Nem bagatell

 Időzavarral küzd a törvényhozás: a békés rendszerváltással tömérdek feladat jár, törvényi szabályozást kí­ván valamennyi, és lehet-e sietősen jó törvényeket alkotni tucat számra?

A kormány is vétett hibákat, a par­lament egésze is, az egyes pártok szintén, hiszen nem könnyű eldön­teni, melyik teendő az előbbrevaló, és bajos a részérdekek természetes küzdelme közepette jogilag is szak­szerű módon érvényre juttatni a közérdeket.

Mindemiatt sok bírálat éri jogo­san a parlamentet és parlamentáris politikai életünket, ám szaporodnak a demagógia tünetei is. A néptöme­gek érthető türelmetlensége és a drágulás, a fokozódó szegénység, a társadalmi élet mind sötétebben kirajzolódó árnyoldalai kedveznek a zavaros fejűeknek, a zavarosban halászni szándékozóknak, az önje­lölt népvezéreknek.

Politológusok tanulmányokban

vizsgálják, hogyan tagolódik a ma­gyar politikai színkép jobboldala: a tisztes polgári konzervativizmus és annak nyugaton is elfogadott kereszténydemokrata irányzata mel­lett valóban kiformálódik-e már valamiféle jobboldali radikalizmus? Mi a szerepe ebben az utóbbiban az ún. populizmusnak?

Noha e kérdésekre még senki sem adott határozott választ, és habár a magyar politikai pártok a maguk kevéssé egyértelmű po­litikai arculatával sem könnyítik meg a tisztánlátást, annyi bizo­nyos, hogy szaporodnak a parla­mentarizmus elleni támadások, gya­koribbá váltak az erőszakos megol­dásokra kacsintgató vagy ilyenek­kel fenyegetődző megnyilatkozá­sok, megnőtt a hangjuk a szélső­jobb csoportosulásoknak és orgá­numoknak.

Igaz, mindezeknek a köröknek és erőknek zavaros az ideológiá­juk, és üdvözítőnek kikiáltott gyógy­módjaik sem állják ki az alaposabb bírálatot, mégis hiba lenne lebe­csülni azt a vonzóerőt, amelyet a munkásság, a városi kisembe­rek, a hivatali dolgozók, sőt az értelmiség egy részére gyakorol­hatnak. És ugyan a jobboldal egyet­len csoportja sem vállalja fel szel­lemi vagy politikai elődjéül a hitlerizmust vagy a nyilas mozgalmat, a nosztalgia hullámain és a konzer­vatív pártok egyes köreinek ki nem mondott szándéka szerint (más köreik szándéka ellenére is) mind­inkább belopakodik a politikai köz­tudatba az a gondolat, hogy a Horthy-korszak nem is volt oly rossz, hogy intézményei, stílusa és módszerei méltányolhatok, elfogadha­tók. ..

Horthy újratemetése hazai föld­be – ez a „családi ügy”, az ókon­zervatív Mindszenty bíboros ham­vainak hazahozatala és nyugovóra helyezése hivatalos állami aktus keretében, a törekvések a Horthy- hadsereg világháborús szerepének rehabilitálására és számos más je­lenség arra mutat, hogy ami teg­napelőtt szélsőjobbnak tűnt, az ma már koránt sincs a szélen, ott radikálisabb és dühödtebb elemek bukkantak fel. A szélsőjobb sem vallja magát (nyíltan) antiszemitá­nak, az erőszak hívének, a nyugati szabású rendszer egyértelmű ellen­felének – megpróbál elrejtőzni a zsidó „türelmetlenség” és „kozmopolitizmus” bírálata mögött, a parla­ment egyes működési hibáiba ka­paszkodó demagógia és az „idegen tőke” meg a „rideg haszonelvűség” méltányosnak tetsző kritikája mögött.

A szélsőjobboldali, sőt a tőről metszett fasiszta eszmetöredékek és módszerek a politikai élet zava­ros hullámverése közepette nem mindig tűnnek föl, és sokszor jó­hiszemű emberek is félreismerik őket, hiszen nincs kellő tapaszta­latuk.

Ilyen körülmények között nagy a jelentősége annak, hogy a polgári demokrácia következetes hívei a sarkukra álljanak. Nem szabad meg­engedni a Horthy-rendszer ideali­zálását, lényeges intézményi és politikai elemeinek feltámasztását. Nem lehet elfogadni a szélsőjobb relativálását azon a címen, hogy „végeredményben nem is különbözik sokban a (már elfogadott vagy ész­revétlenül becsempészett) jobbol­daltól”.

Ami bennünket, zsidókat illet, nemcsak önmagunkat, hanem a ma­gyar demokráciát is védjük, amikor nem vagyunk hajlandóak csekély­ségnek tekinteni az olyan ügyeket, mint a Csendőrsors című memoár megjelentetése (az MDF miskolci csoportja adta ki), a tiszaeszlári vérvádper bukott, zsidóellenes változatának felmelegítése, az egyes (ma még talán marginális) sajtóorgá­numokban rendszeresen folyó zsidóellenes uszítás.

Úgy véljük, nemcsak zsidó, hanem országos érdek is, hogy a bűnüldöző szervek a törvényekben foglalt jogukkal élve, sőt a rájuk rótt törvényes kötelezettségnek ele­get téve felelősségre vonják a faj­gyűlöletet szító, a zsidó közösséget mélyen sértő kiadványok, szennyira­tok és röplapok szerzőit és készítő­it, a zsidó sírok meggyalázóit. Éber figyelemmel várjuk, mire vezetnek az ilyen ügyekben már megtett fel­jelentések, illetve ügyészségi kezdeményezések.

Nem hisszük, hogy jogosan vet­nek a szemünkre némelyek túlzott érzékenységet, ha az agresszív antiszemitizmus megnyilatkozásait nem tűrjük néma megértéssel. Ma­gyarország nem Amerika, nem Fran­ciaország vagy Svédország: ha vannak is becsülésre méltó demokratikus hagyományai, azok nem mérhetőek az ottaniakhoz. Innen jó félmillió zsidót a halálba hurcol­tak.

A kis francia faluban, Carpentrasban történt temetőgyalázás száz­ezres tüntető tömeget hívott a pá-, rizsi utcákra. Amikor egy magyar- országi zsidó temetőben kidobálták koporsójából a frissen temetett ha­lottat, és a sírköveket felforgatták, ügy sem lett a dologból. Hitler egy­kori birodalmában, német földön he­lyi polgármester sem lehet, aki an­tiszemita kijelentéseket tesz – nálunk vizsgálat sem indult, amikor a ta­valyi parlamenti választási kampány során szemlátomást szervezett mó­don zsidóellenes feliratok tűntek föl nagy számban.

A csendőr-emlékirat megjelenésé­ben intő jelet látunk: a bárdolatlan elemek parlagi antiszemitizmusa után immár színre lépett az 1944-ből ismert stílus is, a jóhiszeműnek mutatkozó együgyűség örve alatt vagy annak a segítségével előbuk­kannak fasiszta pribékek is.

Eddig, és ne tovább!