Miért kell nekünk Philip Roth?
Feldmájer Sándornak
Hücpe, azesz, apikajresz. Öngyűlölő áruló. Agyon nyugtatózott, tudathasadásos, beteg elme. Bajkeverő botrányhős, megszállott mániákus. Erotomán provokátor, anticionista Istentagadó.
*
Kimeríthetetlen a tárháza a különféle kritikus megjegyzéseknek, súlyos vádaknak, melyek közös sajátja volt, hogy nem a műhöz közelítettek, nem azt analizálták és értékelték, hanem számos, azon kívüli, azon túli szempontot kértek számon rajta, vagy róttak fel neki. Még csak nem is azt mondták tárgyáról: ilyen nincs. A kérdés így szólt: miért kell erről beszélni?
Egyszerűen azt nem vette tudomásul hatvanas-hetvenes évek amerikai zsidó közege, hogy egy író, általános világ szemléletében nem biztosít privilegizált helyet származási csoportjának: ugyanolyan szarkasztikus távolságtartással, iróniával és kíméletlen precizitással modellezi szereplői és konfliktusaik által, mintha bármi egyébről, számukra ír relevánsról írna. S mindezt nem mellékesen teszi, mint mond juk I. B. Singer, akinél ha meg jelenik is a gettó, csak háttér, ha téma is, nem mikrorealista a megközelítés, s egy-egy karikírozott személyiségjegy csupán mellékes adalék. Rothnál a kompozíció fő témája a zsidó psziché, s mert az ábrázolás olykor dokumentarisztikusan jelen idejű, bizony sokkolhatta közegét a róla – az amerikai zsidóság ábrázatáról – készült gyorsfénykép. A negatív lenyomat.
Kegyetlen, mert nem ad felmentést. Megformálja a szereplőket, és ítéletünkre bízza őket. Csakis főhősei karakterét méri ki patikamérlegen, csakis rájuk vigyáz, hogy ne tegye őket „helyből”, vagy végzetesen ellenszenvessé, ha érdesek, ha kimértek, ha közönségesek is, lélektanilag, vagy dramaturgiailag indokoltan azok, esetleg elnézhetőbb minden hiányosságuk. A környezetet már hősei szemszögéből láttatja, minden elnézés nélkül.
*
Roth kalandregényeket ír. A zsidó psziché szórakoztató, elkeserítő kalandjait, mindezt lendületesen körítve külső történéssel, cselekményes elbeszéléssel.
A zsidó történelmi tudat trezorjaiban évezredek óta féltve őrzött vagy újabb értékeket, a diaszpóra okozta kettőslét nehézségeit, a teljesítménykényszerrel kompenzált kisebbségi érzést, a nyárspolgárságot és a sznobériát, az üldöztetésből fakadó, nemzedékek láncán továbbkódolódó szorongást, a hűvös (fagyos) külvilágtól a család felé forduló életvitelt, s a többi, jellegzetesen etnikus azonosító jegyet mutatja fel, vagy a fonákjáról mutatja meg azokat. Megszüntetve a kettős beszéd torzító hatását, felrúgva a hallgatólagos közösségi konszenzust, a nyilvánosság elé tárja azt, amiről a zsidók beszélnek, vagy nemigen beszélnek, olykor még belső nyilvánosságuk előtt sem. Sőt éppen az elhallgatást magát, s a kibeszélés miatti felháborodást írja meg. Nem kiszivárogtat, témává teszi a tabut.
Magát a tabut teszi témává.
*
Mert Roth előtt nincs tabu. Vagy legalábbis nem kapjuk rajta, mi az, amiről nem beszél, s amiről nem beszélteti figuráit. S mert írásai mélyen a zsidó kispolgári és középosztályi közegben gyökereznek, ezek tilalomfáit döntögeti.
Egy zsidó család nála nem otthonosan meleg, de pokolian túlfűtött, fojtogató légkört áraszt. Nem felkészít az életre, de elrekeszt attól. Nem kondicionál a felelős, önálló létre, hanem neurotizál.
