„Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz téged”
Az utóbbi évtizedek egyik legörvendetesebb ökumenikus fejleménye a zsidó-keresztény párbeszéd megindulása. A II. vatikáni zsinat után Rómában különbizottságot hoztak létre a zsidósággal való vallási kapcsolatok ápolására; a Vatikán több dokumentumot tett közzé arról, hogyan kell a zsidóságot helyesen – azaz antijudaizmustól mentesen – ábrázolni a katolikus igehirdetésben és katekézisben; s 1986 áprilisában – az egyház kétezer éves történelme során először – egy római pápa, II. János Pál látogatást tett a római zsinagógában. Hasonló kezdeményezések történnek a zsidósággal való kiengesztelődésre a többi keresztény egyházban is, s az utóbbi egy-két évben Magyarországon is megjelentek a zsidó-keresztény párbeszéd első intézményei.
A közeledés korlátai
Ám a zsidóság és a kereszténység közötti ökumenikus közeledés egyelőre csak a vallási vezetők és értelmiségiek nagyon szűk körét érinti, és még nagyon távol áll attól, hogy jelentékenyen befolyásolja a hívek szélesebb köreinek gondolkodását. Az ökumenikus párbeszéd – többek között – a különböző felekezetek azon felismeréséből fakad, hogy kinek-kinek a saját felekezete nem egészen olyan, amilyennek Isten népének lennie kellene, hanem bűnöktől is szennyezett, reformokra szorul – ecclesia semper reformanda -, s ezért mindegyiknek van mit tanulnia más felekezetektől. Fájdalmas tény, hogy a keresztény-zsidó párbeszéd megindulásához egy történelmi katasztrófának, a holocaustпаk kellett bekövetkeznie. Ez ébresztette rá a keresztényeket a zsidók ellen elkövetett bűneikre, s ez késztette őket arra, hogy a szörnyűségekből okulva megpróbálják megreformálni teológiájukat és gyakorlatukat. De vajon elég nagy sokkot váltott ki a keresztény egyházakból Auschwitz katasztrófája? Láthatók- e keresztények körében annak a mély bűnbánatnak a jelei, amely nélkül nem lehetséges igazi megértés? Személy szerint úgy vélem, a keresztények nagy tömegeit illetően eddig nem történt meg ez a megbánás és megtérés. Mégpedig azért nem, mert még a zsidók iránt és a zsidók szenvedései iránt együttérzést tanúsító keresztények közül is csak nagyon kevesen értették meg, hogy a holocaust nemcsak a zsidók tragédiája volt, hanem a keresztényeké is. Fizikai értelemben a zsidóké, akiket ártatlanul elpusztítottak, erkölcsi értelemben azonban a keresztényeké, akik ebben bűnrészesek voltak.
A keresztények bűnrészessége egyfelől abból adódik, hogy a majd kétezer évig tartó keresztény antijudaizmus maga is hozzájárult annak a társadalmi légkörnek a kialakításához, amelyben a holocaust egyáltalán lehetségessé vált. Miként K. Rahner írja: „az egyház közvetlenül nem felelős a holocaustért, kortörténetünk e borzalmas eseményének előidézésében lényegesen közrejátszott sok más ok is. De vajon lehetséges lett volna-e ez a holocaust, ha előtte oly sok évszázadon át, egészen az egyház legfelsőbb köreiig és onnét lefelé a köznapi keresztényekig és az egyházi szónokokig, nem burjánzott volna a lelkekben az antiszemitizmus, amely egyértelműen embertelen és keresztényietlen volt, és amelyet ma sokkal világosabban be kellene vallani, mint ahogyan ez a mai egyházban történik?” (Előszó, in: Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával, Bp. 1987.)
