Nem lehetne politikai botrány nélkül?

Szeptember 10- én vetem papírra ezeket a sorokat, mikor még nem tudom, csendesedében van-e a vihar, vagy még újabb hullámok vetik vállukat egyik-másik intézményünk falainak. Ha múlóban a botrány, érdemes-e újra felkorbácsolni a kedélyeket? Kinek használok vele? Úgy érzem, nem kevés tanulságot lehet, sőt kell levonni az esetből. Annál is inkább, mert az ügynek nemkívánatos, káros felhangjai voltak. Most, mikor átalakulóban egész társadalmi berendezkedésünk, in statu nascendi állapotában, még képlékeny minden, némely rosszul kiszámított lépés, sőt csupán egy-egy kijelentés is mérlegre tétetik és nem jósolható meg, mit indít el.

De ne beszéljünk rébuszokban, térjünk a tárgyra.

A Budapest Fővárosi Levéltárnak (BFL) egyetlen egy döntése kavart vihart. Intézkedésüket lehet szerintem helyeselni, helyteleníteni, szakmai szempontból felülbírálni, csak egyet nem szabad tenni: politikai botránnyá duzzasztani. Sajnos, jelen esetben ennek lehettünk szem- és fültanúi.

A Fővárosi Levéltárnak egyébként épp úgy, mint a költségvetésből élő minden más intézménynek egyre sűrűsödő gondjai vannak manapság, miből, hogyan tartsa fenn magát. Jóformán megalakulása óta töretlen volt a fejlődése (s itt nem egy-két évről vagy évtizedről van szó), míg a második világháborúban ért bombatámadás után széjjel nem költöztették őket több telephelyre. Manapság a Hűvösvölgytől kezdve a Várig sok helyütt megtalálhatók, méghozzá meglehetősen mostoha körülmények között. Egyik telepen az iratvédelmi és a bírósági iratok osztálya szorong, a másikon a gazdasági anyagok esedeznek jobb bánásmódért, még folytathatnánk a sort. S mindennek tetejébe beindult a szervezeti átalakulás is, aminek ma egyébként nagy divatja van.

Még túl sem voltak rajta, és ajtajukon máris kopogtatott a kárpótlási törvény. A Kárpótlási Hivatal részéről azt prognosztizálták, hogy mintegy 400 ezer ügyfél keresi fel a hivatalt. Ha felnagyított is e szám, kétségtelen nem kis terhet, mind technikait, mind anyagit ró a levéltárra. Alaposan át kellett gondolják a tárgyi feltételeket. Jelentős pótköltségek merültek fel, amelyekre ígéretet kaptak, később jóval szerényebbre zsugorodott, mint amit igényeltek. Ezek már a vihar előjeleinek bizonyultak.

Varga László, a levéltár főigazgatója különböző fórumokon felhívta a figyelmet arra, hogy ők csupán másodlagos források birtokában vannak. A levéltár tehát nem rendelkezik ingatlanokra, vagyis lakásokra, telkekre stb. vonatkozóan megfelelő dokumentációval. Meglehetősen szűk azoknak a köre, akiknek az igényeit kielégíthetik. Segíteni tudnak egykori kiskereskedőkön, iparosokon, kisvállalkozókon. Mindamellett ne feledjük, a levéltár fő feladatának az iratok őrzését, valamint a kutatást tartja. S ezt nem lehet egybemosni az ügyfélszolgálattal. Persze, ez utóbbit is beindították. De különféle megfontolásból elrendelték az ügyfélszolgálat szüneteltetését, aminek helyességét nem vagyok hivatott elbírálni. Tény viszont, hogy ezzel elindult a lavina.

Mit ad Isten, az éter hullámain váratlan adás zúdult ránk (a műfajt tekintve vita tárgyát is képezheti). A szovjet puccson meditált a szerző, majd honi puccsisták után kutatva, rátalált a Fővárosi Levéltár­ra. Nem kevesebbet állított, mint hogy a fővárosiak az ügyfélszolgálatot beszüntették, hogy a Jad Vashem-nek, vagyis az izraeli Emlékbizottságnak, mely tudvalevőleg a holocaust ügyében keresi a dokumentumokat, jó pénzért lehetővé tegyék intézményükben a kutatást, noha még el sem készült az a törvény (várhatóan november végén terjeszti a kormány a parlament elé), amely kimondja, hogy kártalanítani kell mindazon állampolgárokat, akik 1939. V. 1. és 1949. VI. 8. közötti időszakban tulajdoni kárt szenvedtek. No lám, milyen gátlástalanok ezek a Jad vashembeliek, turkálnak, kutatnak, deportáltak névsorát kívánják összeszedni. Mindebben egy a bökkenő: A Fővárosi Levéltárban a Jad Vashemnek még a színét se látták. Kutatni lehet hogy kutattak valahol, de az ominózus helyen nem jártak. Csurka István csúnyán melléfogott, lehet, az érzései ragadtatták el – és hogy ezek nem filoszemiták, az már többször bebizonyosodott.

Persze, a Fővárosi Levéltár nem hagyta annyiban a dolgot. Sajtó-helyreigazítást kért a Rádió elnökétől, amit meg is kapott. De az ő cáfolatához a telekommunikáció olyan kommentárt fűzött, hogy az embernek megkeseredett tőle a szája íze. A végén még gyanúba is keveredett. Mert hogy is állíthatta az igazgató, miszerint intézményének vezetésében nincs egy SZDSZ tag sem. Csak nem kutatott utánuk? Nesze neked igazságszolgáltatás!

Ezt követően sokan nyilatkoztak, cáfoltak, helyreigazítottak. A lapok, a tévé bőven foglalkozott az üggyel. Nem is tudnám hamarjában mindet felsorolni. Még Sepsey Tamás, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnöke is a rádió jegyzetírója mellett tette le a voksát, persze kellő tapintattal. Lelke rajta. Mondanom sem kell, a Jad Vashem igazgatója a leghatározottabban cáfolta, hogy valaha is betették a lábukat a Fővárosi Levéltárba. Pedig de jól jött volna egyeseknek felkorbácsolni a közvéleményt azzal, hogy míg a kárpótlásra igényt tartó honpolgárok orra előtt becsapják az ajtót, addig a jeruzsálemiek pénzükért jöhetnek-mehetnek intézményeinkben.

Elcsodálkoztam az Országos Levéltári Egyesület magatartásán. Elhatárolták magukat a „rebellis” pestiektől, mármint a fővárosi levéltáriaktól. Ők bizony győzik a munkát, a feltételek is adva vannak számukra. De vajon mi motiválta magatartásukat? Szakmai vagy politikai szempont?

Ennyit erről a politikai botrányról.

Még valamit szabad legyen megjegyeznem. Mint már említettem, a kormány csupán november végén szándékozik benyújtani azt a törvényjavaslatot, amely a korábbi kárvallottak (s ez főképpen a zsidó származású állampolgárokat érinti) kárrendezéséről intézkedik. Vajon miért utólag kerül sor erre a lépésre és nem a korábbi kárvallottak kártalanításával egyidőben?

Befejezésül: legyünk következetesen törvénytisztelő polgárok. Ha egyszer a Fővárosi Levéltár nem állami, hanem önkormányzati intézmény, vegyük tudomásul, állami szervek nem utasíthatják őket, csak az önkormányzat, mert ők a gazdák.

Erről ennyit.

-óó-