Orvar Klein halála

(Részletek)

A múlt század második felében játszódó, szatirikus hangvéte­lű regényben a szerző egy hel­sinki antikvárius életútján ke­resztül, a finnországi orosz-zsi­dó kisemberek világától kiin­dulva jut el a nagy társadalmi mozgalmakig.

Turkuban nem volt héder, mert a város alig száz lelket számláló zsidó közössége nem tudta megengedni ma­gának, hogy a gyerekek taníttatására rabbit hívjon. A szaporulat amúgy sem volt túl nagy, még ha az „Uusi Suometar”, a fennománok1 lapja 1883-ban ki­fogásolta is, hogy már meghaladja az ezret a zsidók száma az országban, sőt olyan borúlátó jóslatokba is bocsátko­zott, hogy száz éven belül egyedül Hel­sinkiben félmillióra emelkedhet a szá­muk, amennyiben fenntartják szaporo­dási szokásaikat. A kritikára érzékeny zsidók engedelmesen igyekeztek vál­toztatni szaporodási szokásaikon, de hiába törték teljes odaadással az összes fejüket, nem sikerült más mód­szert kitalálniuk, úgyhogy két évig nem születtek gyerekeik. Lassacskán aztán a zsidók beleuntak ebbe a természetel­lenes életmódba, és felelevenítették egykori szaporodási szokásaikat, dacol­va a veszéllyel, hogy az utcasarkon ve­rekedésre készen rájuk ronthat egy fel­bőszült fennomán. Hiába lángolt azon bán fel a zsidók szenvedélye, hogy nemzetségük fenntartásával vonulja­nak be a halhatatlanságba, tíz év alatt az egész országban alig százzal nőtt a lélekszámúk.

Így aztán a kis Orvart Helsinkibe küldték héderbe, amelynek tanítója egy Rabin nevű, mély jámborságáról hí­res rabbi volt. Urén apuka és a csillapít­hatatlanul zokogó Chava elkísérték Orvait a Turku-Tampere-Hämeenlinna-Helsinki vonathoz, kerestek a fiúnak egy ablak melletti ülőhelyet, és immár tizedszerre sorolták el neki intelmeiket, hogyan kell viselkedni vonatutazáson, mi az, amit nem szabad csinálni, s ez­zel szemben mi az, amit tenni kell.

Az állomásokon eszedbe ne jusson leszállni a peronra! – figyelmeztette Chava, könnyeit törölgetve.

Nem szállok le – ígérgette Orvar tü­relmesen, de hiába: kénytelen volt be­látni, hogy egy cseppet sem bíznak benne. A gondterhelt Chava ugyanis odafordult ahhoz a sovány, középkorú férfihoz, aki Orvarral szemben foglalt helyet, és az Åbo Underrättelser2 leg­frissebb számát lapozgatta.

Bocsásson meg, uram, megkérdez­hetném, hogy Helsinkiig utazik-e?

A férfi újságja fölött rápislantott a fe­kete, madárformájú asszonyra, s této­ván bólintott: – Iiigen, igen… segíthetek valamiben?

A feleségem úgy gondolja, talán megtenné azt a kimondhatatlanul bará­ti szívességet, hogy kissé szemmel tar­taná a fiunkat – sietett Urén magyará­zattal szolgálni.

Sohse lehet tudni, mit forgat a fejé­ben – sóhajtott Chava. Az úr kíváncsi pillantást vetett Orvaira, aki sértődött képet vágva nézett az anyjára.

Ellenkezőleg, nagyon is rendes gye­rek – mondta Urén, és oldalba bökte a feleségét -, igaz, kicsit szórakozott. Esetleg elfeledkezhet arról, hol van és hová megy…

Szóval, Helsinkibe utazik… – segí­tett Chava.

És ott egy Bonsmots nevű úriember vár rá az állomáson…

Egy gyáros – tette hozzá Chava nyomatékkal. – És igen finom uraság…

Ez az úr ugyanis nagylelkűen fel­ajánlotta, hogy Orvar nála lakhat, amíg Helsinkiben jár iskolába.

Orvar, akiről beszélünk, ez a fiú itt, a mi kicsi fiunk, vagyis, aki most ezen a vonaton Helsinkibe utazik…

Szóval, tehát, ha lenne olyan rend­kívül kedves, hogy rajta tartaná egy ki­csit a szemét, uram – foglalta össze a kérést Chava, és alázatosan meghajolt.

Apa, anya, mozog a vonat! – kiáltott fel hirtelen Orvar, mire a szülei kalapá­ló szívvel leugrottak a peronra. Aztán csak álldogáltak ott tanácstalanul a mozdulatlan vonat mellett.

