Mit tehetnénk az antiszemitizmus ellen?

Kérdésükre sajnos nem tudok vá­laszolni, mert nem hiszek benne, hogy valamit is tehetnénk – sem mi magunk, sem azok a nem zsidók, akiknek ez épp olyan fontos, mint nekünk, zsidóknak. Tudom, hogy lesznek olyanok, akik ezért a kije­lentésemért apatikusnak, túlzottan reménytelennek vagy gyávának is fognak tartani. Azzal a primitív váddal is illethetnek, hogy a rosszat mint megváltoztathatatlan em­beri tulajdonságot fogadom el. Ért­hetik ezt lélektani vonatkozásban is – véleményemnek nem ez a magja.

Hiszek abban, hogy az emberi lé­lek jobbá tehető, és ha megszabadít­juk a magánytól, a megalázottság és a szorongás szenvedésétől, akkor az erőszakosság irracionalitásától is megszabadulhat. Érthetik úgy, mint egy metafizikai végzet elfogadását – vagy akár mint egy ál-végzet ál­tudatát (a gondolatot Bibó Istvántól kölcsönöztem) -, de akkor sem fog­ják indokomat megérteni.

Kétségtelen, hogy a zsidó lélek Isten-közelségében, a választottság tudatában nem lázadozik sorsa ellen – ez azonban nem jelenti a józan ész hiányát, és van a zsidóságnak egy rétege, mely éppen történelmi, társadalomtudományi és filozófiai műveltsége alapján ismeri annyira az antiszemitizmus indítékait, hogy ez a tudás segíthetné annak korlá­tozásában. Hitetlenségem nem is al­katomból és sorsom megpróbáltatá­saiból fakad. Egyszerűen az elkö­vetkező évek olyan kuszaságától fé­lek, amelynek egyáltalán nem az antiszemitizmus lesz a legfontosabb tényezője (legfeljebb egyik lényeges mutatója). Mindaddig, amíg a gaz­dasági, politikai és társadalmi vi­szonyok olyan bizonytalanok és ingatagok, mint a közeljövő Közép- és Kelet-Európájában várhatók, addig ebben a térségben az antiszemitiz­musnak nem csökkenése, hanem in­kább növekedése valószínű.

A magam számára aktuális kér­dés így szól: hogyan éljünk az anti­szemitizmus fenyegetettségében – amiben jelenleg nem fizikai, de nem is feltétlenül anyagi veszélyeztetett­séget és még csak nem is kulturális lehetőségeink korlátozását érzem. Sokkal inkább azt a lélekmérgező, szellemi aktivitásunkat módosító erőt, amely akaratunk ellenére ben­nünket is megront: gyanakvóvá, sértődékennyé, nemegyszer agresszívvá tesz és az érzelmi-egziszten­ciális szorongás lelki kiterjedésével gondolatainkat is megbénítja.

Ha nem fogadjuk el, végső kon­zekvenciaként, az Izraelbe település lehetőségét, akkor egyetlen megoldásnak – a magunk emberi tartá­sának megőrzésére, hivatásunk gya­korlására és a külső világ csöndes, felszín alatti befolyásolására – a hi­tetlenségen túli hit, a bizalmatlan­ságon túli bizalom marad. Nekünk, a többedik generációs emancipált zsidó értelmiségnek nincsenek olyan tradícióink, amelyek érzelmi mele­gükkel segíthetnének. Kereshetjük hagyományainkat tanulással, zsidó­ságunk elfogadásának tisztességes értelmezésével, ám nem biztos, hogy ezek segítségünkre lesznek. Mégis meg kell próbálnunk. Közösséget kell keresnünk a közösségen kívü­liek közösségében azért, mert szabad emberi integritásunkat csak akkor őrizhetjük meg, ha ezt mint egy ta­lán nem is létező, de lehetségesnek remélt közösség tagjai gyakoroljuk. Hinnünk kell a közösségben: aligha­nem éppen annyira a zsidóság Is­tentől rendelt közösségében, mint abban, ami ezzel látszólag ellentéte­sen sem a vallási, sem a faji korlá­tokat nem ismeri.

Abszurditásban élünk és el kell viselnünk ezt az abszurditást. Sza­badságunkat kell megőriznünk. An­nak kell ellenállnunk, ami ezt nyomná el: a félelemnek, a gyanak­vásnak, a bosszúvágynak. Nem kell mindent: uszítást, gyűlöletet, meg­alázást elviselnünk, de csak addig és úgy szabad küzdenünk ellene, hogy ez a küzdelem ne saját tisztaságun­kat sértse meg.

Nem tudok politikai véleményt mondani. Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk az antiszemitizmus el­len. Hiszem, hogy elviselésével fölé­be emelkedhetünk.

Beney Zsuzsa