Olvasóink írják

Olvasóink írják

AZ ARANYVONAT-KÁRPÓTLÁS SZOMORÚ KUDARCA, AVAGY: REKVIEM A KÁROSULTAKÉRT

A különféle híradásokból értesültünk, hogy 2005. szeptember 26-án egy flori­dai bíróság jóváhagyta az Amerikai Egyesült Államok kormánya és a felpe­reseket képviselő ügyvédek között lét­rejött megállapodást, avval kapcsolat­ban, hogy 34 fő felperes beperelte az Egyesült Államokat az Aranyvonaton lévő és a háború folyamán lefoglalt ér­tékek nem megfelelő, illetve hanyag és felelőtlen kezeléséért. Az USA hosszú időn keresztül, mintegy 60 évig ezt a sokmilliárdos értékű zsákmányt hábo­rúban keletkezett és megszerzett hadi­zsákmánynak tekintette, mindaddig, amíg az USA Bírósága olyan álláspont­ra nem helyezkedett, hogy ez az érték polgári civil személyek, vagyis üldözött zsidó emberek vagyonából keletkezett, így nem lehet hadizsákmány. Egyúttal kimondta, hogy az Amerikai Egyesült Államokat felelősség terheli az Arany­vonat értékeinek hanyag kezeléséért. A tárgyaló felek között létrejött megál­lapodás szerint az USA kormánya 25.5 millió dollár kártérítést köteles fizetni, 5 év leforgása alatt, éves bontásban. A hí­radásokból megtudtuk, hogy ebből az összegből 21 millió dollár kerül a zsidó­ság kártalanítására, mely összegből a je­lenleg is Magyarországon élő szemé­lyekre közel 5 millió dollár jut. Megtud­tuk azt is, hogy sem a károsult szemé­lyek, tehát azok, akik az Aranyvonat ra­kományát beszolgáltatták a magyar 1600/1944 M.É. sz. rendelet értelmé­ben, sem a többi zsidó személy ebből az összegből semmilyen személyes kár­pótlásra. kárenyhítésre, vagy kártérítés­re nem jogosult. A megállapodás szerint a teljes összeget karitatív célokra kell fordítani, ennek a részleteiről egy bi­zottság fog dönteni, melyben hírek sze­rint a Claims Conference. a MAZS, a MAZSÖK. a MAZSIHISZ, és a NÜB képviselői vesznek részt. Hogy mikor áll fel a bizottság, mikor születik meg a döntés, milyen szempontok alapján, mennyiben fog hasonlítani a többi or­szág elosztási és felhasználási mecha­nizmusához, kit hogyan fog érinteni – ezeket a kérdéseket sűrű homály fedi. Erről senki nem hajlandó felvilágosítást adni, ami azért is érdekes, mert az értékek (Folytatás a 6. oldalon) (Folytatás az 5. oldalról) elvétele, 1944 áprilisa óta több mint 60 év telt el, így nemcsak a károsultak többsége nem él már. hanem az örökösök is idősko­rúak (ha egyáltalán élnek), így az ebben a tempóban folyó igazságszolgáltatás végén lassan már nem lesz kit kárpótolni.

Ezek után nézzük meg, hogyan szület­hetett meg ez a minden szempontból igaz­ságtalan és irracionális döntés, vagyis mi történt eddig. Magyarországon 1990 előtt, politikai okokból nem kerülhetett sor sem­milyen kárpótlásra, ugyanis valószínűtlen volt, hogy a megszállt ország kommunista vezetése a devizában érkező kárösszeget az érintett károsultak részére kifizette vol­na. A rendszerváltás után foglalkoztak az Aranyvonat károsultjainak részleges ká­renyhítésével. Ez azonban a tényleges érté­knek csupán igen csekély töredékét képez­te, a sokmilliós károkkal szemben csupán fillérek voltak. Ezt követően, az 1990-es években lehetőség nyílt az igények beje­lentésére mind a Svájci Kárpótlási Alapít­vány, mind az IOM felé is, azonban egyik­ből sem lett semmi: mindkét intézmény ar­ra való hivatkozással utasított el minden bejelentett igényt, hogy 60 év távlatából már nem lehet megállapítani a tényleges kárértéket, mivel a dokumentációk je­lentős része a háború alatt és után elve­szett, ma már nem fellelhető, nem besze­rezhető és nem pótolható.

