Olvasóink írják –

Olvasóink írják

Tisztelt Szerkesztőség!

Legutóbbi számukban a kárpótlás egyes kérdéseivel foglalkoztak. Ezek közül, való­színű félreértésen, vagy a téma nem isme­retén alapul, hogy a harminc ezer forintos kárpótlás a Horn-kormány intézkedésén alapult. Az az Alkotmánybírósági határo­zat, amely alkotmányellenesnek nyilvánít­ja a harmincezer forintot, – indoklásában kimondja, hogy már „az előző (Alkotmánybírósági határozat 22/1996 VI/25) az élet elvesztéséért az ott meghatározott körben 300. 000 forintos kárpótlást helyezett kilá­tásba”.

Az 1997. évi törvénymódosítás az igényfelmérést szolgálta, amely egy olyan időpontban fejeződött be, amikor az 1998. évi költségvetési törvény már elké­szült, így logikus, hogy a 1998. évi költségvetésbe csak olyan összeg került beterve­zésre, amely lehetővé tette volna a 300. 000 Ft részletfizetését.

Egyébként mellékelem az Önök részére az Új Élet 2001. szeptember 15-i számá­ban megjelent és e témával foglalkozó összefoglalómat.

Az Aranyvonattal kapcsolatos megállapí­tásoknál okvetlenül figyelembe kellett vol­na venni a megszólalóknak, vagy véle­ményt nyilvánítónak az előzményeket. A cikkben említett kartársnő sohasem volt a MAZSÖK iroda alkalmazottja. Az édesany­ja ügyvédi irodájával volt a MAZSÖK irodá­ja szerződéses viszonyban.

Furcsa, hogy úgy a véleményt nyilvání­tó, mint a folyóirat 2000 januárjától kezd­ve és még azt megelőzően is élharcosa volt az Aranyvonattal vagy a svájci alvó­számla pénzzel kapcsolatos követelések­nek, – rádióban, tv-ben, napi sajtóban el­túlozták az ezzel kapcsolatos várakozáso­kat (például 40 ezer nyomtatványt töltöt­tek ki belföldi veszteség címén, továbbá 200 milliós igényt nyújtottak be közösségi kárpótlás címén). Vagyis kedvenc téma volt mindaddig, amíg business class repü­lőjeggyel utazhattak e témákra hivatkozva Amerikába, vagy amikor ezekre hivatkoz­va fizettek ki milliókat kutatásra, fordítás­ra stb. Figyelmen kívül hagyták, hogy ugyancsak már az Új Élet 1999. november 15-i számában, majd ezt követően olvasói levélként (azért így, hogy ne tudják meg­akadályozni a megjelenését) olyan írások jelentek meg az Aranyvonattal kapcsolat­ban, amely óvatosságra intette a jelenleg megszólaló hölgyet és társait. Ugyanis ezen írásokból már kitűnt, hogy kik voltak és miért az Aranyvonat kedvezményezett­jei. Most amikor az Önök által gyakran bí­rált MAZSIHISZ a fenti előzmények miatt megpróbálja legalább a veszett fejsze nye­lét menteni, újabb bírálat éri a MAZSIHISZ-t. Akaratlanul is az arab és szamara jut az ember eszébe, akit hol azért szidnak, hogy vezeti a szamarat, aztán azért, hogy ráül stb.

Úgy gondolom, hogy akkor is, ha a véle­ményt nyilvánító „amerikai ügyvéd és nemzetközi jogász” ismereteit meghalad­ja, hogy elbírálja azt, ki miben érdekelt, il­letve ellenérdekelt.

Budapest; 2003. január 26.

Tisztelettel:

Ungár Lajos

*

Tisztelt Lajos bácsi!

Amikor az Aranyvonat kapcsán nyilat­koztam az előző számban, tudtam, hogy vitát fog indítani, de pont az volt a célom vele, hogy döntésre sarkalljam a MAZSIHISZ-t és a MAZSÖK-öt, hogy eldöntsék, mit is akarnak tenni a túlélők, az elveszett közösségi vagyon és az örökös nélkül ma­radt vagyon képviseletében. Erre először kedvesen „üzentek” a MAZSIHISZ-től, hogy feljelentenek az ügyvédi kamaránál, mert olyan titulust használtam, ami engem nem illet meg (van nemzetközi jogi diplo­mám és tagja vagyok a New York-i ügyvé­di kamarának), továbbá mert azt állítot­tam, hogy a MAZSIHISZ és az egyéni kár­pótoltak ellenérdekű felek. Ez utóbbi az én magánvéleményem, amit nem az elő­ző hónapban találtam ki, ám ennek felemlítése a MAZSIHISZ-t annyira felizgatta, hogy feljelentéssel fenyegettek.