Ha, te aztán jó kis csirkefogó vagy – nevetett az úr, akit Morénnek hívtak, és mutatóujjával megfenyegette Orvart.

Tisztelnünk kell a szüleinket!

Azt hittem, mi mozgunk, pedig csak a másik vonat volt az! – jelentette ki Or­var igazának tudatában.

Morén úr kinézett. A vakvágányon kis mozdony pöfögött, hatalmas füstfelhőt eregetve. Orvar szülei bágyadtan pis­logtak feléje.

Aztán elindult a vonat.

Másnap H. Bonsmots elvitte Orvart Rabin rabbi héderébe. Orvar a szokásosnál sápadtabban baktatott a leendő kereskedelmi tanácsos mel­lett. Időről időre elszédült, nehezére esett lépést tartania a férfivel. Bons­mots azt gondolta, ennek az az oka, hogy a fiú az iskola miatt izgatott és fél. De Orvar azért szédült, mert rettenete­sen éhes volt; előző nap a vonatban csak egy vajas kenyeret és egy fagylal­tot evett, reggelire pedig a háziasszony szúrós és gúnyos tekintetének súlya alatt egy falat sem csúszott le a torkán.

Tudvalevő ugyanis, hogy Bonsmots asszony életét ellentmondások gyötör­ték; falusi lány volt, szerette a konyhai munkát, de hirtelen naccsága lett, és már nem illett a konyhával foglalkoz­nia. Ehelyett kedvére üldögélhetett a szalonban, és fogadhatta a vendége­ket, akik már akkor szertartásosan mo­solyogtak, amikor ő még feléjük sem fordult. Ezt persze észrevette, mert az érzékszervei kitűnően működtek. Így aztán Bonsmots asszony legszíveseb­ben visszavonult a hálószobába, fejfá­jásra panaszkodván. Orvarhoz kezdet­től fogva úgy viszonyult, mint holmi szegény rokonhoz. Ezt az égvilágon semmi sem indokolta, mert Orvar neki a legtávolabbról sem volt rokona, de túlzottan szorosan a férje rokonságá­hoz sem tartozott.

– Ez a fiú túlságosan sápadt és nyúlt arcú. Amolyan álmodozóféle – panasz­kodott a férjének. – Az ilyenek eszik mindenből a legtöbbet… Oda se figyel, mi mindent töm magába, még­sem látszik meg rajta. Végül még azt gondolják rólunk, nem adunk neki eleget enni…

A héder Siltasaariban, a zsinagóga melletti teremben működött. A rabbi az ajtóban fogadta őket. A két férfi haj­bókolva kezet rázott. Bonsmots azért hajolt meg, mert Rabin rabbi mégis­csak rabbi volt, amaz viszont azért, mert Bonsmots személyében nemcsak a gyárost, hanem a hitközség leggazda­gabb embereinek egyikét is üdvözöl­hette, aki bőkezű adományokkal járult hozzá a Szoba fenntartásához (a héder szó héberül szobát3 jelent). Amikor ez a ceremónia véget ért, a gyáros bemu­tatta Orvart. Elmondta róla, mennyire eszes és szorgalmas, ami részéről csu­pán jó szándékú feltételezés lehetett, mert Orvar eszességéről még nem volt alkalma meggyőződni, s a szorgalmá­nak sem látszódhatott eddig semmi je­le. Orvar igyekezett okosnak és szorgal­masnak látszani, minek köszönhetően a rabbi azt hitte, a fiúnál máris eltörik a mécses, és sietve nyugtatni kezdte.

Nono, nagylegény, csak nyugalom, meglátod, jól kijövünk majd egymással…

A rabbi zömök, kerek fejű férfiú volt, feje búbja kopaszon csillogott, és kissé orrhangon beszélt. Erre az utóbbi tulaj­donságára úgy tett szert, hogy rászo­kott az orrhangú éneklésre, amit na­gyon megszeretett, és kitűnően illett az askenáziak imádkozási stílusához. Az éneklésről azután beszédére is átra­gadt ez az orrhang.

