Mikor kerek volt a világ

-Bemutatkozás-

Egyszer volt, hol nem volt, és hála a kegyetlen Isten külö­nös kegyelmének, még mindig van egy család: a Schwarczok, ahogyan mi hívjuk magunkat, holott útlevele­ink szerint nevünk Fenyvesi, Békés, Thury meg Szegő, vagy Groszman, Színáj és Szádé. Közös óhazánk egy kis szabolcsi falu, Derzs – hivatalosan Nyírderzs -, melynek környékéről a Schwarczok több mint hatvan évvel ezelőtt költöztek el, és ahol a második világháború óta egyetlen zsidó sem él. Még­is valami megmaradt ott belőlünk: az akácokkal körülölelt családi temetőnk, amelynek sírjait olyan sok évszázaddal ezelőtt kezdték hántolni, hogy a legrégibb sírkövek már ta­lán több mint egy méter mélyre is süllyedtek a puha homok­ban.

Manapság szétszórva élünk: Budapesten, izraeli falvak­ban, Montrealban vagy tanyán az USA Maryland államá­ban. Már nincs közös nyelvünk, és sokan közülünk nem is­merik minden unokatestvérüket. Mégis egy család vagyunk, és hogy ezt így érezzük, azt nem annyira az arcvonások dé­delgetett hasonlatosságainak, hanem inkább a családi törté­neteknek köszönhetjük: azoknak a meséknek, amelyeket nemzedékek óta mesélnek szülők, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik, először kisgyermekkorunkban, hogy szép álmo­kat álmodhassunk, később pedig, hogy öntudatot és bátorsá­got merítsünk e példákból. Az ősök között kimagaslanak dédszüleim: Schwarcz Sámuel, 48-as honvéd és mintagazda, és felesége, Taube, aki asszony létére és kilenc gyermeke mellett Talmudot tanult. Sámuel dédapja Dániel volt, egy de­rülátó és leleményes fiatalember, akinek vállaira szállt az a sorsdöntő rabbinikus áldás, ami bizonyos feltételek mellett leszármazottainak is szólt, és ami még ma sem vesztette el érvényességét. Még mélyebben álmodja örök álmát a szabol­csi homokban a nyugtalan lelkű, kételyekkel birkózó Fich Baruch, aki hosszú nagyon hosszú élete során kétszer is találkozott angyallal. Ezek a mesék minden törvénycikknél és szülői intelemnél hatékonyabban tanítottak bennünket ar­ra, hogy ragaszkodjunk a föld műveléséhez; hogy higgyünk a jótettek utódokra is testálható halmozásában; hogy szeres­sük rendületlenül messzeágazó rokonságunkat; hogy bíz­zunk álmaink igazságában, és bátran álmodozzunk nyitott szemmel is, és hogy soha ne hajoljunk meg a józan ész előtt olyannyira, hogy le kelljen mondanunk a csodákra való jogunkról.

Hétéves voltam, amikor a náci hurok összébb szorult kö­rülöttünk Magyarországon, és nap mint nap láttam, milyen aggodalmasan várja anyám a postást, hogy értesítést hozzon férjétől, anyjától, testvéreitől, akiket koncentrációs táborba hurcoltak, vagy munkaszolgá­latra hívtak be. Az én félelmeimet inkább az csitította, ha olyan ősről szólt az esti mese, aki le tudta győzni útonállók és gonosz szellemek keltette félelmét, és még sokáig, na­gyon sokáig boldogan élt.

A családi történetekben markáns, életvidám egyénisé­gek szerepeltek, akik úgy meggyökeresedtek Magyaror­szág földjén, mint egy öreg diófa. Azt sugallták a történe­tek, hogy a gyilkosok, akiket láttam, amint férfiakat, nőket, gyerekeket hajtanak Budapest utcáin, hogy a Dunához érve a vízbe lőjék őket nem valósá­gos emberek, csupán lidércnyomásos álmokból ismert go­nosz szellemek. Úgy képzeltem, hogy a rádióban hallott éles, hadaró rikácsolás – amelyről egy gyerek is ráis­mert volna Hitler Adolf hang­jára – tulajdonosának el kell, hogy fogyjon a mondanivaló­ja, a lélegzete, az élete. Egyszer majd megfullad a méregtől, amit kiköp magából, gondol­tam, híveit meg elnyeli a föld haragja. Szívem mélyén biztos voltam abban, hogy egy na­pon eljön értünk nagyapám, vagy dédapám lovaskocsiján, és mindannyiunkat valami biztonságos, szép helyre visz, ami számomra mindig is a vidéket jelentette. Elődeimről szóló esti mesék hallatán úgy véltem, hogy ők ketten még most is e földön élnek, de valahol távol, ahová csakis az igaz, nagy lelkek nyernek bebocsátást. Úgy hittem, figyelik, mi történik velünk, és ha veszély fenyegeti életünket, feltét­lenül előjönnek rejtekhelyükről, és az utolsó percben meg­mentik családjukat.