Ellentétben azzal, amit Ön írt, nem állí­tottam a cikkben, hogy a MAZSÖK iroda alkalmazottja lettem volna, s így termé­szetesen se business, se turista osztályra nem vehettem repülőjegyet. A kárpótlás­sal 12 éve foglalkozom, s nem sajnálom, hogy eljártam a svájci perben a bírónál és a bíró megbízottjánál (Sebes Gáborral és Sessler Györggyel együtt), mert ennek eredményeképpen a Magyarországi Zsidó Szociális Segélyszervezet 1.5 millió USD kap 10 éven keresztül, amiből gyógyszer és egyéb támogatásokat nyújtanak rászo­ruló magyar Holokauszt-túlélőknek.

Azt is jól tudja, hogy sose hagytuk fi­gyelmen kívül, amit írt – Zoltai úr volt olyan kedves és mindig elküldte nekünk, hiszen én személyesen is többször meg­kerestem Önt mind az irodájában mind a lakásán, hogy dolgozzunk együtt, de Ön sohasem volt hajlandó megosztani ve­lünk az Önnel lévő dokumentumokat, és sajnos mint jogász, elmesélésekre nem alapozhatok jogi beadványokat.

Ha a MAZSIHISZ a „veszett fejsze nyelét menti” annak csak örülnék, de ennek semmi nyomát nem látom.

Hozzáértésemet pedig lehet bírálni szubjektív alapon, hiszen én is mindig bí­ráltam az Ön hozzáértését, de kettőnk kö­zül Ön az, aki nem tud angolul, s nem is jogász, ezért nem tudom, hogy hogyan bí­rálhat el objektíven egy amerikai jogvitát. Mindemellett én annak a híve vagyok, hogy ne egymást szekáljuk egyesek örö­mére, de a túlélők kárára, hanem vitas­suk meg, hogy mit is tehet a MAZSIHISZ és a MAZSÖK a károsultak érdekében.

Továbbra is úgy érzem, hogy a MAZSIHISZ-nek – amelynek Ön az alkalmazott­ja, s amely szervezetet Ön külföld felé képviseli, hiszen véleményezésre meg­kapom azokat a leveleket, amelyeket Ön ír az amerikai külügyminisztérium alkal­mazottjainak és a nemzetközi zsidó szervezetek vezetőinek – nem visszavágni kellene, hanem elgondolkoznia, hogyan is kívánja a jövőben képviselni a magyar zsidók érdekeit külföldön, mert egyelőre ezt nem teszi.

New York, 2003. február 14.

Továbbra is tisztelettel, s a jövőbeni együttműködés reményében,

Peresztegi Ági

Mire volt ez jó, fiúk?

2003. február 15., Kossuth tér

Február 15-e világszerte nagyjából min­denütt a béke jegyében telt el. Milliók vo­nultak az utcákra a béke érdekében, az esetleges iraki háború ellen. A budapesti Andrássy úton – bizonyos csoportokban – a magyar zászló jól összeölelkezett az ira­kival, látszólag támogatva a milliók halálá­ért felelős rezsimet. A Hősök terén, pedig a kormányt és Izraelt gyalázó táblákon fel­bukkantak a nyilasok és az SS jelképei (A Medgyessy Péter nevében található két s betű alakult át a villámszerű SS jel­vénnyé – lásd. Magyar Nemzet címlapfotó, 2003. február 17.) A „spontán” kereke­dett kormány- és idegenellenes MIÉP meg­mozdulással szemben a szervezők és a rendőrök tehetetlenek voltak.

