Orosz zsidó irodalom ma
Essünk túl a kínos megállapításon: számottevő jiddis és orosz nyelvű zsidó irodalom addig volt, amíg a 18. század végén az orosz birodalomhoz került zsidók lakta nyugati régiók – a hírhedt „letelepedési övezet” – lakosságát hivatalosan elnyomták, törvényekkel szabályozott módon üldözték, röghöz kötötték, tanulási, munka- és életlehetőségeiben súlyosan korlátozták. Ahogyan Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov és a többiek is a modem demokrácia intézményrendszerét, a törvény előtti egyenlőséget és a szólásszabadságot először elismerő 1905. októberi alkotmányt megelőzően hozták létre a „szent orosz irodalmat”. Amikor a normális társadalmakban politikai pártok és mozgalmak által betöltött funkciók egyikét-másikat még az íróknak kellett magukra vállalniuk Oroszországban, s e nem kívánt, gyakran elviselhetetlen teher csodálatos teljesítményre ösztönözte őket.
E sajátos szerepmegosztáshoz képest minőségi változást jelentett, amikor az önkényuralmat a társadalom és az egyes polgár számára merőben új helyzetet teremtő totális állam váltotta fel, a maga jól felfogott érdekében elfojtva a nem orosz nemzeti művészeteket. Az 1920-as években létező orosz zsidó irodalom mást sem tett, mint azt igyekezett bizonyítani, hogy nem orosz és nem zsidó. E képtelen helyzetnek mintegy kvintesszenciája a háború alatt Nyugaton Moszkva számára komoly anyagi és erkölcsi segítséget szerző Zsidó Antifasiszta Bizottság 1949 januárjában letartóztatott és 1952 augusztusában kivégzett tagjainak számtalan kihallgatása. A most közzétett, közel négyszáz oldalas jegyzőkönyvben az irodalmár vádlottakat – David Golfstein, Lev Kvitko, Perec Markis költőket. David Bergelszon írót, Ilja Vatenberg kiadói szerkesztőt – nagyrészt azért állították vésztörvényszék elé, mert műveikben főleg a háború alatt felmerült a zsidó téma (ez a nacionalizmusukat bizonyította), esetenként jiddisül írtak (ami egyfelől a cionizmus megnyilvánulása volt másfelől az asszimiláció megakadályozására tett, tehát ellenforradalmi kísértet, feltehetőleg a nyugati titkosszolgálatok megbízásából).
A 20. században így főleg a cári és a sztálini diktatúra közötti időszakban, illetve azt követően jöhetett létre az, amit valójában orosz zsidó irodalomnak nevezhetünk. 1917 februárja, a törvény előtti egyenlőség deklarálása s vele zsidó szervezetek megalapításának eufóriája, valamint 1927 – a hagyományos orosz antiszemitizmus elleni kampány drámai visszaszorulása – között publikált művek többségét változó mértékben ugyan, de a zsidó identitás többé-kevésbé önkéntes lebontása jellemezte: az új kor – mint néhány évig hitték, az antiszemitizmus ellen is hatékony – ideológiája késztette erre az írókat Iszaak Babeltől Eduard Bagrickijig vagy az „Ilf-Petrov” Ilféig.
Az erőszak, amelyet e tekintetben önmagukon tettek, hitem szerint akkor is megbosszulta volna magát, torzóvá változtatva életművüket, ha a szovjet rendszer időközben nem fordul a maga meghirdette elvek ellentétébe, vagyis nem válik a világtól elszigetelődő, xenofóbiát hirdető, népirtó zsarnoksággá.
Megint más helyzet jött létre a szovjet zsidóság és vele az orosz zsidó irodalom számára Sztálin halála után: a Szovjetunióban 1947 és 1953 között kibontakozott hivatalos antiszemitizmus, a numerus clausus (egyes egyetemi szakokon numerus nullus) alkalmazása, a személyi igazolványok hírhedt ötödik pontjában szereplő „nemzetisége: zsidó” megjelöléssel járó hátrányos megkülönböztetés a gyermekeik jövőjét féltő szovjet zsidók minden akadályt legyőző, tömeges meneküléséhez vezetett. 1970-től e perspektíva elől menekült el iszonyú megaláztatások árán a mintegy két és fél milliós szovjet zsidóságnak majdnem a fele, főleg az értelmiség.
