Nem vallásos betérés és egyéb provokációk

Nem vallásos betérés és egyéb provokációk

Joszi Beilin, az előző kormány igaz­ságügyi minisztere, finom modorá­val a legkevésbé sem látszik annak, aminek sokat tartják: politikai forra­dalmárnak, az izraeli politika fene­gyerekének. Pedig az elmúlt tíz év­ben több ízben tanúságát adta e ké­pességeinek. 1992-ben ő kezdemé­nyezte azokat a titkos tárgyalásokat a palesztinokkal, amelyek végül az Oslo-i megállapodáshoz vezettek. Beilin vetette föl elsőként az egyol­dalú libanoni kivonulás gondolatát is, amikor ez az izraeli döntéshozók számára még elképzelhetetlen volt.

Hasonló bátorsággal rontott neki Beilin a „szent teheneknek” Izrael és a diaszpó­ra kapcsolatában is. Egy 1993-ban elej­tett megjegyzése, mely szerint az Izrael számára gyűjtött pénzt jobb lenne a di­aszpórában felhasználni zsidó oktatásra és egyéb célokra, annak idején szintén nagy megbotránkozást váltott ki az ame­rikai zsidóság körében. Ott ugyanis talán az elmaradt alija miatti bűntudatukat enyhítendő, mindaddig axióma volt a zsi­dó állam támogatása. Ma azonban épp a zsidó oktatásra fordítják az amerikai zsi­dók által gyűjtött pénz nagy részét.

„His Brother’s Keeper” (Testvére őrző­je) című könyvében, melyet 1996-1999 között ellenzéki politikusként irt, Beilin ismét az Izrael-diaszpóra kapcsolatokat veszi szemügyre, szokása szerint (egye­seket talán bántó) kendőzetlen nyíltság­gal. A könyv bevezetőjében és első fe­jezeteiben az elmúlt száz év zsidóságá­nak és ezen belül is a cionizmus törté­netére pillant vissza, hangsúlyozva an­nak paradoxonjait. Rámutat például, hogy Theodor Herzl, a cionista gondo­lat atyja korántsem volt zsidó naciona­lista, hanem inkább asszimiláns zsidó, akinek „valódi álma” sokkal közelebb állt a mai „amerikai álomhoz”.

„Ha Herzl tudta volna, hogy Amerika a diaszpóra más országaitól eltérően, nem lesz antiszemita – jegyzi meg Beilin – in­kább az Egyesült Államokba irányította volna a zsidókat, ahol szabadon asszimi­lálódhattak és olyan életmódot folytat­hattak, amire ő annyira vágyott.” Herzl számára a zsidó állam megalapítása elsősorban a frusztráltság, a „kényszerű visszavonulás” aktusa volt, amelyet csak Európa népeinek a zsidósággal szembe­ni elutasító magatartása váltott ki. Ép­pen ezért Herzl hamarosan szembeke­rült az oroszországi Hovavéi Cion (Cion szerelmesei) mozgalom tagjaival, mivel számára az európai zsidóság megmenté­se volt a legfontosabb, még ha ez csu­pán valami ideiglenes menedéket jelen­tett is a korabeli európai antiszemitiz­mussal szemben. „Herzl sokkal inkább a holocaust, mint a zsidó állam vizionáriusa volt” – közli Beilin, Izrael földjéhez a Hovevéi Cion, e „nemzeti felszabadító mozgalom” aktivistái ragaszkodtak.

Herzllel szemben ők nyerték meg a csatát, ők lettek a meghatározók a cio­nista mozgalmon belül. (Maga Beilin is e mozgalom egyik alapítójának, Avraham Joszéf Bregmannak unokája, aki 1923-ban települt át Pinszkből az ígé­ret földjére.) Ismerve azonban az euró­pai zsidóság XX. Századi történetét Be­ilin így ír: „én most már azt hiszem, hogy a cionizmus dolgában Herzl meg­közelítése volt a helyes, a Hovevéi Cioné pedig téves”.

Beilin szemében nemcsak az a törté­nelem iróniája, hogy a zsidó állam, amely túl későn született meg ahhoz, hogy megmentse az európai zsidósá­got, valószínűleg nem jött volna létre a holocaust nélkül. Még fájdalmasabb irónia az, hogy „ha fő célunk egy újabb holocaust megelőzése, már nem biz­tos, hogy erre Izrael a legmegfelelőbb hely… Ilyen sok zsidó koncentrációja egy olyan területen, amelyet fenyegető ellenségek és tömegpusztító fegyverek vesznek célba, Izraelt problematikus veszélyzónává teszi”.

