Szégyenletes Izrael-ellenes támadások

Oriana Fallaci

A neves olasz újságírónő az 1970-es 80-as években izgalmas riportköteteivel és szenzációs interjúival (Komeini ajatollah, Mohamed Ali, Jasszer Arafat) szerzett magának hírnevet. Évek óta visszavonultan él. Az elmúlt évben két cikke kavart vihart – főként egykori baloldali elvbarátai körében: 2001. szeptember 11 után egyértelműen az iszlám fundamen­talizmust marasztalta el a New York-i ikertornyok pusztulásáért; ez év április 12-én pedig az alábbi írást tette közzé a Panorama című olasz hetilap hasábjain.

Szégyenletesnek tartom, hogy Olaszor­szágban felvonulást rendeznek öngyil­kos robbantónak öltözött, Izraelre dur­va szitkokat okádó egyének, akik az iz­raeli vezetők homlokára horogkeresztet festenek, és e képeket magasba tartva zsidógyűlöletre uszítják az embereket. Ezek a saját anyjukat eladnák egy há­rembe azért, hogy a zsidókat ismét a megsemmisítő táborokban, gázkamrák­ban, Dachau, Mauthausen, Buchenwald és Bergen-Belsen kemencéiben lássák.

Szégyenletesnek tartom, hogy a Vati­kán megtűr egy püspököt, Romában ráadásul, akinek szent Mercedesében Jeruzsálemben fegyverek és robbanó­anyagok arzenálját találták, aki részt vesz a fent nevezett felvonuláson, és a mikrofon elé állva Isten nevében kö­szönetét mond a pizzériákban és szu­permarketekben zsidókat mészárló ön­gyilkos robbantóknak.

Szégyenletesnek tartom, hogy Franciaországban, a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség Franciaorszá­gában zsinagógákat gyújtogatnak, zsi­dókat terrorizálnak és meggyalázzák temetőiket. Szégyenletesnek tartom, hogy Hollandia, Németország és Dánia ifjúsága úgy parádézik a kefiában, mint egykor Mussolini rohamosztagosai a fasiszta jelvénnyel és ólmosbottal. Szégyenle­tesnek tartom, hogy Európának szinte valamennyi egyetemén palesztin diákok élesztik és szponzorálják az an­tiszemitizmust. Hogy Svédországban azt kérték, vegyék vissza Simon Peresztől a Nobel-békedíjat és adják oda Arafatnak, ennek az olajágat tartó békegalambnak. Szégyenletesnek tar­tom, hogy a Nobel-díj Bizottság embe­rei, akik (úgy tűnik) inkább díjazzák a pártállást, mint az érdemet, hajlandók egy ilyen kérést megfontolni, és válasz­ra méltatni.

Szégyenletesnek tartom (már ismét Olaszországban vagyunk), hogy az álla mi tévécsatornák sem restellik az anti­szemitizmust éleszteni úgy, hogy csak a palesztinok halálát siratják, az izraeli halottakról pedig alig tudósítanak. Szé­gyenletesnek tartom, hogy vitaműsora­ikban tisztelettudóan vendégül látnak olyan turbános senkiháziakat, akik teg­nap még dicshimnuszokat énekeltek a New York-i tömegmészárlás hallatán, ma pedig himnuszokat zengenek a jeruzsálemi, haifai, netanjai és tel-avivi mészárlás örömére. Szégyenletesnek tartom, hogy a sajtó is így viselkedik: felháborodik, mert az izraeli tankok körülveszik a Születés Templomát Bet­lehemben, de nem háborodik fel, ami­kor ugyanebben a templomban két­száz, géppisztollyal, lőszerrel és robba­nóanyaggal felfegyverzett terrorista (köztük a Hamasz és az Al Aksza Brigádok vezetői) a szerzetesek vendégszeretetét élvezi (akik aztán átveszik az ásványvizes pa­lackokat és mézes csuprokat a fent em­lített tankok katonáitól).

