Nőkről, férfiakról, meg az androgünökről

Feminista filmklubunk népszerű rendezvénnyé nőtte ki magát, itt az ide­je, hogy kísérletet tegyünk annak megfogalmazására, hogy mit is jelent a „női film”. Örülünk, hogy – rovatunkban most először – Hadas Miklós személyében férfi beszélgetőtársat köszönthetünk.

Örömünket és büszkeségünket is hadd osszuk meg olvasóinkkal: Ész­ter-társunkat, Juhász Borbálát Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter felkérte, hogy vezesse a női ügyekkel foglalkozó minisztériumi osztályt.

Hadas Miklós szociológussal beszélget Pécsi Katalin

Évek óta részt veszel egy nemzet­közi kutatásban, amely a filmekben áb­rázolt férfi- és női szerepeket vizsgálja. De létezik-e egyáltalán női film meg férfifilm? Mielőtt rátérnénk a témára, kérlek, meséld el. hogyan kezdtél a szociológián belül éppen a társadalmi nemmel foglalkozni.

Fiatal kutatóként arra ébredtem rá, hogy olyan társadalomtudományt érde­mes művelnem, amelyik rólam szól. 1986-ban jöttem vissza Párizsból, akkor kezdtem akadémiai aspiránsként a Köz­gázon tanítani és kutatni, és az 1990-es évek elején kerültem igazából a feminiz­mus hatása alá. Nyugodtan mondhatom, hogy sorsfordító szellemi élmény volt, mivel teljesen új nézőpontot tett lehető­vé: elkezdhettem a saját testemmel és nememmel – egyáltalán: a társadalom­ban meghatározott nemi sajátosságok­kal – foglalkozni. Innentől kezdve bármit kutattam, óhatatlanul előtérbe került a nemi meghatározottság.

Olvasmányaimból nyilvánvalóvá vált, hogy valójában a férfi sem univerzális, a férfiasság is történetileg meghatáro­zott. Amit leírtak a feminista kutatók a libido dominandiról, a hegemon masculinitasról, a jellegzetes férfi hatalmi pozíciókról, beállítódási mintákról, be kellett látnom, hogy mindez rám is nagy­mértekben igaz. Tehát megtaláltam ma­gamban a feminizmus legitim tárgyát – amit aztán én elkezdhettem dekonstruálni. Oly módon is, hogy beépítettem oktatási tevékenységembe, de úgy is, hogy igyekeztem revízió alá venni a má­sik nemmel szembeni kapcsolataimat, beállítódásaimat, rutinszerű viselkedé­si mintáimat, ám azt is nagyon másképp kezdtem látni, hogyan viselkedek én egy másik férfival. Egyre inkább ez a té­makör került az érdeklődésem közép­pontjába, végül aztán a kutatószenve­dély azt eredményezte, hogy megalapí­tottuk a Társadalom- és Nőtudományi Kutató Központot, s a Replika nevű periodikát teleírtuk gender, azaz nem­tudományi témájú írásokkal. Az idén pedig könyvet írtam, ez kifejezetten a férfiasság megszületésének társada­lomtörténeti genezisét mutatja be.

Miért kezdtél el filmmel foglalkoz­ni? Miről szól a kutatásod?

– A film megint csak egy olyan téma, ami engem magánemberként is, zsigerileg izgat. Világéletemben moziba járó voltam. Ezenkívül a film kutatása mel­lett rendkívül sok érv szól. Manapság a nemtudomány egyik legfontosabb és legtöbbek által vizsgált témája a reprezentáció, azaz a nemek ábrázolása az irodalomban, a tömegkultúrában és ezeknek a különböző fajtáiban.

Gyakorlatias megfontolások is a film­kutatáshoz vezettek: ázsiai barátaim­mal, kollégáimmal ebben találtuk meg a közös nevezőt. A témaválasztás az 1990-es évek végén egy manilai kávé­házban folytatott beszélgetésből indult ki. Ekkor kiderült, hogy közös nyelven tudunk beszélni, hiszen ők is ugyan­azokat a hollywoodi filmeket látták, mint amiket én. A filippínó nő számára is érdekes az, hogyan jelenítik meg a feketéket vagy a nőket az amerikai film­ben. Az ő számára is fontos alak az el­nyomott vagy a prostitúcióra kényszerített nő. Tehát a nőnek és a másik nem­nek a megjelenítése a filmekben őt is ugyanúgy izgatja, mint engem. így az­tán beindult a közös kutatás. Mivel fér­fikutatásokra próbáltam szakosodni, azt a célt tűztem magam elé, hogy a férfiak reprezentációját vizsgáljam meg a tömegkultúrában.

