„Nem a vér közössége köt össze bennünket”

Lichtmann Tamás: Az igazságkereső Pap Károly Múlt és Jövő Kiadó, 2001; 431 oldal, 1950 Ft

Lichtmann Ta­más Pap Károly-monográfiáját, aho­gyan a Múlt és Jövő kiadó számos más könyvét, nem méltatta figyelmére a kriti­ka. Ez bizonyos esetekben valóban érthetetlen, hiszen a kiadó olyan fontos szöve­geket jelentetett meg, mint Georges Perec, Jean Améry, Tadeusz Borowski, vagy Edmond Jabés írásai. Ezt a hiányt csak a magyarországi vilá­girodalmi kritika rossz állapotával ma­gyarázhatjuk. Az viszont nem igaz, hogy a Múlt és Jövő által kulturális ikonként kezelt Pap Károly-jelenség, a szerző és életműve ne kapott volna né­mi figyelmet. A Holmiban megjelent egy írás a magyar irodalmár szakma egyik doyenje, Németh G. Béla tollá­ból, és ugyanitt írt Dávidházi Péter Né­meth László és Pap viszonyáról. Ez a két írás nem elemezte, hogy milyen kul­turális jelentéstartalmakat, milyen identitáspolitikai javaslatokat hordoz a Pap Károly név a Múlt és Jövő gárdája szá­mára, akik Pap Károlyt elsősorban mint asszimilációkritikus szerzőt tartják szá­mon. olyan szerzőként, aki „mert” zsi­dó maradni a magyar irodalomban. Ez persze óhatatlanul felveti a kérdést, hogy mi volna a magyar zsidó iroda­lom, és beindítja a terméketlen definiálási kényszert. Kérdés az is, hogy – túl Pap Károly viszonylagos ismeretlensé­gén, ami nyilvánvaló oka annak, hogy az életműkiadás recepciója elenyésző, hiszen kevés kritikus érzi úgy, hogy kompetens lenne a témában – mennyi­ben felelős Lichtmann monográfiája is azért, hogy ez a Pap-életművel (és ma­gával a monográfiával) folytatott dialó­gus nem jött létre. Az írásnak számos erénye mellett számos komoly hibája is van, ezek a hibák nagymértékben csök­kentik az esélyét annak, hogy Pap Ká­roly közelebb kerülhessen a szakmához és a közönséghez. Lichtmann radikáli­san újként határozza meg monográfiája módszerét, arról beszél, hogy szemben előző Pap Károly-könyvének életrajzi alapú szerkezetével, most a szövegek domináns motívumai mentén kívánja tárgyalni az életművet. Ez azonban leg­feljebb kötetstrukturálási szempontból újdonság, módszertani szempontból ke­véssé. A másik nóvum pedig az volna, hogy Lichtmann most Kafka művésze­tével összehasonlítva tárgyalja Pap Ká­roly művét. A szerző ezt az eljárást vo­nakodik összehasonlító elemzésnek ne­vezni, sőt szövegét nem is tudományos munkának, hanem esszének tekinti, mégis arról beszél, hogy az összehason­lítás célja elhelyezni „Pap Károlyt a vi­lágirodalom valamely esztétikai-poéti­kai pontján”. Túl azon, hogy poétikai kérdések nemigen kerülnek szóba a könyvben, inkább tematikus-motivikus egyezések, azért is problémás ez a meg­határozás. mert egyetlen alkotóval való összevetés aligha alkalmas arra, hogy Pap Károlyt elhelyezze valamilyen vi­lágirodalmi áramlatban, Lichtmann ugyanis mindkettejüket mintegy az iro­dalomtörténeti időből kimetszve tár­gyalja. Lichtmann kijelenti, hogy a Kaf­kával való összehasonlítás nem impli­kál egyúttal értékelést, ugyanakkor azt is megvallja, hogy „szándékom egyér­telműen az volt, hogy Pap Károlyt, akivel szemben a magyar irodalomtörté­netnek súlyos adósságai vannak, akit máig nem méltat érdemei és értékei szerint a tudomány és sajnos az olvasó sem, belehelyezzem egy vitathatatlan világirodalmi áramlatba, olyan háttér elé állítsam, ahol világossá válhat végre a magyar író számos félreismert vagy egyáltalán tudomásul sem vett érdeme, értéke”. A monográfia tehát igenis re­habilitációs célzatú, és Kafkára azért volt szüksége, hogy egy már „vitatha­tatlanul” kanonikus figura mellé feltol­va Pap Károlyt, neki