Egy zsidó családfő hűtlenségében is lehet tragikus hős, megcsalt asszonya jogos sérelme ellenére is lehet utálatos hárpia. Drámai történetük mögött rég kihűlt hamu a tűzhelyen, afölött próbálják megmenteni a széteséstől, ami már rég szétesett.
Egy zsidó fiatalember a második világháború végén nem Amerika és a szövetséges csapatok hőse, sőt, nemhogy nem kíván az lenni, de állandó sunnyogó, aki különféle ravasz húzásaival akarna kimaradni a harcok végjátékából.
Egy kisvárosi zsidó család első generációs értelmiségi sarja, aki New York város Emberi Esélyek Bizottsága tanácsosa, ahelyett, hogy szülővárosa hitközségi újságja cím lapján mosolyogna taleszban, barmicvóra készülő fia mellett, mániákusan kajtatja-falja a többségi társadalom lányait-asszonyait, akik elszánt felszabadító háborút folytatnak érte, gyermekkorában belegyökerezett töménytelen gátlása maradéka ellen.
Egy zsidó vezető Rothnál korántsem kétségbevonhatatlan autoritás, nem kikezdhetetlen erkölcsi mérce. Lehet éppen szűklátókörű képmutató, pitiáner akarnok, üldözési mániájába tébolyult nacionalista. Egy rabbi nála nem a közösség szellemi-morális vonatkoztatási pontja, de ,,dagadt, dagályos, kapzsi szélhámos, akinek nevetséges felsőbbrendűségi komplexusa van…” (A Portnoy-kór, 70. o.)
Izrael, Roth alakjai számára nem A HAZA, de kihívás, mely felbolygatja diaszpórabeli nyugodt életüket, s a palesztin probléma felborzolja baloldali-liberális, emberjogi eszméken iskolázott zsidó önképüket.
Kiragadott példák ezek, s tovább sorolva még jobban lehetne sarkítani Roth konfliktushordozó szituációit, szereplőit.
Mind-mind megannyi támadási felület az önelégült vagy meggyötört, büszke vagy megfélemlített, öntudatlanul, lassan asszimilálódók, vagy a radikálisan elkülönülő cionisták számára.
Kezdetben Roth tabusértése, polgárpukkasztása leg feljebb eshetőlegesen gondatlan cselekmény, írói tevékenysége mellékszála, a kivívott kritikák és ledorongolások nyomán azonban tudatosult szerep, célzatos irányregények forrása, melyekből 1959-es első és 1993-as huszadik kötete között egy életmű épült.
*
Ama bizonyos első novelláskötete (Goodbye Columbus and five short stories) után, mely kritikusai szerint F. Scott Fitzgerald stiláris hatását mutatta, Roth két regényt írt, melyeket később maga is részben Flaubert iránti vonzalma eredményeként jelölt meg. Következett A Portnoy-kór. Botrány és siker, nemzetközi ismertség.
Két kudarcos kísérletet tesz, hogy megszabaduljon a témától, két szatírát ír egyet Nixonról és egyet a baseball világáról , ahol a stílus, tárgyát vesztve túlpörög. Aztán végleg hazatalál. Haza, abba a newarki közegbe, illetve on nan elrugaszkodó alteregó főszereplője figurájába, aki azóta kíséri és kísérti, mert vele azonosítják.
Minden, amit azóta ír, botrányos könyvére utal vissza.
Későbbi író főhősének, Zuckermannak egy botránykönyv, „a Carnovsky” (ominózus saját regénye ikerpárja) hozza meg a híres-hírhedt ismertséget és sikert, s Roth már negyedszázada rájátszik arra az olvasói szokásra, amely a fikcióban életrajzi azonosságokat kutat.
*
„A könyökömön jön ki a szenvedő zsidók legendáriuma! Kedves népem, tehetsz nekem egy szívességet: az ötezer éves szenvedéseddel kitörölheted a szenvedő seggedet! Ha nem tudnád ember is vagyok!”