Konkrétan mit vizsgálsz a kiválasz­tott, több száz filmben?

Férfiakat vizsgálok, de a témámat nem tudom elvonatkoztatni a nőktől sem. Az tűnt föl, hogy az európai férfí ábrázolása átalakulóban van. A hagyo­mányos, erőszakos, hatalomérvényesí­tő, macsó férfiviselkedési minták sok­kal erőteljesebben élnek az amerikai piac sikeres filmjeiben. Az európai, ma­gas kulturális reprezentációban viszont egyre inkább a „dekonstruált”, a sérülé­keny, a különböző másságában meg­mutatott férfi kerül előtérbe.

Lehet tudni, hogy férfi vagy inkább női nézőknek készülnek ezek a filmek?

Én nem hiszem, hogy a macsó fér­fit ábrázoló film csak a macsó férfiak számára lenne fogyasztható. E tekintet­ben elfogadom a francia szociológus, Pierre Bourdieu feltételezését, hogy a nők sokszor magukra nézve is érvé­nyesnek tartják azt a fajta világrendet, a hatalmi viszonyoknak, az elvárt ma­gatartásformáknak azt a rendszerét, ami a férfiuralmú világrendben kiala­kult. Számomra ezért nem az az alap­vető kérdés, hogy a film fogyasztója férfi, avagy nő.

– A téma befolyásolhatja a nézőket? Elképzelhető, hogy a szerelmi ügyek a nőket érdeklik jobban, míg a harc a fér­fiakat?

– Nagyon nehezen fogadom el azt a kategorizálást, hogy létezik férfifilm, meg női film. Mert azt gondolom, hogy ezt a kérdést csak rendkívül óvatosan, történeti szemlélettel érdemes vizsgál­ni, merthogy változunk. Nagyon nem volnék híve annak, hogy esszencialista módon, eleve létező férfiprincípiumról, női princípiumról, nőies sajátosságok­ról, férfias sajátosságokról beszéljünk! Jobban tetszik az a relativista állás­pont, hogy tekintsük azt az adott cso­porthoz tartozónak, aki a kritériumokat saját magára vonatkoztatja. Követke­zésképpen én azt vagyok hajlandó női filmnek elfogadni, amit az alkotók dek­laráltan női filmként óhajtanak eladni.

De a kategorizálás nem olyan egysze­rű. Női filmnek tartják például a Zon­goraleckét, mivel nő írta és rendezte, ezenkívül nőről szól. Még didaktikus módon is érvényesíthető ez a véle­mény, mivel a férfi a nő vágyának tár­gyaként jelenik meg. Tehát megfordul a viszony, ami mindenhol általánosnak számít, azaz hogy a nőt szexobjektum­ként ábrázolják. Tehát abszolút női narráció, női történet, nőiként elbeszélve.

Ugyanakkor teljesen védhetőnek tar­tom azt az érvelést, hogy a Zongoralec­ke két szempontból mégsem tekinthe­tő női filmnek, hanem jellegzetesen férfifilm. Az a beállítás, hogy a szexua­litás vágyobjektumként jelenik meg, alapvetően a férfiuralmi világrendből származó viszonyt feltételezi. A másik megjegyzés: nem szoktak a női film kapcsán arról beszélni, hogy ki láttat, mit láttat? Ugyanis az úgynevezett női filmek 99 százalékában a kamera férfí nézőpontú, hiszen az operatőr férfi. Ha visszaemlékszünk a Zongoralecke vi­zuális struktúrájára, az pontosan olyan, mint egy hollywoodi film. Mindentudó, a világot megerőszakoló, technoszörnyet nemző, globális, univerzális konnotációkat kelteni óhajtó, jellegzetes férfitekintet uralja. Hagyományos férfi­filmnek is fölfogható – hiába szeretnék másképp eladni az alkotói. Esztétikai szempontból is kilóg a lóláb: a rende­zőnő, Jane Campion jellegzetesen a férfiuralom kiszolgálója, mivel azok­nak a női nézőknek a szükségletét óhajtotta kielégíteni, akiket a maximá­lisan férfiak által dominált filmipar tu­datosan ebbe a helyzetbe hozva, megpróbál célba venni. Csináljunk a nők­nek valamit, nőkről nőknek, de azért sem stimmel a történet, mert férfiak osztották a díjakat, a reklámipar férfi pr-szakemberei döntötték el, hogy „ugyan, engedjük már be a nőt”, és ez­zel a „női film” áruvédjeggyel adjuk el. Miközben a világot pontosan úgy láttat­juk benne, ahogyan mi, a saját férfias filmjeinkben.