is juttasson némi fényt. „Pusztán az a tény, hogy Pap Ká­roly ugyanazokkal a kérdésekkel küz­dött, ugyanazok a kétségek gyötörték, ugyanolyan víziói voltak a világról, mint nagy kortársának, bizonyító erejű lehet arra nézvést, hogy igenis, a kor legfontosabb problémáival foglalko­zott, többnyire a legkorszerűbb esztéti­kai-poétikai módszerekkel.” Anélkül, hogy egy pillanatig is vitatkoznék az­zal. hogy Pap jelentősége nem mérhető Kafkáéhoz, azért mégsem tartom önbizalomtól duzzadó kiindulásnak azt, ahogy Lichtmann viszonyul kedvencé­hez. Nagyon kérdéses, hogy bizonyos tematikus egyezések valóban elegendőek-e ahhoz, hogy hősünket Kafka mellé helyezhessük, és az is kérdéses, hogy kizárólag ezt lehet-e szeretni ben­ne. Illetve egyáltalán nem kérdéses: de­hogyis. A monográfia valódi módszer­tani kiindulópontjait nem nevezi meg, mégis jól felismerhetők. A Kafka-összevetés leginkább szellemtörténeti jellegűnek bizonyul. Lichtmann a két alkotó műveit pszichéjük objektivációjának tekinti, mindig az embert akarja megérteni, rekonstruálni a műből. A szövegek elemzése során Lichtmann épp ezért nem különíti el a műfajokat vagy akárcsak a műnemeket, a prózai, drámai és esszészöveg mind Pap üzene­tét hordozza nála, és éppen ezért nem alkalmazza azt a különbségtételt sem, amely elválasztja az elbeszélőt a szerzőtől. Mindent a szerző mond, annyira, hogy egy helyütt az Azarel cí­mű Pap-regény címszereplőjét, „a kis Azarelt” egyenesen „Pap Károly gyer­meki énjé”-nek nevezi a monográfus. A végső konklúzió így mindig a két alko­tó, Pap és Kafka pszichikai, „lelki” al­kata közti döbbenetes hasonlóság konstatálása lesz, amivel nem az a baj, hogy a lelkek döbbenetes rokonsága, a mély­ben lévő alapvető egyezés végső soron hit kérdése, hanem az, hogy a párhuza­mos motívumok katalógusszerű elősorolása nem igazán világítja meg sem Pap, sem Kafka életművét. Ezek a mo­tivikus egyezések gyakran nem lépnek dialógusba, nem termékenyítik meg, nem értelmezik egymást, és ezért sem Kafka életműve nem segít megérteni Papét, sem Pap életműve Kafkáét. Lichtmann a párhuzamokra figyel apologetikus célzattal, és nem a két életmű metszéspontjaira, márpedig a párhuza­mosok soha nem metszik egymást. Az, hogy mindketten írtak például egy ma­dárról és a kalitkájáról, nos, ez a motí­vumegyezés „már jelez valami mély­ben rejlő rokonságot” Lichtmann sze­rint, és én legyek az utolsó, aki őt e hi­tében megbántom, de a motívumválasz­tásban megnyilvánuló titokzatos össze­kötő szálak nem igazán mutatják meg két életmű hasonlóságát vagy különbsé­gét, szóval azt, hogy mi közük egymás­hoz. Noha Lichtmann gyakran hangsú­lyozza, hogy egy jó szövegnek több je­lentése is lehet, azért a mélyben mindig fenntart egy végső, „legmélyebb” jelen­tést, a szerző „üzenetét”, vagyis a mű­vek jelentéslehetőségei nem egymás mellett, egymással egyenértékű alterna­tívákként helyezkednek el koncepciójá­ban, hanem hierarchizáltan, a felszíni többnyire a partikuláris, a mély pedig az egyetemes mondanivaló lesz. Kicsit sajnálom, hogy e két módszertani trouvaille helyett (a domináns motívumok tárgyalása és a Kafkával történő összehasonlítás). miért nem arról beszél a szerző, hogy miért éppen Pap Károly ma, hogy mit érez aktuálisnak, fontos­nak Pap Károly életművéből, mit gon­dol másként – túl a kötetbeosztási szempontokon – Pap művéről közel ne­gyedszázaddal előző könyve megjele­nése után. Hiszen azóta mind Licht­mann, mind a körülötte, körülöttünk lévő világ annyira megváltozott, fontos és érdekes lenne megismerni Licht­mann hűségének motívumait. Talán azért nem teszi, mert számára Pap Ká­roly