Műkincsvadászat

Műkincsvadászat

Milyen eséllyel ül le tárgyalni a ma­gyar delegáció orosz partnerével a II. világháború végén Oroszország­ba hurcolt műkincsek visszajuttatá­sáról? Milyen esélye van annak, hogy a magyar zsidóktól elvett és ma magyarországi múzeumokban őrzött műkincsek visszakerüljenek eredeti tulajdonosaikhoz? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg Mrávik László művészettörténészt, a Restitúciós Munkacsoport nemrég fel­mondott munkatársát, a Szombat által is bemutatott Sacco di Buda­pest című vaskos dokumentumkö­tet szerzőjét, aki közel egy évtizede a téma kutatója.

• Többéves munka után miért érezte úgy, hogy le kell tennie a lantot, ki kell lépnie a munkacsoportból?

• A kutatás három kormány alatt sem jutott előre. Az alapdokumentumok, amelyek a műtárgyak elhurcolásának tényét egyértelműen bizonyítják – tulaj­donosokra lebontva – 1972-73-ban még megvoltak a Pénzintézeti Központ (PK) Irattárában. Innen állítólag átkerül­tek az Országos Levéltárhoz (OL). Az OL állítása szerint ott nincsenek. Ugyanakkor semmiféle selejtezési jegy­zőkönyv nem szól arról, hogy ezeket az anyagokat valaha is felszámolták volna.

A kutatási szabadság korlátozása is, amikor ezeket az iratokat nem teszik hozzáférhetővé. Miután én egy munka elvégzésére szerződtem, és ez a mun­ka – tehát a kutatás – leállt, a magam részéről úgy gondoltam, hogy nincs mi­ért felvennem a fizetésemet.

Az volt a baj a Horn-kormány idején is, és az a baj ma is, hogy kishivatalnoki struktúrába akarják ezt a kutatást bele­nyomni, miközben ez rengeteg kérdést érint, a békeszerződés jogi vetületeitől egészen az üldözöttek – és nem csak a zsidó üldözöttek – vagyonának minden jogi vonzatáig. És ezeket a kérdéseket csak a kutatás szabadságának messze­menő biztosításával lehet tisztázni.

– A dokumentumok hollétét illetően, a törvény szerint, egy olyan közintéz­ménynél, mint az OL, vagy a dokumen­tumnak, vagy a selejtezési jegyző­könyvnek meg kellene lennie. Mi szól amellett, hogy valamelyiket is pont az OL-ban kellene keresni?

• Nem állítható, hogy ezek az OL-ban lennének, bár nagy a valószínűsége. Azonban úgy gondolom, hogy akárhol is vannak, ezeket ez idáig fel kellett volna tárni. A minisztériumnak vizsgálatot kel­lett volna indíttatnia egy független szer­vezettel. Akik netán arra hivatkoznának, hogy a közintézményeknél lévő doku­mentumok iratmegsemmisítésnek es­tek áldozatul, azok bizony hazudnak. Az iratoknak utána kellett volna menni, de itt közbelépett a már említett bürokra­tikus munkamódszer: ha az OL igazga­tója azt állítja Visy Zsolt helyettes államtitkárnak – aki egyébként becsülete­sen és igyekezettel, de bürokrata mó­don közelíti meg a dolgot -, hogy ott ira­tok márpedig nincsenek, akkor Visy er­re azt mondja, hogy „Ez elég nagy baj, de hát mit csináljunk?”. És így ez a szál – mint más is – elvarratlanul marad. Ez egyébként ugyanígy zajlott a Horn-kormány alatt is.

• Ez a restitúciós tárgyalások szem­pontjából milyen hátrányt jelent?

Csak annyit, hogy most már biztos vagyok benne: az oroszok az igények és az ezeket alátámasztó dokumentumok hiányossága láttán halálra fogják röhög­ni magukat. Az információ forrásának felfedése nélkül elmondom, hogy pár hónappal ezelőtt a németek „sutyiban” vásároltak néhány dokumentumot az oroszoktól, hiszen nekik is van vissza- követelnivalójuk tőlük, nos, ez a néme­tek által megvásárolt anyag magyar „dolgokat” is tartalmaz, amelyek rávilá­gítanak arra, hogy az oroszok pontosan tudják, mit, honnan vittek el. Sőt! A szovjetek már 1941-ben is pontosan tudták, hogy mit, honnan fognak elvin­ni. Az első „harácslistát” az a Lazarev művészettörténész-professzor állította össze, akinek munkái Magyarországon is ismertek szakmai berkekben. Az elő­zetes tervek szerint a múzeumok anya­gát akarták összeszedni innen is. Nem okvetlenül mindent, hisz tárgyanként meg volt jelölve, hogy mit visznek el. (Csak néhány példát mondok: a Szépművészeti Múzeumból Tiziano: A dózse képmása, Giorgione: Egy férfi kép­mása; a Nemzeti Múzeumból Constantinos Monomachos koronája, úgy is, mint a régi szláv kultúra emléke.)

Tehát ezek a dolgok már akkor ok­iratban le voltak fektetve. Mi azonban – dokumentumok híján – nem tudjuk az igényeinket alátámasztani.

A dolog ott lett elszúrva, hogy nem mentünk az iratok után. Mert levéltári irat nem tűnik el. Iratmegsemmisítések voltak ugyan a rendszerváltozás idején – ez köztudott -, de ezek pártiratok vol­tak, BM-iratok. A restitúciót illető doku­mentumok valahol megvannak és eze­ket hozzáférhetővé kellett volna tenni számunkra. Ezek nélkül az oroszok nem vesznek és nem is vehetnek ko­molyan bennünket.