Amikor Bonsmots eltávozott, a rabbi alaposan szemügyre vette Orvart. Meg­állapította, hogy a fiú lényében nyoma sincs a dacnak, bár, másrészt, az sem látszik rajta, hogy félne tőle. Úgy tűnt, akár még a kedvenc diákja is válhat be­lőle. Tekintettel Bonsmots hitközség­ben fontos szerepére, ezt a rabbi amúgy is indokoltnak tartotta. Beszédet inté­zett tehát Orvarhoz, melyben kifejtette, hogyan viselkedjék a Szobában: itt meg kell emberelnie magát. A biztonság ked­véért azt is megmagyarázta, kit tekint ő embernek: az olyan diákot, aki szorgalmas, mély érzésű, szófogadó, tanárát tiszteli, betartja a Jóisten törvényeit, a vallási előírásokat és a rituálékat, igyek­szik jámbor lenni, és időnként kisebb ajándékokat hoz a rabbinak bármiféle ennivaló formájában, bár az innivalókat is szívesen látják.

Hirtelen nagy lármát csapva beviharzott a szobába egy jó tucatnyi fiú. Kezükben fekete könyvet tartottak, mellyel egymás hátát csapdosták. Ami­kor meglátták a rabbit és az idegen fi­út, megdermedtek. A rabbi szúrós te­kintettel förmedt rájuk.

Huligán népség, hogyhogy csak úgy berontotok a Szobába? Hát csak ennyi­re tisztelitek a Jóisten szavait és szent imádságait? Fegyverként használjátok őket egymás ellen, ahelyett, hogy aláza­tot tanulnátok belőlük?… Milyen véle­ménye lesz rólatok az új társatoknak?

A fiúk bizalmatlanul méregették Or­vart. Ugyan milyen véleménye lehet en­nek a nyápicnak bármiről is?

Bizonyára nagyon csodálkozik rajta­tok, mert otthon nem szokott hozzá az ilyesmihez. Ez itt egyébként Oskar Klein – mutatta be a fiút a rabbi.

Orvar Klein – helyesbített Orvar.

– Hát persze, menj csak a helyedre, Oskar!

A fiúk vihogva foglalták el helyüket. Orvar a pad szélén telepedett le. A mel­lette ülő fiú ceruzája hegyével hátba döfte, és odasúgta: Orvar, kukac… kis seggdugasz! A mondókát nyomban út­jára is indította az osztályban, s a fiúk halkan, de annál nagyobb örömmel ismételgették.

A rabbi egyiket a másik után szólítot­ta fel. A Biblia szövegét olvasták. Arról volt szó, hogyan haragudott meg az Úr Saulra, és hogyan vonta meg tőle ke­gyeit egy tulajdonképpen jelentéktelen presztízskérdés miatt. A szövegeket pergamentekercsekről, a Tórateker­csekről olvasták. A rabbi minden figyel­mét az olvasásra és az éneklésre fordí­totta, mivel a héber nyelvű elbeszélést egyhangú, dallamhoz hasonlító hang­súllyal recitálták. A szövegbe, a betűk alá kezdetleges kottajeleket loptak be, vesszőket, vonásokat és pontokat, amelyek azt fejezték ki, hogyan emel­kedik és süllyed a dallam magasság a felolvasás alapdallamához képest. Süllyedés, emelkedés, le-fel, fel-le, szü­net, nyújtás, hangerőnövelés, trillák és egyéb díszítőelemek.

Ezután Rabin magyarázni kezdte az olvasott bibliarészlet tartalmát. Miért is haragudott meg a Jóisten Saulra? A do­log nagyon egyszerű: Az Úr Sámuelen keresztül így szólt Saulhoz: „Bizony bosszút állok az Amálekitákon azért, amit Izráel fiai ellen tettek, mert útjukat állták, amikor kivonultak Egyiptomból. Menj tehát, győzd le az Amálekitákat, és pusztítsd el mindenüket, amijük csak van.”

Így szólott a parancs. De mit tettek Saul és az emberei, amikor legyőzték az amálekitákat? Életben hagyták a leg­szebb birkákat és a legkövérebb mar­hákat meg bárányokat! Csak a legsat­nyább jószágokat pusztították el (no meg persze az amálekitákat).

A Jóisten természetesen megharagu­dott ezért. Sámuelnek azt mondta: bán­ja már, hogy Sault királlyá tette, hiszen ez a férfi nem hajtotta végre a paran­csait. Sámuel keresni kezdte Sault, de amaz éppen felment a Karmel hegyre, hogy felállítsa saját emlékoszlopát. Amikor visszatért, Sámuel elébe tárta a Jóisten szemrehányásait. Saul azt állí­totta, hogy mindenben úgy cselekedett, ahogy a Jóisten parancsolta, „no és az a báránybégetés, ami idehallatszik, az mi, és miféle tehenek bőgnek amott?” kérdezte Sámuel csípős hangon.

