„Mi” és „ők”

A náci ideológiától a végső megoldásig

LITVÁNIA SZÜLÖTTE Dr. Aleksandras Stromas, aki végzettségére nézve jogász. Szovjet egyetemeken végezte tanulmányait, de ellenzéki gondolkodása és magatartása miatt 1975-ben kizsuppolták az országból. Angliában te­lepedett le, s részint ott, részint az Egyesült Államokban tökéletesítette szakmai ismereteit. 1983 óta az angliai Sal­ford Egyetemen a politikatudományi és modernkori tör­téneti tanszék tanára. Munkatársa az International Journal on World Peace című folyóiratnak. 1989-ben meghívták Bostonba, s mint vendégprofesszort érte az a megtiszteltetés, hogy a Klein rabbi tiszteletére évente megrendezett emlékülésnek ő legyen az előadója. A zsi­dók és nem zsidók holocaust-élménye személyes szem­szögből című előadásának nyomtatott szövegét nyár vé­gén adta át, amikor néhány napot Magyarországon töl­tött. Kiutasítása óta most először nyílt alkalma, hogy ha­zalátogasson szülőföldjére, de már mint brit állampolgár. Oroszországi és litvániai élményeinek hatása alatt állt, s az ott látottak és tapasztaltak fényében nézett körül mi- nálunk, Magyarországon. Az ottani és az itteni helyzet fő különbségét abban látta, hogy a Szovjetunióban a zsidóknak semmi kilátásuk és reményük arra, hogy bé­kében és nyugalomban éljenek, ezért számukra nem kí­nálkozik más út, mint a távozás. Magyarországon ko­rántsem ilyen kilátástalan a helyzet. Előadását rövidítve és kivonatosan közöljük; főleg a speciálisan litván és személyes vonatkozású részeket hagytuk el, de azokat is kizárólag terjedelmi okokból. Még így is két folytatásra való szövegünk maradt, amely nem csupán érdekes, de időszerű is. Új megközelítésben tárgyalja a szerző a vészkorszakot, ám ezen túlmenően, a holocausttal kap­csolatos felelősség kérdését feszegetve és a zsidóságnak a nem zsidókhoz való viszonyát önkritikusan taglalva, mintha csak mostani hazai vitáinkhoz szólna hozzá. Úgy véljük, gondolatai és megközelítései segítségünkre lehet­nek abban, hogy e hazai vitákban könnyebben találjunk rá a helyes álláspontra és megfelelő magatartásra.

* * *

A nagy francia filozófus, Henri Bergson 1931-ben je­lentette meg Az erkölcs és a vallás két forrása című könyvét. Ebben azt a gondolatot fejtette ki, hogy az em­berek lélekben két részre osztják az emberiséget, még­pedig a „mi” és az „ők” fogalompárra. A történelem úgy mozog előre, állította, hogy a „mi” köre folyamatosan tágul, és egyre többen tartoznak bele. Kezdetben volt a családtudat, utóbb a törzstudat, majd ez bővült nemzeti tudattá. Most pedig már ott tartunk, hogy kezdenek ki­alakulni a nemzetek feletti tudat különféle változatai.

Bergson úgy vélekedett, hogy a „mi” körének állandó bővülése az emberi haladás mércéje. Ámde abban nem volt biztos, hogy a „mi” fogalmának kiterebélyesedése elvezet-e odáig, hogy tökéletesen felszívódik az „ők” kategóriája, illetve, hogy az „ők” maradéktalanul fel­oldódik-e a „mi”-ben és ez átfogja-e végül az egész em­beriséget. Hosszan eltöprengett azon, vajon mi, emberi lények rendelkezünk-e annyi spirituális töltéssel, hogy le tudjuk küzdeni a természetünkből fakadó megkülön­böztető ösztönünket és felemelkedünk-e valaha is az ön­tudatosságnak arra a fokára, ahol már nincs többé „sem görög, sem zsidó”. Megmenekülésünk egyedüli záloga szerinte az, hogy eljussunk erre a globális tudatszintre és valóban egyetlen fajjá legyünk Istenben. Mert ha nem, akkor nem álljuk ki az isteni próbát. Isten megajándé­kozott bennünket a szabad akarattal és felruházott az­zal a képességgel is, hogy véres összeütközésekben és összecsapásokban megsemmisítsük egymást, s ezáltal ugyanúgy kipusztuljunk, miként egykoron a dinoszau­ruszok.

Bergson könyve korának volt a tükre, annak a világ­nak a terméke, amelyben harcias ideológiák uralkodtak, s mind a kommunizmus, mind a fasizmus szégyentele­nül kihasználta azt az emberi tulajdonságot, hogy lelki­leg a „mi” szembeállítódik az „ők”-kel. A tömeget mind­kettő arra bíztatta, hogy az emberiség problémáinak megoldását a különféle gonosz és bűnös „ők” megsem­misítésében keresse, mert úgymond, „ők” megakadályoz­zák, hogy „mi” harmonikusan, tisztesen és boldogan éljünk, és „bennünket”, ártatlan és erényes lényeket lé­tünkben fenyegetnek.

A Bergson-követő José Ortega y Gasset 1932-ben je­lentette meg A tömegek lázadása című, magyarul is ol­vasható könyvét, s ebben tudomásunkra hozta, hogy mi, huszadik századi emberek tudjuk igazán értékelni Nietzsche ama tételét, mely szerint a középszerűség ma­ga a halál. A középszerűségen az értendő, hogy az em­ber képtelen akárcsak egyetlenegy újszerű és építő jelle­gű eszmét kiötleni, s amint rádöbben erre az akarat­gyengeségre, azon nyomban olyan ideológiákhoz mene­kül, amelyeknek egyetlen céljuk van csupán. Feltüzelni a modern városi társadalmak elidegenedett tömegeit, hogy indítsanak kíméletlen harcot állítólagos kizsákmányolóik és elnyomóik ellen. Ez a harc a tömegek gyötrelmes és tényleges problémái közül semmit nem old meg, csak arra alkalmas, hogy tökéletes pusztulást és halált hozzon a világra.