életművének változhatatlan üzene­te van, jönnek-mennek a nemzedékek, Pap Károly marad. Pap legjobb novel­láit Lichtmannál az tünteti ki. hogy mondandójuk örök érvényű, üzenetük ércnél maradandóbb, maga is azt tekin­ti becsvágyának, hogy „Pap Károlyról ma általánosan és maradandóan érvény­eset tudjunk mondani”. Lichtmann – szintén szellemtörténész előfeltevések mentén – úgy gondolja, hogy belehe­lyezkedhetünk saját kérdéseinket félre­téve egy másik alkotó lelkébe, hiszen az emberi lélek mineműsége közös min­dannyiunkban, túl van az időn. Ezért nem jut eszébe visszahelyezni Pap Ká­roly vitairatát abba a vitaszituációba, amelyben fogant, csak azt kutatja, mi érvényes változatlanul ma számunkra Pap írásából. Éppen csak megemlíti Illyés és Komlós Aladár vonatkozó vitaszövegeit, ráadásul úgy, hogy végül Komlósnak kiosztja a trófeát, neki van igaza, az ő üzenete bizonyult máig ma­radandónak. Ez a Nietzsche által monu­mentálisnak nevezett történelemszem­lélet, amely a múltat kitüntetettnek, pél­damutatónak, a jelent pedig hű másolónak képzeli, nyilván alkalmas arra. hogy Pap Károlyt emblémaként, ikon­ként kezelhessük a segítségével, ami a Múlt és Jövő bevallott célja. Kőbányai János „Karit” Kertész Imréről írott könyvében „síron túli barátoménak ne­vezi, és több helyen útmutatónak, vagy­is azt feltételezi, hogy Pap teljes fegy­verzetében harcostársa lehet 2003-ben vívott harcaiban. Pedig a múlt nem volt bölcsebb a jelennél, ahogyan a jelen sem bölcsebb a múltnál, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk belőle. Tanulhatunk, csak nem így. Megkísérelhetjük felismerni tévedései­ket, szemügyre vehetjük igazságaikat saját perspektívánkból, nem bíróként, hanem beszélgetőpartnerként kell viszonyulnunk hozzájuk. Lichtmann ugyanakkor meglehetősen ellentmon­dásosan viszonyul Paphoz mint emblé­mához, és a problémákhoz, amiket Pap szemlélete implikál. A Zsidó sebek és bűnök kapcsán számtalan kérdés kerül elő, amik problémássá teszik Pap élet­művének embléma jellegű kezelését. Pap, amint Lichtmann is írja, nem tudta elgondolni azt, hogy valaki egyszerre lehessen magyar és zsidó, az asszimilá­ciókritika számára a radikális disszimiláció szorgalmazása is volt egyúttal, no­ha ez nála sajátos módon a cionizmus elutasításával járt, harmadik lehetőséget nem ismert. Illyés Gyula teljes mérték­ben egyetért ezzel a premisszával, ő is lehetetlennek tart bármilyen harmadik megoldást, épp ezért következtetésében a totális asszimilációt jelöli meg egyet­len kiútként. Fölöttébb problematikus még Lichtmannak Pap Vér című novel­lájáról adott, túlzottan is Pap Károlyra hagyatkozó elemzése is. „És ettől nincs szabadulás, ez a kötöttség, a vér, amely az emberben kering és meghatározza létét, amit nem lehet letagadni, kicserél­ni, elhagyni, ami a hagyomány, a szár­mazás, a közös múlt, a gyökér, a sors, a végzet, vagy nevezzük akárhogyan.” A könyv egyik legkevésbé üdítő stiláris jellegzetessége a szinonimahalmozás, itt is utal rá a szerző, hogy a fent előso­rolt elemeket szinonimának tekinti. Pe­dig szerintem finoman szólva sem mindegy, hogy a hivatkozási alap „a ha­gyomány és a közös múlt” vagy „a származás, a gyökér, a sors, a végzet”. Lichtmann a kettős identitás lehetősé­gét védő álláspontról is a vért találja meg ezen a helyen mint legszubtilisebb kategóriát, amellyel dolgozhat. Komlós Aladár egy mondatát idézi Pappal szemben, egy mondatot, amely szerinte áthallik az évtizedeken, és, úgy tűnik, ma is változatlanul érvényes. „Zsidó a vérem, magyar a bőröm, és ember va­gyok.” A zsidó vér metaforájával áll szemben a magyar bőr, vagyis a felszín, a