„Vagy még mindig az a véleménye – miként Carnovskyja mondja -, hogy a zsidók kitörölhetik a seggüket az ötezer éves szenvedésükkel? (Jó, jó, tudom, hogy a regényhős meg az író nem ugyanaz; de azt is tudom, nem akkora a különbség, mint ahogy mi, felnőttek, sajnos be beszéljük a diákjainknak.)”
„Előkapta a Carnovsky egyik példányát. Valóban azt ajánlaná ezeken a lapokon, hogy a zsidók az ötezer éves szenvedésük kel, idézőjel nyitva, idézőjel zárva? Hogy egy ilyen kegyetlenséget csak úgy odavetne a válla fölött? Belelapozott a könyvbe… s végül rátalált… annak a hétoldalas kirohanásnak az utolsó előtti sorában, amelyet Carnovsky a kisebbségi helyzete rögeszméjéhez ragaszkodó család ellen intézett… Szóval Appel nem dől be a felnőttek diákámító dajkameséinek, ő bizony az íróval azonosítja a bezártság ellen lázongó fiút.”
Három idézet: az első A Portnoy-kórból (73. o.), Alexander Portnoy 14 éves kori kifakadásából (P. R. kiemelése). A második az Anatómialeckéből (82. o.), a Zuckerman-trilógia harmadik kötetéből, egy mellékszereplő leveléből, melyet a főhősíróról, Nathan Zuckermanról ír. S a harmadik ugyaninnen, Nathan Zuckerman monológjából.
Íme egy kis ízelítő a Roth-életmű összefüggésrendszeréből.
*
Roth nyelve a köznapi, beszélt nyelv. Bele-belesző prózájábahéber, jiddis kifejezéseket, de ez egy szekuláris, jórészt asszimilálódott, konzervatív zsidó közeg nyelvemléke csak. A realizmus peremvidékén mozgatja-beszélteti szereplőit, egyes szám első, vagy harmadik személyben írja meg főhőseit, akik egy eset kivételével mindig férfiak. Roth egy interjúban elutasító iróniával beszélt a posztmodernről, de annak kritikusai minden bizonnyal utalnának rá, hogy az életműben elszabadult szövegek irányítanak sorsokat, könyvek történetét olvashatjuk, szereplők lépnek ki könyvéből, vagy lépnek át más művekbe, hogy visszabeszéljenek szerzőjüknek, esetenként tiltakozzanak sorsuk miatt, s olykor nem tudjuk, ki a létező, ki a ki talált személy, ki is ír kit, mi a való, mi a kitaláció. Létező személyek (írótársak, nők tűnnek fel a könyvekben, gyakran a kitalált személyek is azonosíthatók. Ahogy Roth ajánlja A tények című könyvét: „…micsoda történetekké változtatják az emberek az életet, micsoda életekké a történeteket.” Élettények irodalmiasulnak, a mű ellenben önálló életre kel, sorsformáló erővé lesz. így mosódik el a határ élet és irodalom között.
A jelen, a huszadik könyv (Operation Shylock. A Confession) az író személyének megháromszorozása, hisz saját magát írja, immár név szerint, és alteregója is feltűnik a színen. A szerzőt beszippantja a mű. Mert olvasói minduntalan álarcait látták, s mögöttük őt, impozáns bosszút állt. Apoteózis – mondhatnánk, de továbbra is lehet rettegni vagy reménykedni, ízlés szerint. Philip Roth csupán hatvanegy éves.
*
Az először 1967-ben megjelent A Portnoy-kór utolsó fejezete, az emblematikus című Száműzetésben lapjain, a hormon-túltermelési válságban szenvedő, s egyébként bizonyos allúziókra okot adva 33 éves főhős Izraelbe utazik, s ott ״potenciális” csődöt mond: ő az a zsidó, akinek ״Izrael Államban nem állt fel!” (242. o. P. R. kiemelése).
