Öngyilkosság – utasításra

Karcsú kis kötetet hozott a posta Izraelből, számomra ismeretlen fel­adója a szerző: Zimán-Izsák Mária. A „Betűsírkő Évának” című vissza­emlékezésében – inkább nevezném vádiratnak – imádott Éva húga alakját rövid, földi pályafutása fon­tosabb eseményeit, mindenekelőtt pedig döbbenetes és értelmetlen ha­lálát idézi fel. A tizenkilenc és fél éves lánynak 1944 végén (nem sok­kal az orosz csapatok érkezése előtt) a nagyrészt zsidó fiatalokból álló kommunista csoport vezetőjének utasítására ,,öngyilkosságot” kellett elkövetnie.

Éva a család nyolcadik, legkisebb gyermekeként Szatmáron látta meg a napvilágot, ott nevelkedett s Má­ria nővérével együtt fiatal korától lelkesen vett részt Erdélyben a Hásomér Hácáir munkájában. A máso­dik világháború időszakában azon­ban egyre nehezebbé, majd lehetet­lenné vált a szervezet működése, ve­zetői Palesztinába távoztak. Az otthon maradottak továbbra is együtt akartak dolgozni, főleg pedig har­colni a fasizmus ellen, útjuk így szinte törvényszerűen vezetett a kommunista mozgalomba. A zsidótörvények megjelenésével, a gettózással, majd Magyarország német megszállásával mind jobban megrit­kultak soraik: kit bebörtönöztek, kit deportáltak, a többieknek rejtőzköd­niük kellett.

Izsák Mária Pesten talált biztos menedéket, húgát elvtársai Nagyvá­radon bújtatták különböző csalá­doknál rövidebb-hosszabb ideig. Rossz sorsa, balvégzete itt hozta össze őt a városi pártsejt: vezetőjével, az egyetemista Liebshitz (Lakatos) Imrével és annak feleségével, a csoport ideológusával, Révész Évával. A náluk néhány évvel idősebb Liebshitzet a tagok képzett, okos embernek tartották; utasításait ezért, s persze a párt vakfegyelmet követelő szervezeti rendje miatt fo­gadták el feltétlen engedelmesség­gel.

Történt pedig, hogy Évának el kellett hagynia utolsó nagyváradi búvóhelyét és a városban nem sikerült számára menedéket találni. Le­bukása – okoskodott Liebshitz – veszélyeztetné a többiek biztonságát, nincs tehát más hátra, öngyil­kosságot kell elkövetnie. Éva két­ségbeesett kérdésére nyugodt lelkiismerettel jelentette ki, hogy meg­vizsgáltak minden lehetőséget az el­helyezésére, és nem találtak alkalmas helyet sehol az egész országban. Ar­ról az „apróságról” is elfelejtkezett, hogy Izsák Mária épp azokban a napokban értesítette levélben a hú­gát: kolozsvári barátai befogadnák őt. Az életmentő üzenetet egész egy­szerűen oda sem adták a lánynak.

Az ítélet megszületése után már csak a technikai „lebonyolítás” ma­radt hátra. Évát a Levente Nyuszi nevű elvtárs Debrecenbe kísérte (azért oda, mert úgy vélték, Nagy­váradon könnyen azonosíthatnák a holttestet, s az nyomra vezetne). Debrecenben eltartott néhány na­pig, amíg Nyuszi el tudta végezni pártfeladatát: kiválasztotta a meg­felelő terepet (a Nagyerdőben), majd ellenőrizte, hogy Éva beveszi a ciánt…

Annyit még áruljunk el az olva­sónak – amit a könyvből tudhatunk meg -, hogy Liebshitz Imrét Izsák Mária feljelentése alapján tettéért felelősségre vonták: egy magyaror­szági börtönben ült 1956-ig, majd disszidált. Egykori felsége a tanügy­ből ment nyugdíjba Magyarorszá­gon, Várnai Weisz Alfonz, Éva sze­retője (aki a többi csoporttaghoz ha­sonlóan passzívan szemlélte az alig húszéves lány halálba kergetését), nőgyógyászként praktizál Budapes­ten.

A „Betűsírkő Évának” Izsák Má­ria visszaemlékezésén kívül Várnai Weisz Alfonz és egy másik kommu­nista 1945-ös nagyváradi rendőrségi kihallgatásának jegyzőkönyvét, va­lamint a szerző egy Nagyváradról elszármazott, Izraelben élő barátjá­nak reflexióit tartalmazza.

(Zimán-Izsák Mária: Betűsírkő Évának. Ráánáná, 1989. A szerző kiadása.)

Gervai András