felületi érintkezés, ami nem befolyá­solja, mi van belül, vér nem válik vízzé. Komlósról tudjuk, hogy feltételezett va­lamilyen pusztán a származásból adódó lelkiséget, amely objektiválódik a pap­íron, ennek a koncepciónak a támogatá­sával javasolta megírni a magyar-zsidó irodalom történetét.1 Nekünk azonban csak akkor kell tételeznünk ilyesmit, ha emblémaként kezeljük őt is. Különben vitatkozhatunk vele, a vita ugyanis vi­szony, és ennyiben az atyák valóban meghaladhatatlanok – annyiban, hogy megszólítanak minket és választ vár­nak. A vér kategóriája azonban nem te­szi lehetővé a különbözés és egyezés já­tékát, az értelmezést, amiről aligha kell mondani, mennyire kitéphetetlen része a zsidó hagyománynak, vagyis nem te­szi lehetővé a viszonyt, amelyben Te és a másik egyaránt pozícionálhatjátok magatokat. Pap és Lichtmann szemléle­te szerint vagy pontosan olyan vagy, mint apáid, nagyapáid, vagy áruló, de úgysem menekülhetsz, a vér bosszúja (vérbosszú) elér. Alighanem abban iga­za van a Komlós Aladárnak válaszoló Radnóti Miklósnak a híres, egyébként rendkívül problematikus levelében, amelyben elutasítja a felkérést, hogy küldjön verset egy zsidó szerzők műve­it tartalmazó antológiába, hogy az „ide­gekben remegő ősi bánatot baromság­nak” tartja. Lichtmann ezzel a vérséget fetisizáló állásponttal párhuzamosan meglepő kijelentést tesz arra nézvést, hogy Pap egy-egy novellája nem zsidó irodalom, hiszen egyetemes mondani­valója van. „Pap Károly nem is az őszsidóságot kereste Mikáéi történetei­ben, hanem az egyetemes, minden em­beri közösségen felülálló, az egész em­beriséget átfogó eszmét. Erről a minden partikularitáson, tehát a zsidó orientáci­ón is felülemelkedő szemléletről vall…” Még Hegel esztétikájának szel­lemében is azt felelhetnénk, hogy az ál­talános csak a különösön keresztül mu­tatható meg. De az igazán furcsa az, hogy ez a sematika nem pusztán a felvi­lágosodásnak a nemzeti-vallási partiku­laritással szemben az egyetemes embe­rit kiemelő gesztusát ismétli, hanem Pál apostol kijelentését, amely szerint Krisztusban nem lesz, sem görög, sem zsidó. Lichtmann szerint tehát a zsidó­ság csak mint esetlegesség értelmez­hető, amelynek semmi köze a valóban fontos, egyetemes emberi kérdésekhez, valami vagy csak zsidó érvényű, vagy egyetemes emberi. Ehhez, még hozzá­tartozik, hogy Lichtmann gyakran be­szél az Ószövetség büntető Istenéről és az Újszövetség jóságos, megbocsátó Is­tenéről, ennek a két külön istennek a feltételezése pedig a markionita gnózis erősen antijudaista tézise. A szövetségét a „betű” szerinti, partikuláris Izraelről, a szellemi, az egyetemes, a verus Israel-re kiterjesztő Isten pedig, aki visszavonja szövet­ségét és elveti népét, felcseréli a partikulárist az egyetemesre, bizony, a keresztény antijudaizmus legismertebb tételei kö­zül való, egyszerűen érthetet­len, hogyan kerülnek ebbe az értékes monográfiába. Pap műve Lichtmann szerint még­is zsidó irodalom – miért is akkor? „Legmélyebb gyökereiben, leg­ragyogóbb eredményeiben és legtragi­kusabb konfliktusaiban jellegzetesen zsidó sors és mű, talán a leginkább zsi­dó a magyar irodalomban.” Lichtmann számára a zsidó valamilyen mérhető minőség, a minden műből kinyerhető, hígabb vagy töményebb esszencia, ami­nek jelenlétéért az eltéphetetlen gyökér szavatol. A partikuláris-egyetemes dichotómia és a talajgyökér harca uralja el bizonyos bekezdésekben a terepet, ez pedig megint csak azt bizonyítja, hogy Pap nem úgy fegyvertársunk, ahogyan Kőbányaiék gondolják, nem testvé­rünk, hanem nagyapánk. Ha testvérünk­ként kezeljük, hasonló bajokkal találjuk szemben magunkat.

