Miért háborúzunk?

Robert Kagan-William Kristol

Miért háborúzunk?

(Weekly Standard, 2003. október 17.)

(…) Georg W. Bush, Tony Blair és José Maria Aznar el­sősorban nem azért döntöttek a háború mellett, hogy de­mokratizálják a Közel-Keletet, noha meg voltunk és va­gyunk győződve arról, hogy pozitív hatást fog gyakorolni az egész arab világra, ha Amerikának sikerül felépítenie a de­mokratikus Irakot. Nem gondolták, hogy ezzel növelhetik az arab-izraeli béke esélyét, noha hisszük, hogy ha megdöntenek egy olyan veszélyes és szélsőséges diktátort, mint Szaddám Huszein, akkor ez annak a rendkívül bonyo­lult helyzetnek is előnyére válhat. Nem gondolták, hogy Szaddám Huszein adott parancsot a szeptember 11-i terrortámadásra, noha nekünk meggyőződésünk, hogy a kap­csolat Szaddám és az Al-Kaida között egyre nyilvánvalóbb. Amerika és szövetségesei még csak nem is azért döntöttek a háború mellett, mert attól tartottak, hogy némi hasadó­anyag Nigériából Irakba kerülhet, vagy hogy Szaddám kö­zel állt ahhoz, hogy atombombát dobjon Chicagóra. A Szaddám jelentette veszélyt, ilyen értelemben, sohasem tartottuk közvetlen fenyegetésnek.

A háború elsősorban azért indult, mert Szaddám stratégiai veszélyt jelentett. Tények bizonyították erőszakosságát és kegyetlenségét, maga is beismerte, hogy tömegpusztító fegy­verekkel rendelkezik, és bizonyítékok vannak arra, hogy ezeket tovább akarta fejleszteni. Az iraki népre, a szövetsé­geseinkre és az amerikai érdekekre gyakorolt fenyegetés iga­zolja a múlt tavasszal indított háborút – az okok ugyanazok, mint amelyek miatt a Clinton-kormányzat 1998-ban a hábo­rú mellett döntött. Bill Clinton, Madeleine Albright, William Cohen és a többi vezető politikus az 1990-es évek vé­gén a fentiek miatt jelentették ki, hogy Szaddám Húszéin tűr­hetetlen fenyegetést jelent Irak szomszédainak, az amerikaiak szövetségeseinek, és végső soron az Egyesült Álla­moknak. Ezért akarták elmozdítani. Ezek azok az okok, amelyek miatt tavaly sok demokrata párti politikus, többek között John Kerry és Wesley Clark tábornok is kiálltak a háború mellett, mindaddig, amíg Howard Dean és a demok­rata párt ordibáló balszárnya tarthatatlanná nem tette a de­mokrata jelöltek számára „Bush háborújának” támogatását.

(…)

Amikor 2002-ben a fegyverzet-ellenőrző csoportok visszatértek Irakba, Szaddám valamivel együttműködőbbnek mutatkozott, minthogy fegyverkezési programját job­ban tudta álcázni. Azonban még ekkor sem engedték be mindenhová a fegyverzetellenőröket. Szaddám nyilvánva­lóan abban bízott, hogy ha ezen az ellenőrzésen átcsúszik, akkor hazájában szabad kezet kap, s megszabadul a szankcióktól és a további ellenőrzésektől.

Kétségtelen, hogy sok amerikai is elfogadta volna ezt a vég­eredményt. Avagy miként hihette bárki is, hogy újabb hat hó­nap alatt megtalálhatják mindazt, amit Szaddám elrejtett?

Vagy hogy a „féken tartás politikáját” – azaz a fegyverzetellenőrzés engedélyezését kikényszerítő, iraki határon állomá­sozó 200 ezer katonát – vég nélkül fenntarthatja az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa és Washington? Szaddámmal kapcsolatban az eddigiek alapján meg vagyunk győződve arról, hogy sem­mi ilyesmi nem hozhatott volna sikert. Ha hatalmát nem dön­tik meg, csak idő kérdése lett volna, hogy a jelenlegi, avagy valamelyik következő elnök mikor kényszerül erre a lépésre, a jelenleginél sokkal veszélyesebb körülmények között.

Vannak, akik sohasem fogják elfogadni ezt az érvelést, akik – legalábbis szavakban – inkább úgy vélik, hogy az egész iraki ügy (Edward Kennedy szavaival) nem egyéb, mint a „texasiak hazudozása”, hogy megnyerjék a választá­sokat. Esetleg azt állítják, hogy mindez egy hatalmas össze­esküvés része, amelyet neokonzervatívok maroknyi bandá­ja irányít. Az Irakkal kapcsolatos összeesküvés-elmélet szószólóinak némelyike jelenleg a demokrata elnökjelölésért verseng; egyikük épp az 1999-es, Slobodan Milose­vic elleni háború tábornoka.