Ez az oka annak, hogy orosz nyelvű zsidó irodalom ma nagyrészt Oroszország határain kívül születik. Izraelben például, ahol a jelenlegi 22 orosz nyelvű sajtótermék között számos komoly irodalmi orgánum is megjelenik. Elsősorban a zsidó identitás és az orosz zsidó művészet kérdéseivel tartósan komoly színvonalon foglalkozó 22 ezüstszínű, vékony kötetei. Az idáig közel hetven folyóiratszámnak főleg esszérovata kiemelkedő: a zsidó lét alapkérdéseinek gyötrelmes-szenvedélyes taglalása, az „oroszság” és „zsidóság”, „keletiség” és „nyugatiság” kölcsönkapcsolatának vizsgálata nemegyszer szépirodalmi szövegeket eredményez. Hasonló a csak részben Izraelben publikált Vremja i mi (Az idő és mi) című folyóirat is, azzal a különbséggel, hogy több szépirodalmi művet közöl és inkább benne él a viharosan változó oroszországi (vagy legalábbis moszkvai) életben, mint az ezoterikus 22. Ugyancsak rendszeresen publikálnak szépirodalmi műveket az orosz nyelvű napi- és hetilapok, amelyek az Izraelt elárasztó orosz menekültek fő olvasmányát jelentik. (Aki látta őket az izraeli nagyvárosok utcáin, tudja, miért nem aliját vagy repatriálást emlegetek.)
Az elmúlt negyedszázadban ugyancsak a mai orosz nyelvű szépirodalom rendszeres fórumává vált a legtöbb amerikai emigráns orgánum, még az olyanok is, mint a ma megjelenő legrégibb – még a Pravdánál is korábbi! – orosz napilap, a Novoje Russzkoje Szlovo, amely a zsidó emigráció, a harmadik hullám amerikai beilleszkedése előtt inkább az 1917 utáni első és a világháború utáni második hullám orgánuma volt, antikommunista- pravoszláv háttérrel. Sokkal kevésbé tapasztalható a mai orosz zsidó irodalom jelenléte a hagyományosan intellektuális párizsi közösségben, amelynek legfontosabb folyóiratai, a Szintakszisz, a pravoszlávia problematikáját előtérbe helyező Russzkaja Miszl és az időközben Moszkvába áttelepült Kontyinent- mindhárom egykor gulágot járt írók és költők szellemi gyermeke – nem szentel különösebben nagy teret a zsidó szerzőknek.
Az emigráció – sokuk szerint Isten létének bizonyítéka, a második exodus – térben és szabadságfokban szinte végtelenné tágította az orosz zsidó irodalmat: három földrész országaiban, senkitől nem korlátozva – igaz, a szovjet irodalomban korábban megszokott paternalista támogatás, alkotóházak, ösztöndíjak, kül- és belföldi kiküldetések nélkül – gyarapszik, íróik nyolcórás hivatali munka után, a szabadidejükből, családjuktól elvett órákat fordítják alkotásra, s gyakran saját pénzükön jelentetik meg műveiket, 1917 óta egyre gyakrabban a szovjet utódállamokban is, ahol – főleg persze Oroszországban – ezek a könyvek organikusan belesimulnak a nemzeti irodalomba.
Mindennek következtében ma sokkal önkényesebb az orosz zsidó irodalom meghatározása, mint bármikor. Világnézet, de gyakran csak ízlés dolga, hogy oda sorolja-e valaki a hatvanas évek szovjet „lázadó fiatal” sikerírója Vaszilij Akszjonov prózáját, amely immár harminc éve, először Moszkvában, majd – miután ez politikailag lehetetlenné vált – Washingtonban, a szürrealizmus, a groteszk és az abszurd egyre határozottabb elemeivel jeleníti meg tárgyát. A „Moszkvai saga” című, háromkötetes családregényben például egy szovjet orvoscsalád és sokban zsidók alkotta környezete életét az 1930-as évektől eltelt negyedszázadban.