• A Magyarországon – például múze­umokban – fellelhető műtárgyak eseté­ben sikerült-e fellelni és elemezni a kér­déses dokumentumokat?

• Csak részben. 1945 és 1950 között megtörtént a tulajdonosok kárbejelen­tése, aminek azonban mára már csak egy része maradt meg. Tekintetbe véve azonban az akkori zűrzavaros időket, a nyilvántartások nem mindig pontosak. Ezek ellenőrzésére kellenének a banki nyilvántartások, amelyek egyértelmű bi­zonyítékok lennének.

• A magyar bankokba érkeztek letét­be műtárgyak a mostani Magyarország területén kívülről, így például Kolozs­várról is. A Restitúciós Munkacsoport találkozott ilyen tárgyakra utaló doku­mentumokkal? Érinti-e ezeket a restitú­ciós folyamat?

• Nemcsak az akkor Magyarországhoz tartozó területekről érkeztek letétbe műkincsek az itteni bankokba, hanem például az Anschluss után Bécsből is. Elképzelhető, hogy ezeket a bankokat biztonságosabbnak tekintették, de való­színű az is, hogy nem volt más választá­suk. A világ legtermészetesebb dolgá­nak tartom, hogy ha ezek a tárgyak elő­kerülnek, vissza kell őket származtatni arra a területre, ahonnan jöttek.

• Esetleg azon személyeknek vagy örököseiknek a tulajdonába, akiké vol­tak…

• Nézze, a háborús egyezmények, va­lamint a párizsi békeszerződés megfe­lelő cikkelyei szerint meghatározott földrajzi területekre kell a műtárgyak­nak visszakerülniük, majd onnan kell a tulajdonosi rehabilitációt végrehajtani.

Ugyanaz az eset, mint amikor a Szálasi-kormány kivitette a magyar zsidó­ság műtárgyait Németországba és az ott amerikai fogságba került. A tulajdonosoknak akkor sem adták ki, bár több tulajdonos közvetlenül a müncheni rak­tárból igazoltan kérvényezte ezeket. Azt mondták nekik, hogy visszaviszik Magyarországra, és ott kérhetik. Úgy is történt. Itt aztán tényleg rengeteg dol­got vissza is adtak a tulajdonosoknak, bár e tényt kevésbé szokták hangoztat­ni. Csak 1948-ban tört meg ez a folya­mat, amikor kiderült, hogy nagyon sok műtárgyat azon nyomban kicsempész­tek az országból.

A fordulat éve után aztán az állam nem tisztelte többé a magántulajdont, így került rengeteg műtárgy az egykori ül­dözöttektől is a minisztériumok, pénzin­tézetek, majd ezektől a múzeumok leltá­rába. Pedig ezen tárgyak esetében akkor is pontosan lehetett tudni, hogy kik a tu­lajdonosaik. A múzeumok egyébként tő­lük telhetőén tisztességgel megőrizték ezeket. Probléma akkor adódott, amikor a múzeumok kezdték úgy érezni, hogy a tárgyak törvényes tulajdonukat képezik.

Ez pedig újfent konfliktusokhoz vezetett és vezet mind a mai napig.

• Mit lehet akkor összegzésképpen mondani, milyen stádiumban van a ma­gyar múzeumokban őrzött, egykor jog­talanul, vagy tisztázatlan körülmények között eltulajdonított műtárgyak restitúciója? Milyen irányból közelíti meg ezt a kérdést a mai magyar politika?

• Én úgy gondolom, hogy ezeknek a dolgoknak a rendezése elsőrendű poli­tikai érdek, nem utolsósorban azért, mert a mai áldatlan helyzet a hideghá­ború hordaléka. Ezért nem volna sza­bad ezt pepecselő módon elhúzni. És ha egyszer Magyarország tényleg az EU-ba kívánkozik, akkor a zsidók meg más üldözöttek vagyonának kérdését nagy­vonalúan rendeznie kell, úgy, ahogy Franciaország, Ausztria tette, vagy aho­gyan – bár kényszer alatt és „jogászkodva” – Svájc is kezdi megoldani.

Az én nézetem szerint ízléstelen do­log ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban „jogászkodni”. Ezzel ellentétes a mi­nisztériumi álláspont, amely kimondja, hogy jogi úton kell a dolgot tisztázni, más szóval az egykori tulajdonosnak pereskednie kell a tulajdonáért. Ez az álláspont is tartható, bár én azt hiszem, hogy nem hibátlan, hiszen itt preferált tulajdonról van szó, vagyis olyanról, ami pereskedés nélkül visszajár. Az én ízlésemmel ez nem összeegyeztethető, és ezért sem tudok a továbbiakban együttműködni a csoporttal.

Más dolog az, hogy múzeumaink egy része a tulajdonviszonyok tisztázása/megváltoztatása szempontjából ult­rakonzervatív álláspontra helyezkedik. Minden változástól retteg, minden vál­toztatást visszautasít. Nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy ez az ál­láspont jó vagy rossz. Ezt is meg lehet érteni, mert bizonyos tapasztalatok ép­pen e mellett szólnak. Láttam én már olyat is, hogy minisztériumi nyomásra kellett volna bizonyos múzeumbéli mű­tárgyakat eladni Nyugatra. Ez még a nyolcvanas években történt. Ekkor a Szépművészeti Múzeum igazgatóját el­mozdítottak az állásából, mert nem volt hajlandó ebbe belemenni.

Mindazonáltal – mint mondottam – az én véleményem az, hogy a múzeumok legelemibb érdeke e tárgyak tulajdon­jogának tisztázása. A múzeumi kollé­gák egy részének véleménye ezzel szemben az, hogy nem tisztázni kell, hanem mindenáron megtartani.

Winter Péter