Ó, azok az első páncélosok…

Írta: Kardos G. György - Rovat: Archívum, Történelem

…1947 telén! Minden kis lakatosműhely az országban a páncéllemezeket kovácsolta, melyekkel a korábban zöld­séget szállító teherautókat bontották be. A lemezekbe lőréseket vágtak, ezeken keresztül pásztázzuk végig az utakat – mi, a hevenyészett kommandós osztagok tagjai -, s közben pajzán dalokat énekeltünk. A veszélyeztetett szakaszokon dombokra épült arab falvakon irányítottuk nem túlzottan hatásos fegyvereinket, az afrikai háború alatt zsákmányolt, s valamiképpen hozzánk került olasz karabélyokat. Addigra ugyanis szinte minden arab települést megszálltak az Arab Liga önkéntesei, irakiak, szilfaiak sűrű redőzetű kefijákat viseltek, napszemüvegeket, és tölténytárak keresztezték a mellüket. Megkerülni nem lehetett őket, rozzant páncélo­sainkkal mi biztosítottuk az országutakon a konvojokba tö­mörült járművek közlekedését. Nagy veszteséget egyik fél sem szenvedett, pontatlan és hanyag volt a támadás és a védekezés is. „Páncélosok száguldanak rohamra… ” – éne­keltük, miközben agyonterhelt járműveinkkel lassan kúsz­tunk előre.

Egyedül a transzjordániai légió által körülzárt Jeruzsá­lembe vezető úton, Báb el Vádnál estek el sokan, a korszerű angol fegyverzettel ellátott arab légionáriusok szinte minden második járművet kilőttek, az életben maradiakat lemé­szárolták. De azért mindennap újabb konvoj indult útnak, 17-18 éves fiúk próbáltak áttörni a fronton, az országutat autóroncsok és hullák szegélyezték. A háború végén néhány páncélost megfelelően „mumifikálva” elhelyeztek az út fölé magasodó dombokon, örök emlékül azoknak a mosolygós képű fiataloknak, akik talán nem is tudták, hogy mit tesznek, azt hősiességnek hívják, hozzátartozott az életükhöz, mint az iskola, a szerelem és a futball.

Salom, Ariela – mondta Dan reggel, mielőtt elindult -, este találkozunk a Népházban.

Délben arab légionáriusok rugdosták le a holttestét az árokba.

Így ment ez.

Ott lődörögnek Jeruzsálem óvárosában…

… – éppen a Szent Sír temploma előtt -, én meg nézem őket, és nagyokat nyelek. Ha elmondanám nekik, hogy milyen nehéz volt elkezdeni, nem hiszem, hogy nagyon érdekelné őket. Pedig eszembe se jutna a történelemről mesélni, har­cokról, hódításokról. Elmondanám, hogy mi volt a legne­hezebb. A legnehezebb az volt, hogy a közlegény, aki még egy hónappal azelőtt együtt szórta az almot a kibucban a tehenek alá az ezredessel, nem tudta kiejteni a táborban: Igenis, Parancsnok! Ehelyett azt mondta: Ne toszogass foly­ton, Joár! Nincs fegyelem, állapította meg a vezérkar, amely minden héten új egyenruhával lepett meg bennünket. A mi hadseregünkben minden nap ünnep – állapították meg a katonák. Úgy kosztolunk, mint hosszúnapkor, úgy vagyunk elszállásolva, mint sátoros ünnepkor, és úgy öltözünk, mint Purimkor. Még a tisztelgés formája sem volt eldöntve, élénk viták folytak, hogy átvegyük-e a hagyományos angol tisztel­gést, vagy találjunk-e ki valami újat? A katonák végül azt javasolták, válasszuk az arab köszönést. Jobb kezünk ujjaival megérintjük a homlokunkat, majd a zubbonyt a szívünk fölött. Némi módosítással csupán a közlegény érinti meg a homlokát, mondván: Micsoda kupleráj ez az egész! Mire a tiszt a mellére mutat: Nekem mondod? Nagyon sokat nevet­tünk magunkon. Mellesleg frontról frontra hurcolkodtunk – a függetlenség első heteiben hét arab ország hadserege nyo­mult előre -, robogó teherautókról szórtak ki bennünket, pergőtűzben kúsztunk előre lőszeres ládákkal, telefonhu­zalokkal és az aknavetők alkatrészeivel megterhelve, szu­ronyrohamokra indultunk a többszörös túlerő ellen. De hát ez nem volt komoly dolog, ez benne volt a pakliban. A leg­nagyobb nehézség továbbra is az maradt, megállni a szom­széd hentes fia előtt, akivel valaha mindig együtt fagylaltoztunk, és azt mondani neki: Igenis, Parancsnok!