Ezután következett a 2001. év, amikor is a híradásokban megjelent, hogy az Aranyvonattal kapcsolatban, az USA 1944-es hadi gépezetének hanyag és fe­lelőtlen magatartásáért, az értékes vonat nem megfelelő kezelésért az Egyesült Államok perelhetővé vált, s ennek alapján néhány kárt szenvedett és érintett zsidó személy pert indított az USA kormánya el­len. A per évek óta folyt és 2005-ben szü­letett meg a fenti megállapodás, melyet a Bíróság 2005. szeptember 26-án jóváha­gyott és várhatóan 2005 végén válik jo­gerőssé és joghatályossá. Amit a média el­tussolt, a híradások eltitkoltak és külön­böző zsidó szervezetek az érintett szemé­lyek érdeklődésére letagadtak, az az volt, hogy 34 fő felperes a megállapodás értel­mében 5000 dollárt kap majd, valamilyen ismeretlen jogcímen. Ez a lényeges tény nem vált publikussá.

S itt lép a képbe a Mazsihisz Jogi Osz­tálya, amely 2001 nyarán begyűjtötte az Aranyvonattal kapcsolatos kárigényeket, azonban azokat nem összesítette, nem ér­tékelte, és 4 év alatt nem továbbította se­hova sem. Amikor a Mazsihisz begyűjtöt­te az igényeket, az igényt benyújtónak nyilatkozni kellett, hogy kívánja-e az Egyesült Államok perlését, illetve részt kíván-e venni egy peres eljárásban, amire többen úgy nyilatkoztunk, hogy amennyi­ben a peres eljárás költségeit, a per illeté­keit és az ügyvédi költségeket nem kell megelőlegezni, hanem utólag a per ered­ményéből fogják kiegyenlíteni, akkor igen. Ezt több esetben, személyes beszél­getés keretében megerősítettem dr. Egri Oszkár ügyvéd úrnak, azt a véleménye­met kifejtve, hogy az igény későbbi időben történő benyújtása és továbbítása esetén esetleg kicsúszhatunk a per sikeres befejeződése bekövetkezésekor az ered­ményben való részvételéből. Az ügyvéd úr minden esetben avval nyugtatott meg, hogy semmilyen késedelemre nem fog sor kerülni, nem csúszunk ki semmiből, és szilárd álláspontja az, hogy a Mazsihisz megvárja az USA-ban folyó per ítéletét és csak azután fog dönteni, hogy a magyar benyújtott igényekkel, hogyan kíván a jövőben fellépni, álláspontját avval is in­dokolta, hogy a perben való részvétel ren­geteg pénzbe kerül, ezt semelyik szerv nem előlegezi meg, és amennyiben az íté­let kedvezőtlen lenne, úgy ez az összeg el­vész. A tények igazolták, hogy az összes felperes minden eljárási, bírósági, és ügy­védi költségei csak utólag kerültek meg­állapításra és levonásra a per 25.5 millió dollár összegű kártérítéséből, így a tény az, hogy egyetlen felperesnek sem kellett egyetlen fillért sem befizetnie és me­gelőlegeznie a per megindításáért, illetve az abban való felperesi részvételért.