A tisztán nemzeti ideológiák nem ilyen halálos hatá­súak. Rendszerint behatároltak és egy meghatározott térségre korlátozottak. Éppen ezért az „ők” fogalma is határok közé van szorítva. Valamely nemzet nacionalis­tái rendszerint sem elpusztítani, sem rabszolgasorba dön­teni nem kívánják valamely másik nemzet polgárait, céljuk nem több, mint hogy a nemzetek egymáshoz való viszonyában érvényesüljön az igazságosság. Tisztes he­lyet akarnak kivívni maguknak és egyenlőséget a többi nemzetekkel, ebből következőleg céljaik igazolhatók és helyeselhetek.

Hitler nemzetiszocialista ideológiája azonban nem so­rolható a nemzeti eszmék rendjébe. Ez egy globális és egyetemes ideológia volt, s azt a célt tűzte ki, hogy egy új világ teremtődjék, amelyben az árja faj uralkodik. A németségre pedig azt a szerepet osztotta, hogy legyen az „önfeláldozó” élcsapata ennek a küzdelemnek. Éppen globális dimenziója miatt Hitler nemzetiszocializmusa ízig-vérig halálos ideológia volt. Hitler szemében az „ők” a „zsidó fajjal” volt azonos, amely szerinte világuralom­ra tör. Hitler azt vallotta, hogy ha sikerül a zsidóknak megvalósítaniuk világuralmi tervüket, akkor vége az emberiségnek. Ettől a sorstól az emberiséget minden le­hetséges eszközzel meg kell menteni. Olyan kicsiségre pedig igazán nem kell tekintettel lenni, hogy az új világ ekként „megmentett” nemzetei fajuk „minőségének” meg­felelő helyet foglalnak majd el, és ha nem árják, akkor alá kell vessék magukat az árják uralmának. A fajilag „alacsonyabb rendű” nemzeteknek ez csak javára válik, mert az árjákban kiemelkedően jó vezetőkre lelnek és élvezik annak a magas kultúrának minden gyümölcsét, amelyet létrehozni csakis az árják képesek.

Hitler nem titkolta, hogy egy ilyen új világot meg­teremteni nem könnyű feladat. Eszköze egy felfokozott és hosszadalmas „faji küzdelem” a nemzetek között, s ez akár ezer évig is eltarthat. Neki és nemzetiszocialista mozgalmának jutott az a feladat, hogy megindítsa ezt a küzdelmet, amely mindaddig nem érhet véget, amíg az árja faj végleg és visszavonhatatlanul le nem győzte a zsidókat, illetve mindazokat, akik ez utóbbiakkal szö­vetkeznek, mert e szövetkezés révén ők is akarat nélküli bábokká válnak a zsidók kezében. Hitler nézete szerint a „plutokrata demokrata liberalizmus” és a marxista kommunizmus az a „vasmarok”, amellyel a világ zsidó­sága kiszorítja a lelket az emberiségből. A zsidók meg­semmisítésének tehát az a feltétele, hogy megsemmisül­jön a kapitalizmus és a kommunizmus. Vagy más sza­vakkal: megkezdődjék a nemzetiszocializmus háborúja a világ meghódításáért. Nietzschének igaza volt, a középszerűség – halál, és ennek a tételnek az igazságát Hitler és pártja perdöntően bizonyította.

Az antiszemita nemzetiszocialista ideológiától nem ve­zetett tükörsima és nyílegyenes út odáig, hogy ez az esz­me hatalomra került, hogy testet öltött a náci államban és hogy bekövetkezett a zsidó holocaust. Maga a tan közvetlenül nem szólította fel a tömeget arra, hogy fizi­kailag irtsa ki a zsidó fajt. Hitler a Mein Kampfban azt a programot hirdette meg, hogy a zsidókat kirekeszti a Volksgemeinschaftból, azaz a népközösségből. A német nép életmódjára és magatartására gyakorolt befolyásu­kat akarta megszüntetni, de nem részletezte, hogy mi­lyen eszközöket szándékszik igénybe venni.

Ezt az elméleti attitűdöt politikává az 1935. évi nürn­bergi törvények változtatták. A zsidókat megfosztották német állampolgárságuktól, szavazati joguktól, eltiltot­ták őket közhivatal viselésétől és minden olyan foglalko­zástól, ahol árjákkal érintkezhettek volna, árjákat szol­gáltak ki (például ügyvédeskedés vagy kórházi tevé­kenység). Nem zsidókkal nem létesíthettek nemi kap­csolatot, nem köthettek házasságot. A nürnbergi törvé­nyek egy új büntetőjogi fogalmat vezettek be, a Rassenschandet, azaz a fajgyalázást. Ennek büntetése börtön, 1939-től kezdve pedig halál volt.

Ezek azonban csak az első lépések voltak, átmeneti intézkedések a végcél érdekében. A végcél pedig az, hogy haladéktalanul létrejöjjön a Judenrein, azaz faj­tiszta Volksgemeinschaft, vagyis népközösség. Hitler meg akarta szabadítani Németországot a zsidóktól, mégpedig maradéktalanul, és ebből nem is csinált titkot. A nürn­bergi törvényekkel azt akarta elérni, hogy a zsidók érez­zék kellemetlenül magukat Németországban és erőteljes lökést kapjanak az ország elhagyására. Sokan hajlandók is voltak távozni, s Hitler a maga részéről készségesen segített ebben. