Nem mindegy, milyen célra használjuk a pénzt

A Szombat szeptemberi számá­ban az egyházak új finanszírozásá­nak tervezetéről megjelent tájékoz­tatást szeretném kissé bővíteni és kiegészíteni, főként arra vonatkozó­an, mit jelentene ez a zsidó felekezetnek.

Hangsúlyozom, hogy csak elkép­zelésről van szó, a végső döntést a tervezetről a parlamentnek kell ki­mondani. Figyelemmel a kormány és a Vatikán közötti megállapodás­ra azonban valószínűtlen, hogy az ismert elképzelések jelentősen vál­tozzanak.

A legjelentősebb változás a visszaigényelt egyházi ingatlanokkal kapcsolatos. A jövőben mód nyílik arra is, hogy a visszaigényelt, de vissza nem kapott ingatlanok érté­ke után az igényről való lemondás mellett az egyházak évjáradékot kapjanak. Ennek mértéke az ingat­lan értékének 4,5-5%-a.

A zsidó felekezet ilyen módon a különböző becslések szerint 430-700 millió forinthoz juthat. Nem mindegy tehát, hogy milyen célra és milyen elvek szerint hasz­náljuk fel ezt a pénzt.

A BZSH és a Mazsihisz jelenlegi évi költségvetése mintegy 1,4 milli­árd forint, melyből nagyjából 2/3 rész a BZSH-é. (Ez és a további adat csak orientáló jellegű.)

A hitéleti támogatás megszűnik, helyébe lép az állampolgári felaján­lás, de az állami garancia mellett ez az összeg változatlannak, kb. 90 millió forintnak vehető.

Némileg javul az átvállalt felada­tok (pl. oktatás, szociális ellátás) ál­lami finanszírozása, ez is legalább változatlannak vehető az elkövetke­ző évekre.

A kormány tervezete szerint telje­sen megszűntek volna az egyházi in­gatlanok felújítására nyújtott állami tá­mogatások, de ebben hajlandó a kor­mány kompromisszumra.

Ez annyit jelent, hogy a fenti összeg csaknem egészében az eddigiekhez képest többletként jelentkezik.

A jelenlegi költségvetési hiányt és egyes szervezetek mérsékeltebb jövő­beni szerepvállalását figyelembe véve azt lehet mondani, hogy a jelenlegi szinten a finanszírozásra további 100 millió forint szükséges.

Így látható, hogy a nem visszaadott ingatlanok utáni járadék a meglévő eszközök egyharmadával vagy többel – 4-500 millió forinttal – való növeke­dését jelenti. Ez alapvetően változtat­hatja meg a hitközségek életét, tehát kardinális kérdés, hogy a várhatóan 1998-tól rendelkezésre álló összeget megfelelően használjuk fel.

A felosztás módja körül a vita már fo­lyik, az indulatok itt-ott el is szabadultak.

Tudomásom szerint két alkalom­mal, Szegeden és Debrecenben ültek össze a hitközségek vezetői és a BZSH, valamint a Mazsihisz tisztségvi­selői ebben az ügyben. Született is egy állásfoglalás, de ez szemmel lát­hatóan nem tükröz egységes véle­ményt. Kiderült ez a Mazsihisz közgyű­lésén a felszólalásokból, még inkább a folyosói beszélgetésekből.

Az egyik vélemény szerint a pénz elosztásának elve az kell, hogy le­gyen, kiktől államosították a kérdéses ingatlanokat. így komoly összegre je­lentett be igényt az ortodoxia, azzal, hogy a háború előtt a vidéki hitközsé­gek zömmel ortodoxok voltak. Hason­ló az érvelése a vidéki hitközségeknek is, akik azonban nem tekinthetők egy­ségesnek. Az államosított ingatlanok­ból nem részesedő hitközségek in­kább csak a vidék erőteljesebb prefe­rálását szorgalmazzák. Még egyes vi­déki hitközségek kiválásáról a Mazsihiszből is elhangzanak célzások.

Sajnos, az eddigi megbeszélések és állásfoglalások egy rossz kompro­misszum irányába mutatnak. Úgy tű­nik, a valós szükségleteknél fontosab­bak a viták elsimítására, a „mindenki­nek fogjuk be valamivel a száját” irá­nyuló törekvések.

A másik, nem jelentéktelen problé­ma, hogy a vidéki hitközségek önálló­ak, ennél fogva önállóan kezelik pén­zeiket is. Nem az önállóság ellen szó­lok, de mindaddig, míg a létszámról, a tényleges bevételekről és kiadásokról nincs alátámasztott ismeret, a megje­lölt igények szükségessége érdemben nem vizsgálható, márpedig minden megnyugtató felosztás kiindulása csak ez lehet.