S figyelemreméltó a majd húsz évvel későbbi The Counterlife alapproblémája: a főhős-író (Zuckerman) testvérének egy szívbetegség kezelése következtében jelentkező impotenciája, mely elől az illető Izraelbe, egészen pontosan egy ciszjordániai vallásos kibucba menekül, a Kahane-re emlékeztető szélsőjobboldali telepesvezér zászlaja alá.
A kör ily módon bezárni. A hermeneutikáé és a pszichoanalízisé a terep, még ha gúnyt is űz ezekből sokszor. Saját életműve és tudata az a cella, ahová Roth bezárkózik (ahonnan nem tud kitörni). Démonait maga tenyészti, és köszöni, jól van.
*
Izrael és szexuális zavarok? Sikszék és orgazmusok?
Milyen mélyen rejlő gátlások, szánni való menekülési kényszerek hajtják a regényhősöket és szellemi atyjukat Amerika és Anglia protestáns lányainak karjaiba? Csak általuk tudnának férfivá válni, szexuális vagy írói élményt gyűjteni? S milyen különös tréfája (bosszúja? jutalma? igazságszolgáltatása) a sorsnak, hogy író és íróhős ezek mellett (ezek miatt?), vegyes házasságban jut el az azóta egész életét betöltő témáig: saját zsidóságáig.
Nemi szerv mint öröm és kudarcforrás. S mint legfőbb azonosságjelkép. E metafora prizmáján minden szimplifikáló értelmezési kísérlet megtörik. Álljon itt a vallomás néhány mondata a The Counterlife utolsó oldaláról, kommentár nélkül, egymagában:
„A körülmetélés megrázkódtatás, szentigaz… az aktus talán éppen ettől a zsidóság leglényege és valóságosságának le nyomata. A körülmetélés a lehető legvilágosabbá teszi, hogy a gyerek itt van, nem pedig ott, hogy idekinn van, nem pedig odabenn és hogy az enyém, nem pedig az övék. Nincs mese: az én történelmemen és énrajtam keresztül lép be a történelembe. A körülmetélés mindaz, ami a pásztorjáték nem, és az én felfogásom szerint azt nyomatékosítja, amiről a világ szól, már pedig az nem a viszályoktól mentes egység… A körülmetélés azt erősíti meg, hogy létezik „mi”, és ez a „mi” nem pusztán a gyerek meg én.”
*
Mit gondol ,,valójában” Philip Roth a zsidóságról? Kasruszról, briszről, vegyes házasságról, cionizmusról, antiszemitizmusról, a palesztinproblémáról, a holocaustról vagy a diaszpóráról? Őszintén szólva nem különösebben érdekel. Amit nem írt meg eddig e tárgyban, tucatnyi könyvben gondosan elrejtőzve figurái mögé, vagy megírja még, vagy nem. Amit kiadott a kezéből, abból érzékletesen kirajzolódik a trend.
A készen kapott magatartásklisék elutasítása, akár az egész elvesztése árán is, ez a kezdet. Lázadó ifjúság, elrugaszkodás a zsidóságtól. Majd évtizeddel később, megbizonyosodván, hogy nem tud szabadulni a sorstól, már nem is próbálkozik. Inkább számot vet vele, egyre mélyebbre ás benne, tágítani próbálja mozgásterét, és e sors alapkérdéseit feszegeti.
Ami bizonyos: Philip Roth szabadságharcot folytat az amerikai zsidóság, és tágabb értelemben az egész diaszpóra lelkiismeret-furdalása ellen. Hogy nincs ott, az erecben, inkább marad a galutban. S esze ágában sincs áttelepülni, mert ahol van, jól érzi magát. A szétszóratásban, a száműzetésben. Mert nem érzi annak, sőt lubickol benne. Sőt otthon érzi magát, s egyenrangúan zsidónak az izraeliekkel. Sőt úgy tartja, az ő folytonossága, a diaszpóra immár az erősebb tradíció. S már nincs is lelkiismeret-furdalása, legfeljebb amiatt, hogy nincs lelkiismeret-furdalása.
Ilyen egyszerű ez.