A provokatív hangulat a Kossuth téren azonban már korábban fokozódni kezdett. Mindannyian tudjuk, mi történt. A sajtó fo­lyamatosan cikkezett a betiltásra váró „Vér és Becsület Kulturális Egyesület” (hogyan alázzuk meg teljesen a „kulturális” kifeje­zést) kihasználva a kilencvenes évek ele­jén sebtiben, talán túlságosan liberálisra megalkotott gyülekezési törvény adta jo­got, az utóbbi években nem először nyilvá­nosan emlékezett meg a Budapest ostro­mában elesett német és magyar katonák­ról (mert hősöknek azért mégis kissé me­redek nevezni a megszálló csapatok kato­náinak elestét). A rendőrség által nagy mű­gonddal megépített kordonrendszer túlold­alán a MAZSIHISZ valamivel nagyobb cso­portja gyülekezett csendes ellenmegmoz­dulásra. A Vér és Becsület programja kez­detén a korábban a tér közepén, némán demonstráló párszáz fős tömeg közel vo­nult a neonácik megemlékezéséhez, és azt bekiabálásokkal kezdték megzavarni. Két nappal később egy másik napilapban fel­reppent és lapzártánkig nem cáfolt hír sze­rint a „mi vagyunk a magyarok, ti pedig gyil­kosok”, „nácik haza” és hasonló szlogenek kiabálói a szolidalításból a tömeghez csa­pódott Hit Gyülekezete tagok voltak. Bár kérdéses, hogy a nem egy esti tv híradó­ban jól látható bősz izraeli zászlólobogtatók, avagy hátukon hatalmas sárga csilla­got hordók valóban a hitesek spontán szer­veződött csoportja lett volna. A csendes­nek épp nem nevezhető megmozdulással szemben a szervezők és a rendőrök tehe­tetlenek voltak.

A Mazsihisz nyilván nem hitte, hogy a hatóságok a többszöri betiltás után mégis az utcára engedik a nyíltan neonáci „új­hungaristákat”. A maroknyi tagból álló militáns csoport, a maga módján fegyelme­zetten, rendbontás és – puszta jelenlétén túl – provokációmentesen emlékezett meg. Ezzel szemben minden híradás a gyorsan és rosszul megszervezett ellen­megmozdulástól volt hangos. Aznap dél­után egy, a magát Mazsihiszhez közelálló­nak mondó betelefonáló az egyik rádió­műsorban felszólította a Magyar Távirati Irodát, hogy a tüntetésről készült, az inter­neten megjelent beszámolóba szerkessze be a „csendes” jelzőt. Mire gondolt? A tüntetés ugyan csendesnek indult, de bár­ki beláthatja, hogy igencsak zajosra sike­redett a szó szoros és átvitt értelmében. Ezzel pedig a lehető legrosszabb ered­ményt sikerült elérni. A közvélemény nagy része elítéli ugyan az árpádsávos, militáns, bőrfejű, hungarista ifjak tevékenységét, de aznap nem tapasztalhatott mást, mint hogy az izraeli zászlót lengető, hangoskodók egy csoportja – bárhogy is volt – de a Mazsihisz nevében agresszíven megzavarta a mások, ugyan létében és tartalmában teljesen elítélendő, de mégis csendes megemlékezésébe. Ha a zsidó közösség egy része úgy érzi, hogy ő bi­zony nem hagyja magát, és bátran szer­vez ellendemonstrációt a létező neonácizmussal szemben, ám tegye. De annak ad­ja meg a módját, szervezze meg, bonyo­lítsa le úgy, hogy sokkoló némaságukkal, bölcs hallgatásukkal, erkölcsi fölényükkel ők kerüljenek ki győztesen. Ez február 15-én a Kossuth téren nem így történt.

Azóta minden szervezet, amely részt vett az aznapi békedemonstráción, nyílt levelet adott ki az iraki rezsimtől, a pro­vokációtól való elzárkózás jeléül. Csak éppen a Mazsihisz nem határolta el ma­gát a felbuzdult provokátoroktól. Kérdé­ses, hogy akarja-e? Így viszont a zsidóság egy jó része joggal felháborodva határol­ja el magát a Kossuth téri, bármilyen összetételű, de mégis csak a Mazsihisz által szervezett és nevével fémjelzett megmozdulástól.

Bán Dávid

„Az aranyvonat sohasem ért célba”

Édesapám, May László, 1944. április 27-én, eleget téve az 1600/1944. M.E.sz. rendelet 4. és 5.§-ban foglaltaknak, be­szolgáltatta, illetve – pontosan fogalmaz­va – letétbe helyezte a birtokában és tulaj­donában lévő ékszereket, melyet a kora­beli banki átvételi igazolás tételesen iga­zol és bizonyít. Édesapám befizette a lété­ ti Költségeket is, így minden kötelezettsé­gének eleget tett. Ezután, valamikor az évvége felé, a németek utasítására ezek az ékszerek a többi beszolgáltatott arany­tárggyal együtt az úgynevezett. Aranyvo­natra kerültek, és az egész rakományt né­met utasításra, ám magyar kísérettel elin­dították Németország felé az alábbi célál­lomásra:

Reichsicherhetitshauptamt II A 2 b Ber­lin, Németország.