Megállapítható, hogy a magyar zsidó­ság kárpótlási igényei, 2001 óta fekszenek a Mazsihisz Jogi Osztályán, dr. Egri Osz­kár ügyvéd úr szekrényében, minden fel­mérés, összesítés és értékelés nélkül, és így nem kerültek ki Amerikába a tárgyaló felekhez. Ezen igényekről nem szerzett tu­domást sem az amerikai állam, sem az amerikai bíróság, de még a felpereseket képviselő ügyvédek sem, így a tárgyaláso­kon ezek nem képezhettek befolyásoló té­nyezőt, ami azt jelenti, hogy a megállapo­dás és annak bírósági jóváhagyása a dr. Egri Oszkár úr szekrényében elfekvő igé­nyek ismerete és figyelembevétele nélkül történt meg. Ez azt is jelenti, hogy azok a megfelelő dokumentációval rendelkező károsultak, akiknek igényei nem kerültek ki a tárgyaló felekhez, emiatt egyetlen fil­lér kárpótláshoz, költségtérítéshez, vagy bármilyen jogcímen nevezhető pénzhez nem fognak hozzájutni. Teljesen biztos, hogyha ezek az igények a tárgyaló felek­hez megfelelő időben eljutnak, akkor az a megállapodás, melyet a bíróság 2005. szeptember 26-án jóváhagyott, egészen mást tartalmazott volna, miután a 34 meg­felelő dokumentációval rendelkező felpe­reseknek 5000 dollárt ítéltek meg, s így joggal feltételezhető, hogy a magyar igé­nyek sem maradtak volna figyelmen kívül. Dr. Egri Oszkár ügyvéd úrtól tudom, hogy a Jogi Osztályra kb. 3000 igény érkezett be, és ebből kb. 300 igény volt olyan, ame­lyik megfelelő perképes dokumentációval rendelkezett. Megfelelő dokumentációval alátámasztott igény világviszonylatban sem lehetett több mint 600.

És most számoljunk. A bírósági jóváha­gyás alapján 21 millió dollár kerül karita­tív célú felhasználásra. Ha azonban a bíró­ság mind a 600 igényt 5000 dollár kifize­tésben részesítette volna, ami 3 millió dol­lár összeget jelentett volna, akkor karitatív célra a zsidóság részére 18 millió dollár maradt volna, és így a dokumentációkkal rendelkező károsultak mégiscsak kaphat­tak volna valamilyen kárpótlásnak nevez­hető összeget, anélkül, hogy a bíróságnak vagy az ügyvédeknek az egyéni igények elbírálásával, annak részletes elemzésével kellett volna foglalkozniuk. Ez a megoldás igazságosabb, jogszerűbb és etikusabb lett volna, mint az, hogy csupán 34 felperes kapott ilyen anyagi elégtételt. Azért, hogy ez nem következett be, és hogy a magyar igények 4 éve fekszenek minden feldolgo­zás, összesítés nélkül a Mazsihisz Jogi Osztályán, dr. Egri Oszkár ügyvéd úr szek­rényében, ezért a Jogi Osztály és annak vezetője a felelős, illetve azok a vezetők, akik erre a döntésre inspirálták, netán uta­sították az ügyvéd urat, akik ezen keresz­tül az amerikai tárgyaló felek elől eltitkol­ták a magyar károsult zsidóság jogos és bi­zonyítható igényeit.

A Mazsihisz Jogi Osztályának, amikor az Aranyvonat károsultjainak igényeit be­gyűjtötte, tisztában kellett lennie avval, hogy a holocaust üldözöttek törvényesen diszkriminált kifosztásának 60 év utáni rendezésében vállal szerepet, s ezt nem te­heti úgy, hogy a begyűjtött igényeket 4 éven át elfekteti, és azokat semmilyen az üggyel foglalkozó személynek vagy szervnek nem hozza tudomására. Semmi­lyen magyarázat, vagy elfogadható érv nem lehet arra, hogyha már eltitkolta az igényeket az amerikai állam és az ameri­kai bíróság elől, mindezt a felpereseket képviselő ügyvédek elől is eltitkolja. Mert ezek az ügyvédek ugyanazon az oldalon állnak, mint a Mazsihisz Jogi Osztálya, és ugyanazon célok eléréséért küzdenek, mint dr. Egri Oszkár ügyvéd úr. Tisztelt ügyvéd úr, ezek után Önnek ezért a szerepvállalásáért az erkölcsi és talán az anya­gi felelősséget vállalni kell.

