiság erősebbnek bizo­nyult a hagyománynál. Az izraeli kor­mány sajtófőnöke – igaz, a pápai nuncius beleegyezésével – magára vette a bűnt, és alig öt perccel a pápa távozá­sa után az Istennek címzett levél már az újságírók és a fotóriporterek kezébe került. „Atyáink Istene, aki Ábrahámot és leszármazottak választottad, hogy rajtuk keresztül hozzad nevedet a né­pek tudomására, nagyon elszomorít bennünket azoknak a viselkedése, akik a történelem folyamán szenvedést okoztak eme gyermekeidnek. Bocsána­todat kérjük, és kötelezettséget válla­lunk igaz testvéri kapcsolatok fenntar­tására a Szövetség népével. Jeruzsá­lem, 2000. március 26-án. II. János Pál.” A levelet a Jad Vasem múzeumba helyezték megőrzésre.

A pápa szentföldi zarándokútja lélek­tani változás kezdete lehet a zsidó-ke­resztény viszonyban. Persze a megér­téshez, a megbékéléshez és főleg az előítéletek leküzdéséhez, a kölcsönös bizalmatlanság feloldásához hosszú út vezet. Milyen hosszú ez az út még a jó­akarata emberek között is, arról szé­pen tanúskodhat a Kirijat Motzkinban élő Mirjam Perlberger a Haarecben közölt levele. Megemlíti benne Edit Zierer esetét, akit a háború alatt Karol Wojtyla a vállán vitt ki a gettóból, meg­etette, megitatta, és búvóhelyet kínált neki, Edit mégis megszökött tőle. Zsidó rokonai ugyanis figyelmeztették, hogy a fiatal papnövendék kolostorba zárja, és ott tartja. „Velem ennek fordítottja tör­tént”, írta Mirjam Perlberger. „1945 ele­jén egy fanatikusan vallásos keresztény asszony bújtatott Krakkóban. Amikor az oroszok felszabadították a várost, mindenki az utcára vonult. Én is, az en­gem bújtató asszonnyal. Az utcán egy­szerre csak megláttam unokatestvére­met. Nagyon megörültünk egymásnak, ő megadta a címét, és meghívott magá­hoz. A keresztény bújtatom óvott: El­mehetsz, de légy óvatos, mert a zsidók nem tónk el, hogy valaki kikeresztel­kedjék, inkább megölik. Többnyire mérgezett teát itatnak meg vele – mondta. Mégis elmentem. Unokatest­vérem ajtót nyitott, megörült nekem, és azt mondta: Gyere be. Biztosan át­fáztál az utcán. Egy csésze teát készí­tek neked. Ezzel úgy megrémített, hogy azon nyomban elszöktem, és azután még másfél évig mint keresztény nő él­tem Lengyelországban. Mi, a holocaust gyermekei nem tudtuk, kinek és miben higgyünk” – fejezte be levelét Mirjam Perlberger.

Sokáig fog tartani, amíg zsidók és ke­resztények egyaránt tudni fogják, kiben és miben bízhatnak meg és hihetnek. De mindenesetre II. János Pál pápa a helyes irányban tett egy fontos lépést.

Yehuda Lahav

Tel-Aviv