A szellemtörténeti módszertan előfeltevései mellett felismerhetők a könyvben a marxista esztétika marad­ ványai is, ekkor Lichtmann nem a szerzői psziché lenyomataként olvassa a könyvet, azt ugyanis kijátsszák az áb­rázolás törvényei. Leviát, Pap Károly egyik regényhőse elbukik, mert nem képes a taszító főbírót modellként fel­használni ahhoz, hogy megalkossa Krisztust festményén. Itt Lichtmann szerint Pap Károly hite bukik meg, hite abban, hogy a művészet képes lehet a megváltásra, és ez a mű győzelme, no­ha Leviát – és Pap – ezt kudarcként éli meg. Lichtmann szerint viszont nem kudarc, hanem a realizmus diadala, a szerző szándékával ellentétben a szö­veg eljut az „igazság”, a szerző által fel nem ismert igazság kimondásához. Lichtmann elbeszélése szerint Pap pá­lyaíve a burjánzó stílromantikától, az expresszionizmustól a higgadt realiz­musig tart, abban teljesedik be. Ezenkí­vül a strukturalizmus magyar recepció­jának szörnyszülöttét is felfedezhetjük a könyvben. Ez az első minősítő szán­dékú mondat, egy iskolát nem kora, ha­nem értelmező ereje minősít. Viszont a stíluselemzésben meginduló százalékszámítás improduktív és felesleges. Az elemzés így végül átminősül kataló­gussá, hány metafora, megszemélyesí­tés stb. található a novellában, és ebből a világon semmit nem lehet megtudni Pap stílusáról. Talán mégsem mindegy, hol vannak ezek a metaforák, mi a funkciójuk stb., stb. Lichtmann amúgy sem tud szabadulni a módszerhittől, az irodalmi alkotás mint egyenlet elgon­dolásától, ez látszik metaforaválasztá­sán is (a megszámlálhatatlan, véget nem érő felsorolás, a szóképek halmo­zása Lichtmann stílusának nem éppen a puritánságát, inkább kissé túlzott ki-módoltságát bizonyítják). Gyakran be­szél egy novella vagy az életmű ered­ményéről, és már idézett mondatában egyenesen azt mondja, hogy Kafkát azért elemzi párhuzamosan Pappal, mert „bizonyító erejű lehet” arra néz­vést, hogy Pap fontos dolgokról be­szélt, a „legkorszerűbb esztétikai-poé­tikai módszerekkel”. A korszerű mód­szerek és a bizonyítás egy természettu­dományos szótár részei, kérdéses, való­ban vannak-e „legkorszerűbb módsze­rei” az irodalmi alkotásoknak, és ezekről be lehet-e bizonyítani bármit is. Ahogy én képzelem, és amennyire én tudom, a legkorszerűbb elképzelések is úgy gondolják, a műalkotásokat inkább megérteni, mint bebizonyítani lehet.

Lichtmann könyvének nagy erénye, hogy gyakran képes érdekeset mondani Kafkáról – hiszen a szerző nagy tudású germanista -, főleg olyankor, amikor nem akarja megfejteni paraboláit. Eré­nye még, hogy nagyon jól ismeri Pap életművét, ebben biztosan verhetetlen, erénye a hihetetlenül nagy és példamu­tató filológiai munka, és erénye, hogy nem lankad évtizedek óta figyelmeztet­ni arra, hogy igenis (és valóban) fontos kérdésekről van szó. És erénye, hogy immár lehet hozzá kapcsolódni, vi­szonyt lehet kialakítani vele. Írásom a monumentális történelemszemlélet ká­ráról kívánt szólni, úgyhogy a végén le kell szögeznem, hogy Lichtmann könyve, könyvei az egyik első lé­pésiek) egy úton, kutatásai, könyvei egy végtelen történet, a Pap Károly-recepció első fejezetét jelentik, és ennyi­ben meghaladhatatlanok. Ő lesz min­den Pap Károlyról szóló kutató nagy­papája. Éppen úgy, ahogyan Pap sem lobogónk, hanem nagyapánk kell hogy legyen. Nem a vér közössége köt össze bennünket, hanem egy közös történet, amelynek mindannyian szereplői va­gyunk e történet más-más pontján.

Vári György