És akkor most nézzük a rendezésnek azt a részét, ami a 21 millió dollár felosztását kárpótlásnak nevezi. Szerény ismereteim szerint a kárpótlás azt jelenti, hogy a káro­sult személyt, vagy annak vele egyenérté­kű örökösét az elszenvedett kárért vagy veszteségekért valamilyen ellenszolgálta­tás illeti meg anyagi eszközökben mérve. Jelen esetben a megállapodás kimondja, hogy egyéni kárpótlásra nem fog sor ke­rülni. Tehát ez azt jelenti, hogy az egyén elszenvedett káreseményét valamilyen kö­zösségi kártérítéssel fogják pótolni. Fel­vetődik a kérdés, hogy a károsult azon ér­tékei felől, amit több évtizedes becsületes munkával szerzett meg, annak felhaszná­lásáról, illetve szétosztásáról kinek van jo­ga dönteni. A háború alatt született ma­gyar törvények szerint ezen értékeket el­vették a magyar hatóságok, külföldre szál­lították német utasításra a nyilasok, majd 60 év után, amikor is az USA hajlandónak mutatkozott részleges kárenyhítésre, ak­kor a magyar zsidó szervezetek képviselői fogják eldönteni, hogy amit az USA hadi­gépezetének hanyagsága és felelőtlensége miatt fizetni fognak, az mire, milyen mó­don, milyen feltétel-rendszerben és milyen időpontokban kerüljön felhasználásra. Mindez olyan célokra, amelybe a károsult örököseinek, az értékek jogszerű tulajdo­nosának semmilyen beleszólása nincs. Ez lehet törvényes, lehet jogszerű, de hogy er­kölcstelen, az biztos. Megértem azokat az indokokat, hogy 60 évvel az események után nagyon nehéz megállapítani a káro­sultak jogos igényeit, de akkor legalább azokat kellett volna a 34 felpereshez ha­sonlóan megítélni, akik ma is egyértelmű és cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendel­keznek. Akik pedig nem rendelkeznek ilyen iratokkal, azokat kellett volna része­síteni a kb. 18 millió dollár kollektív kárté­rítésben, szociális szempontokat tartalma­zó rászorultsági elv alapján.

Megjegyezni kívánom még, hogy világviszonylatban különböző háborús vagy polgári bűnesetekben nemigen van példa arra, hogy a bűnösség, a hanyagság, a fe­lelőtlenség elismerése után a tettes, illetve a mulasztás elkövetője állapítja meg, hogy mennyit hajlandó fizetni és azt is, hogy ezt milyen feltételek mellett és milyen időbe­osztás, valamint időtartam alkalmazásával teszi. Ebben az esetben a megállapodás létrehozásának egyik tárgyalófele az USA kormányának képviselője volt: ők döntöt­tek a 25.5 millió dollár összegű kártérí­tésről. Éppen úgy, mint ahogy a koncent­rációs táborokban elszenvedett megalázó törvénytelenségek esetében is a német ál­lam határozta meg a Magyarországon ma­radt túlélők számára fizetendő havi össze­get, ami meg sem közelíti azt az összeget, amit a nyugati országok hasonló meghur­coltatásokat elszenvedő zsidósága kap.

Fel lehet hozni, hogy a perben nem volt kötelező senkinek sem részt venni. 2005. augusztus 1-i határidővel mindenkinek joga volt magát a perből kizárni és jogainak ér­vényesítésében egyéni utat választani. Azonban köztudomású, hogy az egyéni ér­dekérvényesítés milyen anyagi feltételekkel érhető el, és az is, hogy a zsidóság jelentős része ezekkel a feltételekkel nem rendelke­zik. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy per kimenetele minden esetben bizonytalan, így megállapítható, hogy a zsi­dóság meghatározó része kényszerpályán van és abból kiszállni nem tud. Egyébként, hogyan lehet eldönteni, hogy részt vegyek, vagy ne vegyek részt egy csoportperben 2005. augusztus 1-jén, amikor csak 2005. szeptember 26-án dőlnek el a feltételek, tör­ténetesen az, hogy egyéni kártérítésre nem fog sor kerülni, olyan esetekben sem, ami­kor a károsult teljesen egyértelmű bizonyí­tékokkal és dokumentumokkal rendelke­zik. Érezhető, hogy a zsidóság védtelen és kiszolgáltatott, velük mindent meg lehet tenni közel 6000 éves történelmükben, még akkor is, amikor érdekeit zsidó szervek, zsi­dó intézmények és nemzetközi szervezetek védik és képviselik.

Erkölcs, jog, becsület, igazság, miért nem találsz ránk végre?