Ezt korabeli dokumentummal bizonyí­tani is tudom! Mint tudjuk, ez az Aranyvo­nat sosem ért célba, mert még Ausztria területén a háború vége felé az amerikai hadsereg hatáskörébe került, ahonnan máig nem tisztázott módon széthordták különböző országok katonai vezetői. Egy részük pedig az USA területén árverésre került, mely pénzből az Izraelbe történő bevándorlásokhoz nyújtottak anyagi se­gítséget. Úgy érzem, jogos a kérdésem, hogy Édesapám megdolgozott, becsüle­tes munkával szerzett értékeihez milyen köze lehet más országok Izraelbe vándor­lóinak, ki és milyen alapon dönthetett a pénz ilyen módon és ilyen célra történő felhasználásához, és ki adhatott erre bár­kinek felhatalmazást!!!

1991-ben Magyarországon megjelent az úgynevezett kárpótlási törvény, mely­nek értelmében igényt lehetett benyújtani a háború alatti időben, magyar törvénnyel okozott károkra és sérelmekre. Ennek alapján az apám részéről beszolgáltatott 231 gramm 14-18 karátos aranytárgy, va­lamint 2.5 karátos brill után 33.000.-Ft/!/ értékű kárösszeget állapítottak meg, de miután ez az összeg már meghaladott egy bizonyos értékhatárt, ezért csak 10%-os mértékben kárpótolták. Így kaptam 3.300.- Ft értékű kárpótlási jegyet, melyet akkortájt 65% értékben lehetett értékesí­teni, tehát kaptam effektív 2.000.-Ft kész­pénzt. Úgy gondolom, ez az összeg a le­tétbe helyezett és elrabolt ékszerek vi­szonylatában nevetségesen alacsony, nem nevezhető sem kárpótlásnak, sem kártérítésnek, ez egyszerűen és reálisan szégyenletes és megalázó!!!

1999-ben megjelent a svájci 1250 mil­lió dolláros alapítvánnyal kapcsolatos kár­igény bejelentési felhívás, amelynek alap­ján be lehetett jelenteni a háború alatt és a zsidótörvényekkel kapcsolatos, a rabolt ékszerekkel összefüggő kártérítési igé­nyeket. Ez megtörtént, majd hosszú idő után kaptam egy amerikai bíróságtól egy jogerős végzést, melynek értelmében az elrabolt vagyoni eszközök után nem jár kártérítés. Az indoklás szerint minden zsi­dó családnak volt anyagi vesztesége, és a kárösszeg megállapítása és nagyságrend­jének bizonyítása az eltelt hosszabb idő után már nem lehetséges. Ezt nem egé­szen értem!

Azt elfogadom, hogy a károk jelentős része dokumentálisan nem igazolható és nem bizonyítható. De azt nem tudom el­fogadni, hogy emiatt azt az elenyésző ki­sebbséget, aki megfelelő, hiteles, és elfo­gadható tökéletes bizonyítékokkal rendel­kezik, ne vegyék figyelembe, ne kárpótol­ják és töröljék a velük szemben fennálló kötelezettségeket. Ez elfogadhatatlan lo­gikai, erkölcsi és jogi szempontok alapján egyaránt!!!

2001 novemberében megjelent a Népszabadságban egy hirdetés, miszerint IOM Migráció Szervezet felé benyújtható olyan kárpótlási igény anyagi, melyet az új német kárpótlási törvény alapján, a náci rendszer által okozott károk érvényesíté­sére lehet a németek ellen benyújtani. Ezt beadtam, majd 2002 novemberében rö­videsen visszaigazolták az igény kézhez­vételét és postai átvételét. Azóta több mint egy év telt el és az elbírálásról sem­milyen hír nem ismert. Érdeklődni pedig nem lehet, mert az egyetlen budapesti te­lefon gépi automatára van kapcsolva és minden hívásra, azt közli, hogy semmi­lyen anyagi kártérítésre semmilyen felvilá­gosítást nem adnak!