Szüleim és én szerencsések voltunk, hogy megmenekül­tünk, de családunk jó része nem maradt életben.

Az esti mesékből nemsokára kinőttem, de továbbra is töb­bet, mind többet akartam tudni felmenőinkről. Bosszan­tott, hogy különböző rokonok különböző változatban mondják el ugyanazt a történetet. Miért nem tudott Sumi nagybátyám és unokatestvére, Samu mindketten a tizenki­lencedik század utolsó évének szülöttei megegyezni, hogy miként szerezte Sámuel nagyapjuk a vagyonát, vagy hogy mi módon és miért veszítette el az ő nemzedékük? Vagy ép­penséggel hogyan, mikor és miért tört el egy bizonyos kocsitengely egy kritikusnak nevezhető utazás alkalmával a Kár­pátok dühöngő hóviharában?

Mi hát akkor az igazság? – kérdeztem újra, meg újra. Rokonaim mentegetőztek. En így hallottam mondta egyik is, másik is, s végső önigazolásul hozzátették: Hisz mindez olyan régen történt!

Sumi bácsit aki kérésemre végül is megírta a család tör­ténetét az bántotta legjobban, hogy oly sok minden kiesett emlékezetéből. „Nem győzöm ismételni: Nagyon kevés az, amit Eleinkről tudok. Az elbeszélések negyven-ötven-hatvan év távlatába vesznek. Vesznek, a szó szoros értelmében, mert sokat feledhettem el közülük” – írta nekem 1966-ban, tizenkilencedik századi mondatritmust idéző magyarságával. „Én korábbi éveimben elmulasztottam, most már kissé öreg és nehézkes vagyok ahhoz, hogy régi telekkönyveket, anyakönyvi adatokat bújjak, öreg derzsiekkel kutató beszél­getéseket folytassak. Mélységesen sajnálom, véteknek érzem mulasztásomat, lelkiismeret-furdalás gyötör miatta. De em­lékezéseim nagyon is szűk tárházának kulcsát néked átnyúj­tom.”

Úgy hiszem, hogy nem sokkal azután, hogy apa lettem, és gyermekeim életkorának és érdeklődésének megfelelő történeteket kellett fabrikálnom, kezdtem rájönni, miért van többféle változata családi történeteinknek. Ma már tudom, hogy a változatok mindegyike a cselekmény erejének bizo­nyítéka. Egy ötletes átdolgozás nem más, mint az elbeszélő főhajtása a történet előtt, és az átgondolt változtatás a törő­dés, a nagyrabecsülés jele.

A történetek megírásakor egybeolvasztottam a különféle változatokat, melyeket hallottam, és próbáltam elképzelni, mit mondhattak egymásnak e régen élő emberek. Egy alka­lommal odáig merészkedtem, hogy a magam álmát egyik ősömnek tulajdonítottam mivelhogy Sumi és Samu megegyezett abban, hogy Dániel ősünk álmot látott, s az előreve­títette szerencséjét. Néhány alkalommal az a különös és cso­dálatos biztonságérzetem támadt, hogy a leghelyénvalóbb párbeszédet, fordulatot, vagy érzést sikerült papírra rögzítenem, és kedvem lett volna felrikkantani örömömben: Biztos, hogy így történt!

