Nők az asztalnál

Írta: Kuti Andrea - Rovat: Archívum

Többéves „zsidó csipkerózsika álmá­ból” mi is felélesztettük a széder este ha­gyományát. Addig gyakran emlegettük – akkor még csak tudatlanul – a lassan mú­ló hétvégi reggelik vagy ebédek végezté­vel, hajdani dédnagyanyám szavait: „Na, húsvétkor majd tovább ülünk.” A rejtély, hogy ez mit is jelentett, kiderült az első hagyományosan megtartott családi szé­der esténkén, mikor a Haggáda utolsó betűjét is kiénekelve, az álmosságtól alig látva, éjjel kettőkor állhattunk csak fel nővérem asztalától.

Azóta anyámmal igyekszünk a szöve­get hol emlékezetből, hol a különböző Haggádákból összefércelni, és időnként apám is megajándékoz minket néhány háborús széder este emlékével, de mind szinte versenyt futunk a többiek türel­metlen kanálcsörgésével. Nem egyszerű egy modem életre berendezkedett csa­ládban egy régi hagyományt újrakezdeni, különösen, ha olyan kevés személyes kapcsolat maradt fenn a múlttal.

Az asztalbontást sürgető dédnagya­nyám mondatán kívül egyetlen tanú a ge­nerációkkal ezelőtti családi szokásról majdnem kilencven éves nagymamám lehetne. Őt faggatom évről-évre: „És ak­kor itt mit csináltatok? És hogyan? Hogy ültetek? Ki és mit mondott? Hogy tetté­tek még érdekesebbé, még személye­sebbé?” „Sehogy sehogy, így volt az ak­kor is, nagyon jól csinálod, na de gye­rünk, együnk már!” – és a leves látható­an fogy a tányérjából.

Már majdnem elhalt a nagy igyekezet, de mert nem akartam feladni új „szoká­sunkat”, nagynéném megkért, készítsem el én az ételt délelőtt a konyhájában.

Kipakoltam hátizsákomból a temérdek friss tojást, a maceszlisztet, a pászkát, a zöldségeket, és ekkor tört meg a jég. Nagymamámnak (aki pár éve nagynénémnél él) felcsillant a szeme, és noha már jó ideje igyekszünk őt kímélni a konyhai munkáktól – volt része elégben élete során -, most odalopakodott mel­lém, és izgatottan-ismerősen forgolódott, tett-vett körülöttem a konyhában s várta az utasításaimat. Ekkor értettem meg, hogy neki ez volt az ünnep…

* * *

A Tel-Aviv-i Bar Ilan egyetemen egy ku­tatócsoport, mely a nők szerepét vizsgál­ja a judaizmusban (The Fanya Gottesfeld Heller – Center for the Study of Women in Judaism), már maga is tudományosan megállapított tényként kezeli a megfigye­lést, mely szerint a „hagyományos” csalá­dokban a nők főleg a házimunkákon és apróbb díszítő jellegű kézimunkákon ke­resztül kapcsolódnak a hagyományhoz, identitásukhoz.

Sok nő viszont ma már nem éri be a háttérszereppel, „konyhai ünnepléssel”, és szabadsága teljességeként követeli a jelenlétét, az aktivitását a rituálékban, így a széderasztalnál is. Sok új Haggáda íródott ezért, amelyben a nők bevonása elengedhetetlen szempont lett.1 így ke­rül be a kivonulás történetét elbeszélő szövegrészbe a valamilyen oknál fogva eddig kimaradt Yocheved (Mózes, Áron és Mirjám anyja) és Mirjám, mint a kivo­nulás történetének fontos résztvevői. Említést tesznek a két héber bábáról, Sifráról és Puáról2 is, akik a fáraó paran­csa ellenére nem ölték meg a zsidó elsőszülött fiúkat. Valamint szó esik a fá­raó lányáról, Thermutisról, aki magához vette Mózest – s ezzel mintegy a külön­böző generációk, vallási és gazdasági háttérből jövők együttműködését is hangsúlyozzák, mint a felszabaduláshoz vezető út egyik fontos elemét.

A rituálé többi része is változik, példá­ul amikor a négy fiú – újabb magyaráza­tok szerint négy tanulási módot képvi­selő típus, mely különböző arányokban mindannyiunkban megtalálható – kér­dez, akkor a „fiú” helyett „gyereket” ír­nak, s így az minden szerepzavar nélkül lehet az asztalnál ülő fiú vagy lány is. Elijáhu pohara mellett pedig egy új serleg is helyet kap a széderasztalon, s ez Mirjám pohara.

A pohár onnan kapta létjogosultságát, hogy Mirjám volt a Bibliában elsőként említett női próféta3, akiről persze nem tudunk sokat, de azt biztosan, hogy a tenger szétnyílása után partot érve, ő ve­zette el karizmával, csörgődobbal-énekelve, a nőket4, hogy a szorongattatások és megpróbáltatások után megün­nepeljék a kivonulást. S azt is tudjuk, hogy személyisége szorosan kötődik a vízhez, a forráshoz, és a Tórában akkor apad el a víz a sivatagi vándorlás során, mikor Mirjám meghal5. Az ő érdemeit ünnepelve vált a Mirjám pohár mind elterjedtebb részévé a széderasztalok teritékének, s ma a nők Mirjám poharát inspirációnak, bátorításnak és kreativitá­suk forrásának is tekintik. A New York-i Mayan (forrás) intézet, a Lilith magazin­nal közösen pályázatot hirdetett művé­szek körében a Mirjám pohár megformálására, amely az interneten is megtalál­ható6, s amelyből itt mi is bemutatunk néhány darabot.

Talán a nőket, női történeteket befog­adó széderestékkel a jövő nagymamái már nagyobb élvezettel, és több tudással mesélnek majd unokáiknak is.

Kuti Andrea

Avigayil Andra Ellis:

Cím nélkül

agyag

Ezek Mirjám ke­zei. B’nai Yisroel (Izrael népének) kezei. A mi keze­ink; ahogy a for­rás felé nyúlnaka vízen keresztül – ahogy megkapják I’ten áldását.”

Bonnie Cohen:

Mirjám, a próféta

kerámia

Ennek a pohárnak a hullámzó formája Mirjám és a víz szoros kapcsolatát szimbolizálja.

Ahogy a Vörös Ten­ger is, a pohár is kettéválik, és még­is tartja a vizet Mirjám, hite és nőisége által megerősödve, énekelve és táncol­va vezeti a nőket, ünnepelni az Egyip­tomból való kivonulást.”

Amy Klein Reichert:

Mirjám pohár

ezüst

Hallható, nem csak látható. Válaszol a legkisebb rezgésre, csendet teremtve a széderen, hogy egy új hang váljon hallhatóvá az asztalnál.”

Jegyzetek

Mordechai Kaplan, Eugene Kohn és Ira Eins­tein: Új amerikai Haggáda (1941). Szerkesztette Gila Gevirtz, megjelent 1999-ben; valamint lásd a bevezetőben

Mózes II. 1. 15-21

Mózes II. 15. 20

ui.

Mózes IV. 20. 1-2

6 www.mayan.org

Címkék:2001-04

[popup][/popup]