Mit tennék az antiszemitizmus ellen?

– kérdezi tőlem a szerkesztőség. „Hétféle ész kell az élethez” – ta­nította Füst Milán. – Melyik eszemmel feleljek?

A pszichológus eszem azt feleli: Semmit. Mert a kérdés azt jelenti: Mit tennék a gyűlölet ellen? A lel­ki sötétség hatalmai tízezer évek óta jelen vannak a világban. Bizakod­hatunk-e abban, hogy propagandával, felvilágosítással, nevelési am­bíciókkal hamarosan megszüntet­hetjük? Vagy az lenne a cél, hogy ezek az indulatok ne a zsidóság el­len irányuljanak? Más kisebbség legyen az áldozat?

A társadalomtudományos eszem azt tanácsolja: Jólétet kellene te­remteni! Tapasztalható, hogy ahol bőségben, viszonylag gondtalanul élnek az emberek, alábbhagy a pusztító dühök feszültsége; az agresszív zsidógyűlölet előítéletté, ré­gen úgy nevezték: „kultúr-antiszemitizmussá” szelídül.

A filozófus eszem így szól, régi rabbik és apostolok bölcsessége nyomán: A nehéz élet az Isten bók­ja! A kiválasztottsággal Isten nem örömöket ígér, hanem szenvedést. Már Pál ügyében is így nyilatkozik az Úr: „… ő nékem választott edé­nyem, hogy hordozza az én neve­met a pogányok és királyok és Iz­rael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én neve­mért szenvedni.” Vállalni kellene!

A zsidó eszem válasza: Meg kel­lene szabadulni állandó önreflexió­val és önneveléssel azoktól a karakter-ártalmaktól, amiket az üldözte­tés évezredei alakítottak ki: a gőg­gel túlkompenzált kisebbrendűségi érzéstől; a túlérzékenységtől, ami a „zsidó” jelzőben megbélyegzést érez; az erőlködő asszimilációtól, vagyis önmagunk érzelmi gettóba zárásától.

Az államhatalmi eszem pedig így ítél: Ha jogos a határozott fellépés a környezet szennyezése ellen, még határozottabban kellene megtiltani a szellemi környezetszennyezést. A szabadság és a demokrácia nem je­lenti a másoknak való ártás szabad­ságát, legyen szó ragályos betegség­ről, bűnözésről, elmebajról vagy a szellemi fertőzés bármilyen formá­járól.

Popper Péter