Nem hallgathatunk!

Nyílt levél a MAZSIHISZ és a BZSH Képviselőtestületeihez és a Rabbisághoz

Tisztelt Képviselőtestületek!

Tisztelt Rabbiság!

Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége s a Budapesti Zsidó Hitközség ügyvezető igazgatója és Landeszman György budapesti vezető főrabbi eddigi tevékenységét és megnyilvánulásait szórványos kritika és ellenérzés kísérte, de a Heti Magyarország február 26-i számában közreadott interjújuk felháborodást keltett a honi zsidó közösségben s azon kívül is. A velük készült beszélgetés provokatív hangnemű, számos tényállításuk valótlan, elfogult, politikai dilettantizmusra vall. Nem csökkenti felelősségüket az újságíró tendenciózus, rosszindulatú kérdésfeltevése sem. A szöveget autorizálták, a jóváhagyás után még több mint két hónap állt rendelkezésükre, hogy visszavonják primitív hangvételű nyilatkozatukat.

Nem tették.

Nem tették, holott tarthatatlan, hogy a főrabbi két válaszát kezdi úgy: „Gyűlölöm”, s az ügyvezető igazgató azt mondja: „Aki isteni törvények ellen vét, a mi vallási törvényeink szerint nem számít zsidónak. ” Durván torzítja a valóságot akkor is, amikor azt állítja: a vidéken kiirtott zsidók ingatlanaiban „ a mai napig a szomszédok használják… a bútort, a szőnyeget és minden egyebet”. Nyelvtanilag is kétségbevonhatóan kardcsörtet a főrabbi: „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack. ” Értelmetlen, inadekvát, indulatos, visszafelé elsülő feleleteket ad, például a zsidó szerepvállalásról a kommunista diktatúrában: „Ez egy elmebetegség. Miért kéne elhatárolódni tőlük? Az inkvizíciótól elhatárolódott már a katolikus egyház?”, mintha bármi összefüggés lett volna a zsidó közösség, s az attól magukat radikálisan leválasztó, a szélsőbaloldalhoz asszimilálódott zsidó származásúak között. Szintúgy heveskedő, sérelmekből fakadóan igaztalan, amit az üldözésekkel kapcsolatos bocsánatkérésről mond: „A kormány sosem kért bocsánatot. Mikor kért? Szereméin tudni! És hogyha bocsánatot is kért, akkor mi van? Bocsánatkéréstől nem lehet feltámadni. ” Sértő hangon beszél a második világháború során elpusztult valamennyi magyar katonáról: „Nem a magyar nép mártírjai. Sajnálom, hogy felvállalják őket a magyarok. ”

Magam eddig a hitközség adófizetőjeként szomorú elégedetlenséggel figyeltem, a MAZSIHISZ és a BZSH Képviselőtestületeinek tagjaként számos alkalommal bíráltam tevékenységüket, próbáltam a vezetésük alatt álló intézmények működési visszásságait csökkenteni, vállalt kötelezettségemnek eleget tenni, hogy tudniillik képviseljem a honi zsidó újjászületést, bár a hitközség jelen állapota erre kevés reményt ad. Úgy láttam, szükséges „civil zsidóból” képviselővé lennem, ha tenni akarok, ha így is befolyásolni kívánom sorsunkát. A képviselőtestületek „szavazógépének” porszeme lettem, mely egy-egy ellenszavazattal legalább megcsikordította az elrozsdált szerkezetet. Mert bár nem okozott örömöt jelen lenni az üléseken, asszisztálni a felszínes beszámolókhoz, az elkapkodott, elúsztatott vitákhoz tudva, hogy a jó esetben évi két ülés között nem kontrollja az ehelyütt nem kifejthető okok miatt elégtelenül működő kb. 10 fős Elöljáróság a profi vezetésnek, melynek oszlopa a két inkriminált úr -, azt hittem, elindul valami a szellemi rendszerváltozásból, ellenőrizhető, racionális működés nyer teret, vezetői önkorlátozás a hatalomban, a korrupciók lehetőségének minimalizálása, a hitközség új, vonzó arculatának a kialakítása.

Az interjú botrányos mondatai mögül felsejlik valamennyiünk alapvető kudarca. Hogy nincs alkalmas vezető, s hogy meg kellene elégedni a rosszal, mert lehetne rosszabb is. Ezt az elégedettséget én képtelen vagyok osztani.

Az Elöljáróság rosszul értelmezett felelősségtudat, elszomorító betyárbecsület jegyében döntött úgy, hogy nem határolja el magát a hibát vétő vezetőktől. Felsejlik előttem egy bulvárlap lehetséges szégyenletes szalagcíme: Csurka zsidó párjai. És nem lesz erkölcsi alapom tiltakozni értük.

Kedves Barátaim, ott, a hitközség szomorú falain belül! Szörnyű az állandó vita, kétségbeejt az állandó acsarkodás, de nevetségessé tesz a zsidó egységről való üres szónoklás, ha nem cselekszünk. Veszélyben vagyunk, mi magunkra jelentjük a legnagyobb veszedelmet, ha nem ismerjük fel, hogy csak az elmélyült önkritika, szigorú önvizsgálat emelhet fel bennünket, ellentétben a külvilágtól elzárkózó dacos hallgatással, hogy nem, nem mondjuk azért sem a bűnre a nevét. Tragédia a kontraszelekció szervezeteinkben, s hogy nem látjuk jelét a közeljövő lehetséges változásainak. De ha mi magunk nem váltunk lépést, lábaink összegabalyodnak és a földre hullunk. Ez az eset is erre figyelmeztet.

A közelgő ülésekig a magam részéről felfüggesztem tagságom a Képviselőtestületek soraiban. Az üléseken jelen leszek, mert példaértékű döntés születhet, ha a Rabbikar egyidejű határozatával megszabadul a szervezet súlyosan vétett vezetőitől, akik helytelen beszéddel, ne adj’ Isten rosszindulattal a zsidó értékeket sértették meg, megsértve egyben ezzel a magyar társadalmat, melytől az együttélés toleráns gesztusait várják. Ha a döntés eltávolítja vezető posztjáról a két nyilatkozót, a továbbiakban is igyekszem hozzájárulni a testületek tevékenységéhez. Ha ellenkező értelmű határozat születik, s ők megmaradhatnak mai posztjukon, lemondok képviselőtestületi tagságomról.

Valljuk, hát hinni próbálom: Kol jehudim arevim ze la ze, minden zsidó felel a másikért. Ha így van, ők vétettek ez ellen, mert mindannyiunkra szégyent hozó, kártékony, „antimagyar ” álláspontot foglaltak el. Ha rádöbbennének, még önként levonhatnák a konzekvenciát. Ha nem így lenne, a talmudi idézet szellemében nekünk kell döntenünk, mert nem hallgathatunk, a mi feladatunk e felelősségből adódó nyilvánvaló kötelességünket teljesíteni.

Budapest, 1993. március 5.

Szántó T. Gábor a MAZSIHISZ és a BZSH Képviselőtestületi tagja