Problematikus tehát, mi is a férfi- és a női film. Nem is tudnál jó szívvel egyetlen igazi „női filmet” sem megne­vezni?

Ha a lelkemre hallgatok, akkor iga­zából egy olyan filmet tudnék mondani, amelyre szívvel-lélekkel ráfoghatnám, hogy női film, az pedig Enyedi Ildikó Bűvös vadásza. Itt éppen az időkeze­lésnek, a kamerakezelésnek, a látvány­nak valami rendkívül szokatlan – tehát a férfinézőponttal szembehelyezkedő -, a tér-idő paramétereket nagyon tuda­tosan dekonstruáló megnyilvánulásával van dolgunk. Ezt a másfajta nézőpon­tot nevezhetjük a női nézőpontnak.

Nők közötti viszonyt, szerinted csak nő tud hitelesen ábrázolni? Itt van példá­ul az Órák – női életérzésekről szól, hite­lesen – ám férfi az író is, a rendező is.

Az Órák tényleg közel áll ahhoz, hogy női film legyen. Nagyon szép és katartikus például az a jelenet, amikor Virgina Woolf el akar menni, a férje rá­talál a pályaudvaron. Ülnek ott ketten a pádon, végül a nő megszánja a férjét. Tulajdonképpen szavak nélkül játsszák el, hogy a nő lelki rezdüléseire reflektál a férfi, és ezért döntenek úgy, hogy mégis visszaköltöznek Londonba. Szép a jelenet, de nem biztos, hogy eléri a kapcsolat skálán belüli kimerevített pil­lanatának a komplexitását.

És a boldogtalan kertvárosi házi­asszony és anya a film másik történeté­ben? Aki két teljesen egyforma tortát süt egymás után a férje születésnapjára?

Nagyon szép ábrázolás. Szép az egész film. Azon gondolkozom, melyik az a film, amelyikben a férfi-nő viszony ábrázolása megközelíti az optimális mértéket – de szerintem ez lényegtelen is. Teljesen egyetértek Virginia Woolf-fal – bár ő az irodalomról beszélt, hogy minden nagy alkotó androgün. Shakespeare ugyanúgy, ahogy Virginia Woolf. Azért is csodálatos regény a Mrs. Dalloway vagy a Világítótorony, mert megjelenik a női elem a szerkezet meg­alkotásában, a figurák közötti viszonyok lélektani realizmusának egészen kifino­mult módjában. Gondoljunk az Anna Kareninára: Tolsztoj is androgün, és Nádas Péter is nő lesz, amikor erre van szükség: hiszen zseniális alkotóval van dolgunk. Nevezhetem ezt egyfajta, a fér­fias linearitással szembeforduló, mo­dern, női nézőpontnak is, de ha esetleg a modernitást csak partikularitásnak te­kintem az idő folyamatában – hiszen csupán néhány évszázadról van szó! -, akkor azt mondhatom, hogy igenis, a „férfiassal” szembeállítható az androgün univerzalitás. Történetesen ezt kép­viseli Tolsztoj is, Virginia Woolf is, Ná­das Péter is, vagy bármelyik nagy alko­tó, aki képes tökéletes módon belsővé tenni a másik nem nézőpontját.

Kevés filmben nő a főszereplő, és olyat is keveset ismerünk, amelyben csupán nők szerepelnének.

A férfiuralmú világrendnek nagyon pontos indikátora az, hogy a nők számá­ra is természetesnek látszik, hogy a férfi­ak állnak a világ középpontjában. A fér­fiproblémákról szól a világ. Nagyon kevés olyan film van – ebből a szempontból a Távol Afrikától fontos film, mert kivételt jelent -, amikor a nő nem kizárólag sze­relmi kapcsolatban, vagyis az intimszféra viszonylatában jelenik meg, hanem a nyil­vános szférában tevékenykedik.