Ezekben a ritka esetekben azok a pillanatok térnek vissza gyermekkóromból, amikor egy családi történet ringatott este álomba, de elalvás előtt még hallottam az ébren mara­dottak világából egy hangot anyámét, nagyanyámét, nagyapámét talán -, amint befejezi a történetet. Továbbgör­dült a birkagyapjúval, vagy krumpliszsákokkal megrakott szekér, de én akkor már odabújtam a kocsishoz, nagyapám­hoz, aki egy dallamot dúdolt, félig héber ima, félig magyar népdal melódiáját, és a lovak vidám ügetése diktálta hozzá az ütemet. Alom, történet, utazás mindez most már enyém volt.

Ébredéskor nem tudtam már, hogy nagyapám, vagy dé­dapám hajtotta-e a lovakat, esetleg egy távolabbi rokon, a több megyére, földrészre és évszázadra terjedő családfa ága­inak valamelyikéről. Csak arra emlékeztem, hogy boldogság töltött el, mialatt az álomszekéren utaztam.

Amikor Sumi nagybátyám 1988-ban meghalt, felmerült bennem a gondolat, hogy összeállítom családi történetein­ket, melyekből nem egyet tőle hallottam először. Egyik éjjel különös álmom volt: valamilyen autószerű járgányt vezet­tem, zöldellő domboldali ösvény fölött szállt, és egyszer csak Sumi bácsit pillantottam meg, amint a túloldalról felém közeledik. Fürgén lépkedett, mint ifjúkorában és karjával egy gyerek vállát fogta át. A gyerek én voltam.

Kiáltottam nekik, és rátapostam a fékre. Siessen! Moz­gás! – szólalt meg mögöttem egy idegen amerikai hang, a buszvezetőé, aki munkahelyemre, Washington központjába szokott vinni. Csak azzal a feltétellel használhatja ezt az időgépet, ha egyenletes sebességgel halad. Leszállni nem szabad. Érti? Leszállni nem szabad!

A gázpedálra léptem, és ők ketten egy pillanat alatt el­tűntek szemem elől.

Egy év múlva, magyarországi látogatásomkor Andrea unokahúgom azt a nosztalgikus javaslatot tette, hogy néhányunknak, akik a családból megmarad­tunk, fel kéne ülni egy lovasszekérre, visszatérni az ősi családi fészekbe, Derzsbe, és újra kezdeni a családre­gényt. De mi már nem tudunk földet művelni hangzott egy másik unokatestvér, Levente bánatos ellenvetése. Mi már nem ismerjük azokat a stratégi­ai módszereket, amelyek sikeressé, gaz­daggá és minden tekintetben elégedetté tették őket.

Senki sem mondott ellent Leventé­nek. De mindannyian, akik az ünnepi vacsoraasztal körül ültünk, Andrea ötle­tét az időutazást forgattuk fejünkben.

Sok más hitsorsosukkal együtt, a mi őseink is hitték, hogy a Báál Sém Tov – ez a szelíd, jóságos rabbi aki 1700 táján született egy orosz városkában, Okopban -, olyan tökéletes összhang­ban élt éggel és földdel, hogy csodákat volt képes véghez vinni. Egy alkalom­mal például a Báál Sém Tov könyörgött Istennek, ne küldje a Halál Angyalát egy súlyosan beteg gyermek lelkéért.

Méltatlankodva, haragosan emlékeztet­te a rabbi a Mindenhatót: a természet rendje ellen való, hogy egy gyerek szü­leinél előbb haljon meg. Isten engedett, a gyerek meggyógyult, és sokáig élt jó egészségben.

Amikor mennyei parancs ellen ér­velt, vagy különleges pártfogásért emelt szót egy arra érdemes személy érdekében, a Báál Sém Tov az erdőbe vonult, elkántálta az alkalomhoz illő imát, egy dús lombú diófa alatt állva, amelyet már akkor ismert, amikor ő is, a fa is fiatalok voltak.

Később aztán, ha a Báál Sém Tov unokája maga is híres rabbi hasonló feladattal találta szemben magát, úgy érezte, nincs szüksége a diófára. Bármi­lyen fa megfelel, vélekedett, ha elmegy a Báál Sém Tov erdejébe, és a hatékony imát mondja el.

Az unoka unokája, szintén nagyhí­rű rabbi, messze költözött az erdőtől, s így nem tudott minden alkalommal odalátogatni, amikor különleges imára volt szükség. A szöveget még tudta, s kiderült, hogy az ima elmondása is elegendő.