Szégyenletesnek tartom, hogy a má­sodik Intifáda kitörése óta megölt izra­eliek számáról (négyszáztizenkettő) szólva egy befolyásos napilap szüksé­gesnek tartotta nagybetűkkel kiemelni, hogy az izraeli közlekedési balesetek­ben többen halnak meg (évente hatszázan). Szégyenletesnek tartom, hogy az Osservatore Romano, a pápa napi­lapja – ama pápáé, aki nem olyan ré­gen a Siratófalban a zsidók bocsánatát kérő cédulát helyezett el – népirtással vádol egy olyan népet, amelyet éppen a keresztények irtottak milliószámra. Szégyenletesnek tartom, hogy ez az új­ság megtagadja e nép túlélőitől (akik még mindig karjukon viselik a tetovált számot) a jogot, hogy válaszoljanak, védekezzenek, ne hagyják magukat új­ra kiirtani. Szégyenletesnek tartom, hogy templomaink, szociális otthona­ink és nem tudom még miféle intézmé­nyeink papjai Jézus Krisztus nevében (aki zsidó volt, és aki nélkül mind mun­kanélküliek lennének) a gyilkosokkal flörtölnek, akik miatt Jeruzsálemben nem lehet kimenni egy pizzát enni vagy tojást vásárolni a levegőbe repü­lés kockázata nélkül. Szégyenletesnek tartom, hogy azok oldalán állnak, akik meghonosították a terrorizmust, gyil­kolva bennünket repülőgépeken, re­pülőtereken, az Olimpián, és akik ma nyugati újságírók legyilkolásával szóra­koznak: elrabolják, lelövik, lefejezik őket vagy elvágják a torkukat.

Szégyenletesnek tartom, hogy szinte az egész baloldal, amely húsz éve el­tűrte, hogy egy szakszervezeti felvonu­láson (maffiózó figyelmeztetés gya­nánt) koporsót helyezzenek el a római zsinagóga előtt, megfe­ledkezik arról, milyen sokat köszönhet a zsidóknak az antifasiszta küzdelemben. Az olyanoknak, mint Carlo és Nello Rossini, Leone Ginzburg, Umberto Terracini, Leo Valla­ni, Emilio Sereni, az olyan nőknek, mint barátnőm, Anna Maria Enriques Agnoletti, akit Firenzében lőttek agyon 1944. június 12-én, hetvenötöd magával, részeként a Fosse Ardeatine mellett meggyilkolt háromszázhetve­nöt embernek, és együtt számtalan más megkínzottal, kivégzettel és harc­ban elesettel. (Gyerekkorom és ifjúságom társai és tanítói ők.) Szégyenletes­nek tartom, hogy részben vagy inkább nagyobbrészt a baloldal hibájából (gondoljunk a baloldali kongresszusok nyitónapján tapssal köszöntött PFSZ-vezetőkre, azon palesztinok küldöttei­re, akik Izrael pusztulását akarják) a zsidóknak ismét félniük kell az olasz városok utcáin. És a francia városok utcáin, meg a holland, a dán és a né­met városok utcáin.

Szégyenletesnek tartom, hogy a zsi­dók ma éppúgy remegnek az öngyilkos robbantónak öltözött huligánok láttán, mint ahogy a Kristallnacht idején, azon az éjszakán, amikor Hitler szabad fo­lyást engedett a zsidóvadászatnak. Szégyenletesnek tartom, hogy a Politi­kai Korrektség ostoba, aljas, becste­len, de rendkívül jól jövedelmező di­vatjának behódolva a jól ismert oppor­tunisták – vagy inkább: paraziták – visszaélnek a „Béke” szó jelentésével. Hogy a Béke nevében – mely szót ma még rútabbul kihasználnak, mint haj­dan a Szeretet vagy az Emberiség sza­vakat – az egyik oldalt fölmentik a gyű­lölet és az embertelen kegyetlenség minden vétke alól. Hogy pojácák és üresfejű alakok, akik hajdan Pol Pot talpát nyalták, ma a pacifizmus (értsd konformizmus) letéteményeseiként za­varodott, jóhiszemű vagy megfélemlített embereket uszí­tanak. Átverik, kor­rumpálják őket, visszamennek az időben fél évszá­zaddal a sárga csillag korszaká­ba. Ezek a sarla­tánok úgy viselik szívükön a pa­lesztinok sor­sát, mint én az övékét, minden.