May Tamás

Cím a szerkesztőségben

VÁLASZ AZ OLVASÓI LEVÉLRE

Válaszolva az olvasói levélben felvetet­tekre előre bocsátom, hogy mind ügyvéd­ként. mind magánemberként végtelenül együtt érzek mindazokkal, (beleértve a családomat is) akik a sok testi és lelki szenvedésen túl anyagi károkat is elszen­vedtek a holokauszt során, többek közt az Aranyvonat néven elhíresült vagyonrablás kapcsán, ezért is segítettük munkatársaim­mal együtt minden erőnkkel a MAZSIHISZ ez irányú információgyűjtését, bár­miféle díjazás nélkül.

Sajnos azonban e lap hasábjain, és ezen olvasói levél kapcsán sem mondhatok mást, – figyelemmel a MAZSIHISZ-re, mint egyetlen, az ügyben valós megbízást adó megbízóra vonatkozó titoktartási kö­telezettségemre is – mint azt, hogy több nemzetközi és hazai zsidó szervezet, vala­mint sok országban, szétszóratásban élő zsidók szervezeteinek perbeli egyezsé­géről van szó, hiszen nem csak Magyaror­szágon élnek az ügyben érintettek.

Mint azt számtalan sajtó- és médianyi­latkozatban, újságcikkben és személyes tájékoztatóban elmondtam, akkor lett vol­na igazán realitása annak a néhány tucat valódi, értékelhető dokumentummal ren­delkező károsultnak perbe lépnie, ha a már perben álló felperesek nyerési eséllyel pereltek volna. (Csak egy példa, lásd: Szombat: „Nehéz év lesz” 2005. június /cs.m../ cikke). Nem ez történt. Az USA részéről tett egyezségi javaslat, amely elsősorban nem jogi szempontú volt, a ho­lokauszt túlélők közösségi (és nem egyé­ni) kárpótlását célozta. Az USA bírósága az egyezség jóváhagyásánál nem 34 felpe­res, hanem az összes zsidó károsult igé­nyeire volt tekintettel. Erre a megállapo­dásra személy szerint nekem nem volt rá­hatásom, viszont az dokumentálható, hogy én az egyének kárpótlását szorgalmaztam volna inkább. Pervitelre vonatkozó megbí­zást pedig senkitől nem kaptam (nem is fogadtam, nem is fogadhattam volna el.) Többször folytattam közvetlen és közve­tett megbeszéléseket a tényleges pert vivő ügyvédi iroda képviselőivel, ők nem kí­vánták kibővíteni a felperesi kört. Nem szabad elfelejteni, hogy az USA-val meg­kötött, és a Claims-Conference által tető alá hozott megállapodás méltányossági alapú, és csak az USA által feltételezetten okozott kálókra vonatkozik, persze jogi szempontból nem bizonyíthatóan, mint azt a per sorsa is mutatja. A többi, európai or­szágok által okozott károkra nem.

Megértve a csalódottságot és a fájdal­mat, hogy nem egyéni, hanem közösségi kárpótlás született (függetlenül az én bár­miféle akaratomtól, vagy közreműködé­semtől) mégis azt kell mondanom, igazta­lanok és súlyosak az ebben a levélben leírt vádak. Nincs semmi aktualitásuk, egy jól kifundált piszkálódási szándékon kívül. Másra nem jók, csak arra, hogy a többi or­szággal kapcsolatos esetleges igények ér­vényesítése során a magam részéről sem­milyen kezdeményezést, közvetítést, vagy adatgyűjtést ne vállaljak. A levélírót pedig nem értem, hiszen ő utólag belépett a fel­peresek közé és tiszteletre méltó ügyessé­gének elismeréséül megállapítottak szá­mára 5.000 dollár jutalmat. (Lásd: www.hungariangoldtrain.org. és hangsú­lyozni kell, sem ő, sem más nem nyert, nem nyerhetett pert, csupán jutalomról van szó és mivel közösségi kárpótlás lett a megegyezés vége, ez a közösség terhére került megállapításra részére.)

Ezzel együtt is tiszteletben tartom min­denki véleményét, ameddig az személyi­ségi jogaimat, Irodánk munkájának meg­ítélését, magam vagy munkatársaim be­csületét nem sérti.

Budapest, 2005. december 12.

Tisztelettel:

Dr. Egri Oszkár ügyvéd

a MAZSIHISZ jogi képviselője