Spiritualizáció és individualizmus
Másfelől azonban, az antijudaista tanok hirdetésén kívül a keresztény gyakorlatnak egy másik, talán még mélyebb eltévelyedése is hozzájárult a holocausthoz, nevezetesen a kereszténység spiritualizáló és individualista tendenciája. Ezen azt értem, hogy a kereszténység többnyire hajlamos volt arra, hogy az üdvösséget túlzottan individuális, spirituális és másvilági valóságként fogja fel, ami nagyon sok kereszténynél az emberi lét evilági, testi, társadalmi és politikai dimenzióinak elhanyagolásához vezetett. Mindennek egyik sajátos következményeként pedig – s jelen témánk szempontjából ez az érdekes – a keresztények nagyon sokszor túl könnyen megtalálták a modus vivendit különféle embertelen politikai hatalmakkal.
Nehéz lenne pontosan megmondani, mikor vált uralkodóvá a kereszténységen belül ez a spiritualizáló tendencia. Talán Szent Ágostonnak, a nyugati kereszténység egyik legnagyobb hatású alakjának köszönhető, hogy a keresztény gondolkodás egyik fő meghatározója a földi-evilági valóságok iránti közömbösség és a testellenesség lett. Ő volt az, aki az egyéb valóságok háttérbe szorításával hosszú időre szinte kizárólag Istenre és a lélekre korlátozta a keresztények érdeklődését: „Istent és a lelket vágyom megismerni. Semmi mást? Semmit” – írta Szent Ágoston a Soliloquiában (I,2, n.7), s ezzel hosszú évszázadokra programmá tette a világtól való elfordulást, a fuga mundi-t. Az üdvösségnek kizárólag lelki valóságként való felfogása súlyos következményekkel járt a kereszténység egész későbbi történetére nézve, Mert ha egyszer az üdvösség szempontjából csak a lélek és Isten kapcsolata számít, ha az üdvösség kizárólag az egyéni lélekben és ott is csak a másvilágon realizálódik teljesen, akkor elhanyagolható dolog az ember földi, evilági sorsának javítása, s ennek nincs üdvjelentősége. Ezzel el is jutottunk a valláshoz, mint „a nép ópiumához”, amely nem ok nélkül váltotta ki az újkorban az ateista humanizmust és a szekularizációt, azaz az ember nevében, az ember érdekében történő elfordulást a vallástól.
A modern bibliatudomány jóvoltából ma már tudjuk, hogy az üdvösségnek ez az egyoldalúan spirituális és individualista felfogása nem egészen felel meg Jézus tanításának. Az üdvösség nem kizárólag a másvilágon valósul meg, hanem a megváltás eredményeként már itt, a földön kezdetét veszi Isten országa vagy uralma, vagyis már itt, a földön elkezdődik az ember és az emberi világ épségének helyreállítása. Ennek legszembetűnőbb jelei – keresztény felfogás szerint – éppen Jézus gyógyító és bűnbocsátó tettei. De az emberi világ helyreállítása nem merül ki egyének meggyógyításában, hanem hozzátartozik Isten népének, mint közösségnek az újjáteremtése is. Ez azt jelenti, hogy a megváltással Isten újjáalkotja magukat a közösségi kapcsolatokat – ha tetszik: „társadalmi viszonyokat” – is, amelyek szintén eltorzultak a bűn következtében, és „strukturális bűnök” hordozóivá lettek.
Ami a tulajdon és a vagyon kérdését illeti, isten újjáalkotott népében meg kell szűnnie gazdagok és szegények ellentétének, s ezt a javak önzetlen megosztásának, egyetemes szolidaritásának kell felváltania: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön … hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben” (Mt 6,19-20), mert „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Mt 19,24). Isten újjá alkotott népén belül gyökeresen meg kell hogy változzék az olyan politikai kategóriák tartalma is, mint az uralom és hatalom: „tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ti köztetek nem ez a rend: hanem aki naggyá akar lenni köztetek, az legyen szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen rabszolgátok” (Mt 20,25- 27). Mindent összevetve a messiási kor „politikai javainak” foglalataként Isten helyreállított népében megvalósul a béke, amelyet megjövendöltek a próféták – „sehol sem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen, mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert” (íz 11,10) -, és amelyet Jézus meghirdetett: „békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Megújított életével Isten népe a végső időkben magához vonzza majd a próféták szerint a pogányokat, akik szabályosan tódulnak majd a választott néphez, hogy eltanulják tőle ezt az életet, és ők is Isten útjain járjanak: „az utolsó napokban … eljön sok nép, és ezt mondják: jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához; tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk” (íz 2,2-3). S ezt várja el Jézus is a tanítványaitól: életük legyen messzire világító példa, amely Istenhez vezeti az embereket – „ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város … Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,14-16).