Mindezen előzmények után 2002. szeptember 2-án megjelent a Népszabad­ságban egy cikk, melynek értelmében egy floridai bíróság döntése alapján perelhetővé válik az amerikai állam az Aranyvo­nattal kapcsolatos károkkal kapcsolato­san, miután a bíróság döntése szerint az amerikai államot felelősség terheli az Aranyvonattal kapcsolatos nem megfele­lő, nem körültekintő ügyintézés és maga­tartás miatt. Utánajárva a dolognak meg­tudtam, hogy az igényeket a Mazsihisz Jo­gi osztályára kell benyújtani, melynek ve­zetője dr. Egri Oszkár vezető jogász. Rö­videsen, még szeptember hó elején be­nyújtottam igényemet az összes bizonyító erejű dokumentációval együtt, de átvételi igazolást nem kaptam. Azóta közel fél év telt el, többször érdeklődtem az ügy állá­sa felől, és minden esetben azt a tájékoz­tatást kaptam, hogy még semmilyen dön­tés vagy állásfoglalás nem született, jelen­leg még folyik az igények átvétele és en­nek végső határidejét sem tűzték ki. Fen­tiekkel kapcsolatban az alábbi kérdések vetődnek fel:

• A háború óta eltelt 58 év alatt a nagy­hatalmak nem tudták egymás között tisz­tázni, hogy az Aranyvonattal kapcsolatban mely országokat terhel felelősség, mely országoknak kell kártérítést, kárpótlást vagy kárenyhítést fizetni, minek alapján és milyen mértékben, és egész rendezési folyamatnak mi lenne a meghatározó le­bonyolítási mechanizmusa, mi lenne en­nek a végső határideje.

Az amerikai bíróság döntése szerint kollektív kártérítés nem jöhet szóba, kizá­rólag személyekre vonatkozó egyéni kár­térítés, és az is csak bizonyító erejű doku­mentációk alapján. A kérdés csak az, hogy ezek után milyen módon, milyen megbízással, milyen szervezeti formában, milyen ügyvédi vagy egyéb közreműkö­déssel legyenek az érintettek képviselve az amerikai bíróság előtt. Mert arra gon­dolni sem lehet, hogy minden érintett sok és drága valutáért adjon jogi képviseletre megbízást amerikai ügyvédeknek. Ez a Mazsihisz feladata lenne, de az eltelt fél év alatt sajnos nem érzékelhető, hogy en­nek racionális kialakítása és szervezése tárgyában bármilyen elmozdulás vagy képviseleti koncepció kialakult volna. Szóbeli közlés alapján a jogi iroda néhány száz olyan igényről tájékoztatott, amely jogosnak mondható és amerikai bíróság előtt megalapozottan előterjeszthető. En­nek kialakítása pedig a Zsidó Világszerve­zet bevonásával rövid időn belül megold­ható lenne.

• Feltétlenül figyelembe kéne venni, hogy a háború óta 58 év telt el, emiatt akik ifjú emberek voltak, ma már 80-90. évüket tapossák, így sok idő már nincs ar­ra, hogy ezt a témát lassan, kényelmesen, és teljes alapossággal intézzék.

• A legfontosabb dolog lenne annak el­döntése, hogy az érintetteket ki, milyen módon, milyen szervezeti formában és milyen feltételekkel képviselje. De még sajnos az sem látszik, hogy ezzel egyálta­lán ki fog foglalkozni és ki fogja ezt kiala­kítani. A Szombatból szerzett ismereteim alapján még azt sem tudom megállapíta­ni, hogy én hova adtam be az igényemet, mert olvasom, hogy létezik a Mazsihisz Jogi Irodája dr. Egri Oszkár vezető jogász vezetésével, és létezik egy dr. Egri Ügyvé­di Iroda is, melynek dr. Egri Oszkár úr a tulajdonosa.

Fentiek alapján az lenne a kérésem, hogy a Mazsihisz – sok egyéb fontos fel­adata mellett – kiemelten foglalkozzon az Aranyvonat kárrendezésének megszerve­zésével és bonyolításával.

Tehát: Tisztelt Mazsihisz! Több száz érintett nevében nagy tisztelettel kérjük, szíveskedjenek jogi képviseletünk felől minél előbb, minél gyorsabban s átgon­doltan dönteni, a tárgyalásokat vagy bírói eljárásokat mielőbb megkezdeni, és fo­lyamatba helyezni. Úgy érzem, ezzel Önök is tartoznak annak a több száz érin­tett, beteges és sokat szenvedett zsidó vallású magyar embernek, akiket az utób­bi évtizedek különböző diktatúrái becsü­letes munkával szerzett javaiktól sok esetben megfosztott.

Az érintettek nevében tisztelettel és kö­szönettel

May Tamás

nyugdíjas

Budapest