Két további nemzedék után az ima szavai feledésbe mentek. Úgy tartják azonban, elegendő csak annyit elmon­dani, miként tett egyszer a Báál Sém Tov csodát, s ennek ön­magában megvan a hatalma, hogy megváltoztassa az ese­mények menetét.

Napjainkban két új nemzedék eltűnésével, még mindig tudjuk a történetet.

Az emlékezni akarás sokkal hatalmasabb erő, mint az emlékezetkihagyás, és az ember legnagyobb dicsősége az idő fölött aratott győzelem: kiásni, amit eldobtak, megjavíta­ni, ami eltörött. A varázslat pontos receptje elveszhet, talán vissza sem lehet szerezni többé, de mi azért továbbra is kö­veteljük, várjuk a csodát.

Felidézhetünk még töredékeket abból a valaha kerek vi­lágból, amikor az emberek élete rejtett szimmetriában fonó­dott össze, amikor egy jótett másikat idézett elő, és egy régi adomány nemzedékről nemzedékre szállt. Ha ilyen világról beszélünk, történeteket mondunk, a régi világot idézzük vissza, a mesemondó pedig csodagyógyszert ír fel, vala­hányszor példákat hoz arról, hogy a tiszta szívvel és lángoló lélekkel érvelő ember könyörgése előtt meghajlik az ég. Családomban hagyományosan hi­szünk abban, hogy az efféle kérdés ak­kor a legeredményesebb, ha egybe esik a feljavításra váró és a kitartó munká­ért hálás termőföld érdekeivel.

Az álom sejteti meg a csodát, és a Báál Sém Tov követőjének, Taub Izsák rabbinak a tanítása szerint úgy kell fi­gyelnünk álmainkra, mint utazóknak az útjelzőkre. Három generációval Sig­mund Freud előtt, Taub rabbi már fejtegette-felfedte mindazok álmát, akik tanácsért, segítségért fordultak hozzá. A rabbi úgy kutatta a – talmudi elneve­zéssel szólva – „nagy álmokat”, mint mások az elrejtett kincseket. Egy alka­lommal, amikor a gondjára bízott árvát ki akarta házasítani, a maga és a fiú ál­mainak segítségével talált rá a megfele­lő menyasszonyra. Ez a rabbi értelmez­te, ha ugyan nem sugalmazta a csalá­dom számára földbirtokot és bőséget ígérő álmot.

De hát igaz-e a történeted? – fag­gat hat éves kora óta szüntelen a most tizenkét esztendős Malka lányom. Mondd apuka, tényleg úgy házasodtak össze nagyszüleid, ahogy mesélted? Igazi emberekről szólnak a történeteid, olyanokról, akik valóban éltek?

Samu és Dani fiaim kisgyermekko­rukban biztosan akarták tudni, hogy családunkat valóban megáldotta-e egy csodatevő rabbi, és hogy léteznek-e va­lóban ilyen rabbik és ilyen csodák?

Minden kérdésükre szilárd, határo­zott igennel válaszolok.

Amikor elkezdtem a könyv írását, aggódtam, hogy a mesék, mint gyer­mekkorunk nagy élményei, nem fog­nak megfelelni a következetesség fel­nőtt igényeinek. De ahogy ballagtam őseink nyomában, ahogy összegyűltek az apró részletek, felfedeztem, hogy meséink egységes, töretlen világképet alkotnak. Ahogy a kémek írásának lát­hatatlan betűi olvashatók lesznek a megfelelő vegyszer hatására, őseink csendes, mindennapi élete mögül előbújtak a zsidó misztika titokzatos, elvont tételei. Például, amit a Szentföld kabbalistái a világ megjavításának neveztek héberül: tikkún ólam -, őse­ink így értelmezték: javítsd fel a termőföldet, amelyből élsz, mert ez áll kezedhez legközelebb. Egy másik tétel, a rejtelmes cimcum szerint a Teremtő önmagát zsugorítva teremtette meg a világot, mert ha megmarad végtelen, abszolút és időtlen va­lójában – vagyis önmagának -, nem jutott volna hely a mi vé­ges, relatív és halandó világunknak. Őseink ebből azt a kö­vetkeztetést vonták le, hogy fegyelmezettek, és szerények le­gyünk. Vagy, ahogyan ők mondták, amikor a tizenkilencedik század második felében meggazdagodtak:„Nem fogtad meg az Isten lábát!” A Kabbala egy harmadik tétele a világ terem­tését úgy írja le, hogy az isteni szubsztancia rettentő erejével szétpattintotta mindazt, amibe belefolyt.