A cionista vállalkozás végső paradoxona a szerző szemében az, hogy a zsi­dó állam, amely kétségkívül hatalmas sikertörténet, ahelyett, hogy a zsidóság tömegeit magához vonzotta volna, ép­pen a diaszpóra-lét normalizálásához já­rult hozzá azáltal, hogy a zsidók ott in­kább otthon érezhetik magukat. A cio­nizmus tehát, hosszú és keserves út vé­gén bizonyos értelemben oda érkezett, ahonnan elindult. A Herzl alapította for­radalmi mozgalom újabb válsággal néz szembe, csak ez most épp a tükörképe annak, amire a mozgalom száz éve ke­resett orvosságot: ma a diaszpóra zsidó­ságát nem az antiszemitizmus, hanem az asszimiláció fenyegeti.

Akárcsak Herzlt a maga idejében, Beilint is inkább a „mentőakciók” érdek­lik, mint a jövendőbeli zsidó lét ideoló­giai alapvetése. „Kézikönyveket írok, nem filozófiát” mondja, utalva másik könyvére, melynek címe: „Kézikönyv a libanoni kivonuláshoz”. E mostani kö­tet is gyakorlati kérdésekkel foglalko­zik, elsősorban az Izrael-diaszpóra kap­csolatok témakörében, amelyeket sze­rinte „az egyenlőség új alapjaira kell építeni”. Ezért a kétoldalú kapcsolatok­kal eddig foglalkozó szervezetek (az amerikai pénzgyűjtéssel foglalkozó Uni­ted Jewish Appeal, az aliját lebonyolító Szochnut, a hajdan palesztinai földvá­sárlásokat intéző Keren Kajemet Lejiszrael) föloszlatását javasolja, amelyekre már nincs szükség, és amelyek semmi tényleges célt nem szolgálnak. Ehelyett Beilin (ez is régi ideája) egy, az egész vi­lágot átfogó, demokratikusan választott szerveződést képzel el, amely megfe­lelő eszközök birtokában nézhetne szembe a zsidó oktatás kihívásával, és átvállalná a már elindított „születési jog” programját (melynek értelmében minden zsidó fiatal identitásának erősí­tése végett egy alkalommal igen ked­vezményesen kéthetes látogatást tehet Izraelben.)

Szekuláris betérés

E kapcsolatok életképessége érde­kében Izraelnek meg kell tennie bizo­nyos lépéseket, amelyek ma éppoly va­lószínűtlenek, mint amennyire logiku­sak, „ám a XXI. Század során bizonyo­san meg fognak valósulni, a kérdés csak az, hogy mikor” – mondja Beilin magabiztosan. Ennek egyik első lépé­se, hogy megtörjön az ortodoxia mo­nopóliuma a zsidó jog terén és a zsidó vallás minden irányzata egyenlő stá­tuszt kapjon. A másik fontos lépés, hogy végre intézményesítsék a polgári házasságot. Ezek a lépések azért szük­ségesek, mert a társadalmi fejlődés az óceán mindkét partján a zsidóság új, nem vallásos definíciója felé halad. Ebből következik a könyv harmadik, a tradicionalisták szemében bombaként ható zsidó világban, csak épp a végkö­vetkeztetés új. „Ha a zsidóság csak val­lás lenne, senki nem vonná kétségbe a betérés fölött gyakorolt rabbinikus mo­nopóliumot. “ Miután azonban a zsidó­ság nép, kultúra, életforma is egyben, nincs ok arra, hogy a rabbiké legyen a monopólium a zsidó népbe való betérítés dolgában. „A zsidók nagy része – talán a többsége – agnosztikus vagy ateista, zsidóságukat mégsem vonja kétségbe senki. Miért van nekem jo­gom, hogy agnosztikus zsidónak ne­vezzenek, miközben egy betért zsidó számára ez nem megengedett? Egy nem zsidó ateistának miért kell rabbi­hoz mennie ahhoz, hogy zsidó ateista lehessen belőle?

A zsidóvá válás kritériuma tartalmi kell hogy legyen, nem rituális, hiszen a zsidósághoz tartozás mai alapismérvei az „identitás”, az „affinitás”, az „odatartozás érzése”. Ha valaki zsidó környe­zetben él, odatartozónak véli magát, is­meri a hagyományokat, képes levizs­gázni zsidó történelemből és kultúrá­ból, azt miért ne fogadnánk el betértnek? – kérdezi Beilin.

Beilin tisztában van azzal, hogy e ja­vaslata radikális szakítás az általa egyébként „nagy kincsnek” tartott ha­gyománnyal. Mikor egy évvel ezelőtt a könyv héber nyelven napvilágot látott, néhány nagyon kemény cikk jelent meg ellene az ortodox sajtóban, de Beilint ez nem zavarja. A szekuláris betérés gondolata „még amúgy sem érett a megvalósításra” – magyarázza – ő csu­pán fölvetett egy gondolatot, amit még alakítani és tesztelni kell.