Alkalmazkodó kereszténység
E rövid exegetikai kitérő azt mutatja, hogy az üdvösség túlzottan individualista és spirituális felfogása, az üdvösség evilági, közösségi-társadalmi dimenzióinak zárójelbe tétele nem egyeztethető össze a Biblia tanításával. S vajon nem ez a spiritualizáló, individualista tendencia volt-e a mélyebb oka annak, hogy a kereszténység történelme – J. B. Metz, a katolikus politikai teológia megalkotója szerint – politikai ellenállás helyett inkább a túlzott politikai alkalmazkodás története lett? Vajon nem ezzel magyarázható-e az, hogy történelmük folyamán a keresztények a kelleténél ritkábban szálltak szembe embertelen politikai hatalmakkal, így többek között nem tanúsítottak elegendő ellenállást a nácikkal szemben sem?
„Nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz téged” (Róm 11,18) – írja Pál apostol, s arra figyelmezteti a pogány keresztényeket, hogy „vad olajfaként” csak akkor hozhatnak termést, ha a „szelíd olajfa”, Izrael gyökere táplálja őket. Vajon nem abból fakadt-e a kereszténység sok súlyos eltévelyedése, hogy túlságosan elvágta magát ettől a gyökértől? Keresztény körökben olykor még ma is találkozni azzal a szembeállítással, a zsidó vallás külsődleges, mert a cselekedetekre, a törvények és előírások teljesítésére teszi a hangsúlyt, míg a kereszténység bensőséges vallás, mert a hitet, a szív tisztaságát és a lelki javakat tartja elsődlegesnek. De vajon nem ez a felfogás vezetett sok kereszténynél bizonyos elengedhetetlen cselekedetek elmulasztásához, egy olyan kegyesség kialakulásához, amely beérte a lelki élet ápolásával, miközben a háttérbe szorult az Isten akaratának való gyakorlati engedelmesség? És nem éppen ezért – hitük spiritualizálása miatt – tudták a keresztények a zsidóknál általában jobban hozzáidomítani az életüket különböző politikai hatalmakhoz? Vajon nem ezzel magyarázható-e az a különös történelmi tény, hogy nem annyira a keresztényeknek, mint inkább a zsidóknak jutott osztályrészül az a sors, amelyet Jézus a tanítványainak megjövendölt: „Nem nagyobb a szolga az uránál, ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 25,20)?
Nehéz kérdések ezek, de ha nem akarjuk letagadni a keresztény történelem súlyos eltévelyedéseit, akkor szembe kell néznünk velük, s el kell ismernünk, hogy keresztény – a szó eredeti értelmében: „krisztusi” – voltunk valódisága jórészt azon múlik, hogy milyen válaszokat tudunk adni ezekre a kérdésekre, amelyeket a zsidóság tesz fel számunkra. E kérdések azt mutatják, hogy a kereszténység szempontjából elsőrendű fontossága van a zsidósággal folytatott párbeszédnek. Sajnos, ezt ma még csak kevés keresztény ismeri el. Én a magam részéről e tekintetben századunk egyik nagy protestáns teológusának, Karl Barth-пак a véleményéhez csatlakozom, aki élete vége felé egy beszélgetésben, amelyet Augustin Bea bíborossal folytatott, ezt mondta: „Ne felejtsük el, hogy végül is csak egy tényleges, nagy ökumenikus kérdés létezik: a zsidósághoz való viszonyunk”.
Címkék:1992-02