A zsidó születésű Akszjonov ma gyakorló pravoszlávként próbál orosz író maradni. Ugyanezt a dilemmát örök ellenfele, az irodalmi Nobel-díjas Joszif Brodszkjj úgy oldja fel, hogy se zsidóságáról, se volt hazájáról nem vesz tudomást. A nagyon tehetséges Jurij Miloszlavszkij Izraelben hívő pravoszláv lett, és az amerikai Ann Arborba, az orosz kultúra egyik legfontosabb mai központjába költözve az ideológiai-esztétikai konzervativizmus keserű szószólójává vált.
Azok a negyvenes éveikben járó zsidó emigránsok viszont, akik csak az őket befogadó országban kezdtek igazán publikálni – mert a mostohának bizonyult szülőhazában ezt faji vagy politikai okokból nem tehették meg – zsidóként és íróként is új hazájukban találtak magukra, és ez meg is látszik műveik témaválasztásán, hangvételén. A Leningrádból Bostonba elszármazott, izzóan intellektuális prózát író Ludmilla Stern közel egyformán cizellált prózában teremti újjá a Róma környéki romok láttán őt eltöltő érzést és anyja infernális szovjet-oroszországi polgárháborús szenvedéseinek emlékét. A svájci mérnökökké vált Sargorodszkij fivérek az őket körülvevő világ biztonságából visszanézve a csillagfény-távoli múltba, ellenállhatatlanul szellemesen jelenítik meg a szovjet zsidóság képtelenül tragikus hétköznapjait. Zinovij Zinnyik a kozmikussá felnagyított zsidó-orosz hontalanság modern irodalmi eszközökkel élő dalnoka lett, míg a New Yorkban élő Jevgenyij Ljubin ugyanazokat a posztcsehovi hangulatú elbeszéléseket írja, mint egykor a Szovjetunióban – csak most meg is jelenteti őket; más kérdés, hogy a Brighton Beachen tanyát vert 70-80 szovjet zsidó a maga néha mulatságosan kihívó igénytelenségében elolvassa-e ezeket a leheletfinom írásokat Eli Lukszemburg Ljubinnal szemben azokhoz tartozik, akik a Szovjetunióban nem tudták bevenni az irodalmi élet bástyáit, Izraelben viszont már fél tucat könyve jelent meg az „oroszok” ottani életéről. Leonyid Icelev könnyed humoreszkeket közölt, míg a Szovjetunióban élt, Nyugaton politikai témájú színdarabokat ír, az igénytelen karcolatok színvonalán. Szemjon Reznyik ugyancsak publikálhatott a Szovjetunióban, de nem azt, amit akart, és főleg nem úgy: Washingtonban kiadott gyönyörű regénye, a magyarul Velizsi vérvád címen megjelent „orosz Tiszaeszlár-történet” függelékében a kézirat publikálása körül a cenzúrával folytatott húszéves küzdelmét is leírja. Új zsidó tárgyú könyve, a sokatmondó című Vörös és barna közreadásának ilyen akadálya nincs – csak éppen nagy küzdelmet kell folytatnia, hogy akár csak a szó fizikai értelmében is eljuttassa az oroszországi olvasóhoz.
A tíz véletlenszerűen kiválasztott példa a mai orosz zsidó irodalom sokszínűsége mellett talán a végtelenre tágult lehetőségek árnyoldalait is megmutatja. És azt is, hogy az Oroszországban gombaként szaporodó kisebb-nagyobb zsidó közösségeknek a klasszikus művek mellett van mihez nyúlniuk, ha modem témájú, orosz nyelvű szépirodalmat akarnak olvasni. Addig is, amíg majd ők létrehozzák a saját irodalmukat, Oroszországban vagy Izraelben.
Címkék:1995-10