Szégyenletesnek tartom, hogy szá­mos olasz és európai az Arafat nevű úriembert (ma így illik mondani) vá­lasztotta példaképéül. Ezt a senkit, aki a szaúdi királyi család pénzén az idők végezetéig akar Mussolinit játszani, aki megalomániájában azt hiszi, hogy Palesztina George Washingtonjaként vonul majd be a történelembe. Ezt az írástudatlan nyomorultat, aki – amikor meginterjúvoltam – egyetlen ép mon­datot sem volt képes kinyögni. Úgy, hogy a szövegét alig bírtam leírni, meg­szerkeszteni, és a végén oda jutottam, hogy hozzá képest még Gadhafi is egy lángelme. Ez az álharcos, aki örökké egyenruhában jár, mint Pinochet, so­ha föl nem venne egy civil ruhadara­bot, de soha egyetlen csatában nem vett részt. Ő mindig másokat küld a há­borúba: olyan szerencsétleneket, akik hisznek benne. Ez a beképzelt dilettáns, aki megjátssza az államférfit, ho­lott ő az oka a Camp David-i tárgyalá­sok kudarcának. „Nem, nem, én egész Jeruzsálemet akarom!” Ez az örökös hazudozó, akiben csak akkor villan fel az őszinteség szikrája, amikor (magán- beszélgetésben) tagadja Izrael jogát a létezéshez, aki (ahogy könyvemben le­írtam) ötpercenként hazudtolja meg saját magát. Aki mindenkit átver, aki hazudik akkor is, ha azt kérdezik tőle, hány óra van. Akiben soha, soha nem lehet megbízni. Ez az örökös terroris­ta, aki a terrorizmuson kívül máshoz nem ért (miközben ő maga mindig biz­tonságban van), aki a hetvenes évek­ben, mikor beszéltem vele, a Baader Meinhof csoport terroristáit képezte ki. És velük együtt tízéves gyerekeket. Szerencsétlenek! (Ma a gyerekeket ön­gyilkos robbantónak képezi ki: jelen­leg száz ilyen gyerek vár a sorára. Száz!) Ez a szélkakas, akinek a felesé­ge Párizsban királynői életet él, miköz­ben a népe otthon koszban nyomorog. És a koszból csak azért emeli ki, hogy a halálba küldje őket. Gyilkolnak és meghalnak, mint azok a tizennyolc éves lányok, akik – hogy a férfiakkal egyenlők lehessenek – a testükre erősített robbanószerrel tépetik dara­bokra magukat és áldozataikat. És sok olasz és sok európai mégis szereti Arafatot.

Mindezt szégyenletesnek tartom, új fasizmus és új nácizmus felemelkedé­sét látom benne. És ez a fasizmus és nácizmus annál baljósabb és vérlázítóbb, mert olyanok táplálják és veze­tik, akik képmutatóan jó fiúknak, hala­dóknak, kommunistáknak, pacifisták­nak, katolikusoknak (vagy inkább ke­resztényeknek) mondják magukat, és akiknek van képük háborús uszítóknak nevezni mindenkit, mint engem, aki ki meri mondani az igazat.

Soha nem voltam gyengéd Saronnal, ezzel a tragikus, Shakespeare-i figurával. („Tudom, azért jött, hogy az én skalpomat is az övére tűz­ze”- mondta szinte szomorúan 1982-ben, amikor meginterjúvol­tam.) Sok vitám volt az izraeliek­kel, köztük ronda alakokkal, és a múltban sokszor védtem a palesztinokat, talán többször is, mint érdemelték. De Izrael mellett állok, a zsidók mellett állok. Amint fiatal lány­ként is mellettük álltam és velük együtt harcoltam, akkor, amikor az Anna Ma­riákat agyonlőtték. Védem a jogukat a létezéshez, az önvédelemhez, ahhoz, hogy ne hagyják magukat másodszor is kiirtani. Undorral tölt el sok olasz és sok európai antiszemitizmusa, szégyel­lem magam azért a szégyenért, ami fol­tot ejt hazám és egész Európa becsüle­tén. Ez nem Államok Közössége, ha­nem Pilátusok gyülekezete. És ha az egész föld minden lakója másként gon­dolja, én akkor kitartok a véleményem mellett.

Gadó János fordítása