Vagy talán mégsem? Mert volt (van) némi rosszérzés, vagy úgy érezték, kellene, hogy legyen. Vagy ezt sulykolták beléjük egyesek. Netán maguk magukba. Utóbb ezt pénztámogatással megváltották. De Roth azt próbálja magyarázni, hogy nincs mit magyarázni, magyarázkodni, pláne megváltani. Ám mert ennyire magyarázza, felmerül, hogy hát mégiscsak van itt valami kibogozhatatlan.
Ilyen bonyolult ez.
*
S akkor még a privát lelkiismeret-furdalásról nem is beszéltünk. Arról, vajon miért érzi szükségét, hogy anyja halálát egy megrázó és lírai, ám az Anatómialecke (1983) többi részétől hangvételében elütő fejezetben örökítse meg. Vagy arról, miért ajánlja a The Counterlife-ot (1986) nyolcvanöt éves apjának, A tényeket (1988) bátyjának, s az egyik legutóbbi munkáját, a Patrimony-t (1991), mely apja fájdalmas-szép mementója családjának, „az élőknek és a holtaknak”. Mi lehet a gesztus mögött? Hogy hiába ajánlotta első kötetét anyjának és apjának, ha az utána következők sorra a családot karikírozzák, benne az Anyát és az Apát? Hiába írta volna meg a ״tényregényekben”, hogy szülei mindig is nagyra tartották, amit írt, s nem zavartatták magukat a fiúkat ért vádak miatt, ennek ellenére az elmúlt évtized szülöttei a kompenzáló művek? Úgy érzi talán, hogy túlságosan messze ment, vagy ez a korral járó szentimentalizmus? Netán annak terhe nyomasztja, hogy hiába tette túl magát gátlásán, mely minden, családját témaként kezelő írót béklyóz, tudniillik, hogy addig nem szabad igazán, míg szülei élnek, most másként kell bűnhődnie, mert visszamenőleg érez felelősséget, de már nincs kitől bocsánatot kérnie.
A kérdések korlátlanul szaporíthatok. Igazi választ azonban csak újabb Roth-művektől várhatnánk.
*
- s.: Bármiféle hasonlóság, megfelelés a fent megfogalmazottak, összeállításunk más írásaiban szereplő állítások és a honi helyzet között, kizárólag a véletlen műve.
Szabad-e erről vagy arról írni; miért kell a negatívumot hangsúlyozni, amikor annyi szép és jó van; mi lesz, ha megtudják a gójok; elegen vannak, akik támadnak bennünket, miért kell nekik további sanszot adni? – nos, ezek a kérdések még csak véletlenül sem a mi kis közösségünk tagjainak, szervezeteink vezetőinek a kérdései.
Nálunk minden rendben van.
Hogy mit? Nem hallom pontosan. Önök azt kérdik, tényleg minden rendben van-e a közép-európai, ezen belül a magyar zsidó léttel és pszichével? Vagy ráismernek Roth történeteiben és figuráiban helyi vonásokra és vonatkoztatási pontokra? Netán úgy látják, nem csupán a magyar náciktól és a Magyar Úton járó szimpatizánsaiktól kell tartani, sőt, ezek hosszútávon kevésbé veszélyesek ránk, mint az önreflexió: az önkritika, az önirónia, a higgadt önvizsgálat (koncepció, jövőkép, miegymás), reális önkép hiánya? Sőt azt mondják, hogy a holocaust fájó emlékének ápolása és Izrael szeretete önmagában kevés ahhoz, hogy a honi romokon újra élet sarjadjon? Valóban vannak hangok, melyek azt súgják, nem is túl távoli az asszociáció?
Nos, akkor ők mondják el azoknak, akik ezt nem hiszik, miért is kell nekünk Philip Roth.
A szövegben kiemelt idézetek Nemes Anna fordításai. Az idézetek mellett feltüntetett oldalszám az Európa Könyvkiadó kiadásában megjelent kötetekre vonatkozik.
Címkék:1994-06