Tehát azt állítod, hogy teljesen mindegy az alkotók neme, meg az is, hogy hány női szereplő van a filmben? Valahogy inkább a hangsúlyokon múl­na, mitől lesz egy film „női”?

Igen. Nézd meg a Dogma-filmeket! Bizonyos értelemben ezek is női filmek. Lars von Trier Születésnapja a kedvencem. Hátborzongató az az in­tenzitás és kifinomultság, ahogy megje­lennek a filmjeiben az emberi viszo­nyok. A témát is tarthatjuk „nőinek”: az apa leleplezését. De ezen túl az ábrázo­lásmód és a megjelenítés módja is beil­leszthető a feminin nézőpont kategóriá­jába. Az alkotó neme ebből a szempontból indifferens, mert férfi is képes arra, hogy ilyen filmet készítsen.

Michael Leigh filmjeit is idesorol­nád?

– Az összeset. Zseniális a pasas, cso­dálatos, feminin rendező! Jobban mondva, a saját kategóriám szerint: androgün alkotó, akinek a filmtörténet talán legfelejthetetlenebb „női” pillana­tait köszönhetjük.

Mit gondolsz az Izraeli Filmhéten és az Esztertáska filmklubjában is bemu­tatott Törött szárnyakról?

Sajnos nem láttam.

– Egy egyedülálló anya családi viszo­nyai és emberi kapcsolatai állnak a kö­zéppontban. Abszolút női filmnek tű­nik – bár férfi a rendezője.

– Mi a meghatározó: az alkotó neme, az alkotás tárgya, vagy az ábrázolásmód sajátosságai? Avagy az identitás­politikaként, emblémaként használt ka­tegória: ez kvázi „női film”? Esetleg a befogadók neme? Bármelyik szempont problematikus. Tehát hogyha van egy film, ami a cowboyokról szól, harcol­nak benne, és kiderül, hogy ezt több nő nézi meg, mint férfi, akkor mi van? Akkor ezt most női filmnek nevezzük? Nyilván nem. A nőemancipáció tekinte­tében élenjáró, politikai korrektség ál­tal áthatott angolszász vagy amerikai társadalomban is nézik azokat a filme­ket, amelyekben a hagyományos férfi mintát vagy férfiszépséget megtestesítő sikeres, harcos, győzedelmes szépfiú szerepel. Nyilván nem erre fogjuk azt mondani, hogy női film. Teljes joggal hívhatjuk viszont női filmnek a Törött szárnyakat vagy bármelyik más alko­tást, amely a női viszonylatrendszer té­máját és problémáit vállalja fel. Re­mek, ha ráadásul még nő is készíti – és emblematikusan még nőinek is defi­niálják. Ha feminista filmfesztiválon ve­títik, értelmiségi nőbefogadók tudatos választásaképp nőfilmként nézik – ezekre a filmekre sokszorosan ráilleszt­hető a női film kategóriája.

Miben látod feminista filmklubunk szerepét, jelentőségét?

A filmeket férfiak forgalmazzák, ők a producerek is. Nincsenek alternatív, női terjesztő hálózatok. Itt válik két­ségkívül problematikussá az egész, mert nem biztos, hogy a női filmet ki­vonhatom a piaci mechanizmusok ha­tása alól. Ezért fontosnak tartom, hogy olyan alternatív közvetítő hálózatokon jelenjen meg egy női film, amelyek tu­datosan vállalják a női identitást. Ilyen például bármilyen feminista filmklub – az Esztertáskáé is -, vagy egy feminista filmfesztivál. (A 2003-as Médiawave filmprogramjának témája a Nő volt. – A szerk.) Sokat tehet egy-egy tematikus filmsorozat a tévében: az ARTE-n, ami ugye a legjobb Európában. Megy több­féle nőfilm-sorozat is, viszonylag szigo­rú szempontok alapján. Úgy nézi meg ezeket a filmeket a néző, hogy tudatá­ban van, a saját identitásának a része, amivel éppen foglalkozik.

Magam feminista férfi vagyok: az én identitásomnak fontos része a női film.