A kormánnyal való tárgyalásokról az információk hiányosak. Ez nagy hiba, tápot ad a mendemondáknak, egyben megnehezíti, hogy azok, akik akarná­nak és tudnának is segíteni, megte­hessék ezt. Lehet, hogy megalapozat­lanul, de nem oszlatható el a gyanú, hogy vannak, akiknek kényelmetlen a nyilvánosság.

A magam részéről nem vitatom az egyes érvelések tényalapját, azonban félő, ezen a módon a pénzt feléljük, a mai metódust folytatjuk, átmenetileg bővült lehetőségekkel. Ez senkinek sem lenne jó. Ráadásul a szükséglet szerinti elosztás eléggé bizonytalan, lényegében attól függ, ki milyen ügye­sen állítja össze igényét. Aligha zárha­tók ki a lobbyzások ezen a módon.

Véleményem szerint a megnöveke­dett eszközöknek elsősorban a jövőt kell szolgálniok. Ez talán az utolsó le­hetőség arra, hogy intézményeinket kiépítsük és stabilizáljuk. Ennek érde­kében először az elvárásokat kell fel­mérni, majd teendőinket és a hozzá szükséges anyagi eszközöket ehhez kell igazítani.

Úgy vélem, a pénznek elsősorban oda kell jutni, ahol azt értelmesen fel is tudják használni. Vitatom, hogy olyan hitközségek, amelyek alig né­hány tagból állnak, ahol remény sincs, hogy számuk gyarapodjon, pusztán azon az alapon, hogy ott lévő ingatlant sajátítottak ki, jelentős összegeket ké­ne kapjanak.

Természetesen elfogadom, hogy szempont legyen ez is, de az ésszerű­ség határain belül. Magam három pri­oritást jelölnék meg.

Első helyre teszem a központi intéz­ményeket. Bővítésüknek azonban a reális szükségletek szabjanak határt. Nem hiszem, hogy a most épülőn túl presztízsokokból még egy iskolát ké­ne építeni, mert ki fog járni oda? A fel­esleges kapacitású intézmény feleslegesen viszi a pénzünket is.

Másik, szükségesnek tartott felhasz­nálási terület lenne regionális zsidó centrumok kialakítása. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy vidéki vá­rosaink zömében alig él zsidó, azok is idősek, hitéleti és más ellátásuk ma és a jövőben megoldhatatlan. Nincs és várhatóan nem is lesz rabbi, kán­tor, étkeztetés stb.

Ezért a megoldás az lehet, ha az egyes hitközségek önállóságát nem érintve felfejlesztjük a ma is működő és fejlődőképes hitközségeket, lehe­tővé téve, hogy a szórványokban élő zsidóság gondozását is megoldják. Ilyen centrumok lehetnek például Sze­ged, Debrecen, Pécs, Szombathely.

Ezek a központok képesek lehetnek tágabb körben segíteni a zsidóságot, ébren tartani a hitéletet, kezelni a szo­ciális, egészségügyi, oktatási és egyéb gondokat.

Úgy vélem, így lehet legtöbbet segí­teni a valóban nehéz helyzetben lévő vidéki hitközségeknek, oda koncent­rálva az erőt, ahol a legtöbb ered­mény várható.

A harmadik: képessé kell magunkat tenni arra, hogy hosszabb távon is le­hetőségünk legyen a zsidó közösség fenntartására. Ezért mértéket kell szabni akár reális vágyainknak is, és az összeg egy részéből, mondjuk 20-25%-ából alapot kell képezni. Meggyő­ződésem, hogy ez még akkor is meg­tehető, ha az összeg végül a pesszi­mistább változathoz áll közelebb.

A régiók felfejlesztése és a hosszú távú tartalékképzés biztosíthatja – a jelenlegi eszközök hatékonyabb felhasználásával együtt – a magyarorszá­gi zsidóság valódi jövőjét.

Részemről javasoltam, hogy az elosztás módozatait egy szakértő bi­zottság dolgozza ki, esetlegesen al­ternatívákkal. így kerülhetünk abba a helyzetbe, hogy megfelelően dönteni tudjunk. A javaslatot a Mazsihisz köz­gyűlése elfogadta, megvalósítása ér­dekében nem történt még semmi. Az idő múlik, a feladat körmünkre ég­het. Én még naiv és ezért optimista vagyok.

Pollák Jenő, a BZSH számvizsgáló bizottságának tagja