Ezt a kabbalisták az edények széttörésé­nek nevezik – héberül: si’vírát hákélim -, és a cserépdarabok gyűjtését és összeragasztását jelölik meg feladatuknak. Min­dez úgy jelent meg őseink gondolkozásá­ban, hogy keresd azt, ami elkallódott, és ja­vítsd, ami javítható.

Évszázadok óta suttogják a kabbalis­ták, hogy a Tan mestereinek legszebb gondolatai akkor születtek, amikor Jeru­zsálem és Cfát dombjai között barangol­va, bizonyos sírok felett imádkoztak, el­mélkedtek és hallgatóztak. Sejtem, bár nem tudom bizonyosan, hogy ide vezet­hető vissza az a réges-régi családi szokás, hogy gyakran és lelkesen járunk temetőt látogatni – elsősorban a derzsi temetőket -, és minden olyan borzongás, vagy szoron­gás nélkül, melyet sokan éreznek a sírok között járva. Ellenkezőleg: ilyenkor még a racionalisták között is akad, aki felhasz­nálja az alkalmat arra, hogy megossza gondolatait azokkal az elhunyt lelkekkel, akikhez a legközelebb érzi magát.

A nagy zsidó titok a tanulás szeretete.

Szívet melengető, bár a hagyomány világában magától értetődő, hogy egy is­tenháta mögötti szabolcsi faluban zsidók Talmudot és Kabbalát tanultak. Lélek­emelő számomra, hogy őseinknek sikerült lefordítaniuk a misztika fennkölt abszt­rakcióit a mindennapok konkrétságaira.

Ahogy tanulmányoztam a családi tör­téneteket és a zsidó történelmet, megvilá­gosodott előttem két csodatevőnek tartott rabbi hatása ránk. Az első, a Báál Sém Tov, bejárta a Kárpátok falvait, és valószínűleg Szabolcs megyét is elérte; a máso­dik, Taub Izsák, mintegy százfőnyi hit­községét vezette a nagy magyar Alföld északkeleti peremén őrt álló Nagykállóban. E két tizennyolcadik századi, áldott emlékezetű rabbi, paptársaitól eltérően, azt vallotta, hogy mi igenis jobbá tehet­jük, sőt jobbá kell, hogy tegyük a világot; hogy a gyanakvás és a bosszú a szenved­élyes gyűlölet új hullámát szabadítja ugyan ránk, ám újrakezdésre mindig van lehetőség; hogy a zsidók kis világát körül­vevő nagy keresztény világ nem változtathatatlanul, nem örökké tartóan ellensé­ges; és hogy a nem zsidók is együttműködhetnek velünk a világ javításában. Ha lehet egyetlen mondatban összegezni a két rabbi tanítását, az így hangzana: Ne féljetek! Vagy inkább: Tárjátok ki szívetek kapuját!

Őseink hithű zsidók és magyar hazafiak voltak. Naponta imádkoztak kelet-felé fordulva, hogy ne feledjék Jeru­zsálemet, és egyszer egy évben, húsvét csodaváró lakomája végén, kikiáltották, hogy a következő évben hazatérnek az Örök Városba. Ugyanakkor közülük többen is válaszoltak 1848 dobpergésére, sőt már a kuruc tárogatószóra is, és szenvedélyesen hittek abban, hogy a szegényes nyíri homo­kot az ígéret Földjévé varázsolhatják. A két kötődés közt nem éreztek ellentmondást; ellenkezőleg, így lett a világuk kerek.

Walkóné Békés Ágota fordítása

A szerző a US News and World Report és a Washington Post rovatvezetője. Mikor kerek volt a világ című regénye az Egyesült Államok-beli Viking kiadónál látott napvilágot 1990-ben, azóta Kanadában, Angliában, Hollandiában, Németországban és Olaszországban jelent meg a könyv, mely a júniusi könyvhétre az Európa Könyvkiadó jóvoltából a magyarországi olvasókhoz is eljut. Fenti részlet e kötetből való.