„Vagy úgy, azok?” hebegte Saul elpi­rulva. „Ezeket a bárányokat és tehene­ket az amálekitáktól vettük el, hogy ál­dozatot mutassunk be az Úrnak. Így áll a dolog.” Saul azt gondolta, ezzel a ha­zugsággal kijut a csávából. De Sámuel erre így szólt:

„Vajon az Úrnak ugyanolyan kedve­sek-e a tűz- és véráldozatok, mint az Úr parancsának a megfogadása? Nem! A szófogadás jobb, mint az áldozat, és az engedelmesség jobb, mint az ürü zsírja.”

Ezekkel a szavakkal fejezte be elbe­szélését a rabbi, és kérdezgetni kez­dett: – Mit mondott először a Jóisten Sámuelnek? Kinek adta át Sámuel az üzenetet? Ki volt Saul? Mit követtek el az amálekiták? Mi a Jóisten? Mit kellett Saulnak és embereinek elpusztítaniuk az utolsó ökörig? Megtarthatta magá­nak Saul a legjobb bárányokat és tehe­neket? Nem volt szabad, de mit csinált mégis Saul? (Megtartotta őket.) Honnan tudta Sámuel, hogy megtartotta őket? (Mekegtek és bőgtek.) Mik mekegtek és mik bőgtek? Miért haragudott meg a Jó­isten Saulra? (Saul megtartotta a mekegőket és bőgőket.) De miért haragudott meg a Jóisten amiatt, hogy Saul meg­tartotta a meke… teheneket és bárá­nyokat? (Azért, mert Saul fel akarta ál­dozni őket.) nem azért, ostoba, mert fel akarta volna áldozni őket, hanem…? (Mert Saul nem akarta feláldozni őket?) Persze, hogy nem azért, hiszen ő fel akarta áldozni őket, de a Jóisten mégis megharagudott. Miért? (???) Mert…? MERT SAUL NEM ENGEDELMESKEDETT A JÓISTEN PARANCSÁNAK! (!!!) Mi jobb, mint a tűzáldozat? (Véráldozat?) Dögvész és kolera! Mi jobb, mint a tűz- és véráldozat együtt? (Engedékenység?) ENGEDELMESSÉG! Na végre! A szófogadás pedig jobb, mint…? Mint…? (Az ürü…?) To­vább, tovább, az ürü… micsodája? (Sza­lonnája?) Kifelé, te goj! Az engedelme­sség jobb, mint az ürü…? (Zsírja?) Helyes. Most az egész osztály: ZSÍRJA!

– Van még valami, ami nem világos? – kérdezte végül Rabin rabbi, és össze­csavarta a tekercseket. Orvar bizonyta­lanul felemelte a kezét. A fiúk megle­pődve és ijedten néztek rá. Eddig még senki semmit nem mert megkérdezni a rabbitól. Rabin is meghökkent. Ajkaira kényszeredett mosolyt erőltetve tuda­kozódott Orvaitól, milyen kérdeznivalója támadt.

Miért akarta a Jóisten másodszor is megbüntetni az amálekitákat? Hiszen az izráeliek egyszer már kardélre hány­ták őket az Ő segítségével Refidimben! Akkor, amikor Mózes felment a hegyre, és felemelte a karjait, és Áron és Húr alátámasztották őket, azért, hogy . . .

Meglátva, a rabbi mosolygó tekinte­te hogyan válik egyre haragosabbá, Orvar elhallgatott. A teremben fagyos csend lett.

A rabbi hidegen meredt rá Orvarra. Aztán minden egyes szónak külön nyomatékot adva ezt mondta:

Ilyen – kérdéseket – itt – nem – te­szünk fel. Csak a Jóisten tudhatja, mit miért tesz. Annyiszor áll bosszút, ahányszor csak akar. Ebben a Szobá­ban nem mondunk véleményt a Jóis­tenről! Ezúttal ennyiben hagyom a dol­got, mert csak most jöttél a Szobába, de máskor ne vess fel ilyen eretnek gondolatokat a Jóisten házában.

Orvar teljesen megnémulva és szé­gyenkezve ült le. Mit mondott ő tulaj­donképpen?

Finnből fordította: Bokor Judit

1 Fennománok – a „Finn Párt” keresztény nacionalizmus talaján álló, társadalmi reformokat ellenző szárnya – a fordító megjegyzése.

2 Åbo Underrättelser – 1824-ben Turkuban alapított, svéd nyelvű lap (Turku svédül Åbo – a ford.).

3 Katz a regényben végig Szobának nevezi a hédert – a ford.