Volt, aki úgy esett el, hogy ez soha nem jött ki a száján.

Hiába, nem volt fegyelem.

A történet Párizsban kezdődött…

…Christiane Rochefort házában. Az ismert francia írónőnél vendégeskedett a képen látható kitűnő izraeli héber író, aki­nek éppen a könyvét fordította, s egy regényt ajánlott neki, amit franciául olvasott. Ámosz éppen Budapestre készült egy akadémiai előadás-sorozatra. Még a repülőgépen elkezdte olvasni a könyvet – az Avraham Bogatir úr hét napját, majd Budapesten, a szállodában befejezte, azután fel­hívott telefonon. A Fórum teraszán találkoztunk, késő estig együtt voltunk. Élményeiről később kétoldalas cikkben számolt be a legnépszerűbb izraeli napilap, a Jediot Ahomot hasábjain.

Egyebek közt ezt írta:

Ha létezik egyáltalán ez az illat, Erec Izrael illata, akkor ez a könyv lapjaiból áradt, időben és térben annyira távol. És micsoda illat!

Csernikovszkij (klasszikus héber költő K. G. Gy.) versében lovas futárt menesztenek a száműzötthöz, egy hazai virágot visz magával. Gyere haza! – mondja a virág. A virág illatának nem lehet ellenállni. A száműzött megsarkantyúzza a lovát és vágtat haza.

Velem ez fordítva történt, Kardossal is for­dítva történt. Nem én vittem Kardosnak a virágot. Ő hozta magával Budapestre. Budapesten, hazafelé készülőben ő adta nekem, hogy szagoljam meg.

Nálunk már nem található ez a virág.

Már senki sem emlékszik erre az illatra.

Csak ott, Budapesten, a Duna partján éreztem ismét ezt a régi, elfelejtett illatot, Erec Izrael illatát.

Hogy mit tesz a véletlen…

…Aznap, amikor a cikk megjelent, egy izraeli könyvkiadó – Benjámin Geppner – útban Róma felé, a repülőgépen olvasta Ámosz írását. Bécsben megszakította az útját és eljött Bu­dapestre, hogy talál­kozzék velem. El­kérte a könyvet an­golul, reggelik ki­olvasta és azonnal szerződni akart a hé­ber kiadásra. Ámde, szombat lévén a hi­vatalok zárva vol­tak. Mit lehetett ten­ni? Elmentünk a Dohány utcai zsina­gógába és ott kötöt­tük meg szóban, minden részletre kiterjedően a szerző­dést. Ennél különö­sebb módon, azt hi­szem kevés vállal­kozás jött létre a vi­lágon.

Gondolni sem mertem volna…

…hogy a könyv valaha megjelenik héberül és azok is elolvashatják, akik – ha más néven is, más tulajdonságokkal felruházva, de azért felismerhetően – szerepelnek benne. A regény megjelenése után az első levelét Rinától, Avraham Bogatir – a valóságban Avraham Haramatinak hívták – lányától kaptam. Nagyon szép, megható levél volt, megtud­tam belőle az elmúlt harmincöt év családi eseményeit. Azután személyesen is eljött hozzánk, egy albumra szóló régi fotót hoztak magukkal, együtt fejtünk valaha az istállóban, ő ti­zenöt évesen, hosszú szőke hajfonattal. Budapesten már egy nagymamával találkoztam. Tavaly, amikor a tévével jártam Izraelben, az első utunk Beer Turiába vezetett, gránátalmákat szedtünk a fáról, mint régen, és örültünk egymásnak.

Beer Tuviában…

…mindenki olvasta a könyvet. A gazdák áradó szeretettel fogadtak, sokan még emlékeztek rám. Az egész stábot meg­vendégelték. Már semmi sem emlékeztetett a régi falura. Gondoltam, szántok egy kicsit – ez benne volt a forgatási tervben -, de már egyetlen lovat sem találtunk. Jamaha traktorok robogtak el mellettünk, s a régi világra csupán a munkában elvásott arcok emlékeztettek.

Be kell vallanom…

… a Siratófalnál nem a régi szentélyt sirattam el, hanem a saját kalandos ifjúságomat, amely ekék és fegyverek között telt el, hányatott volt és mégis gyönyörű.

támogatás

Címkék:1995-05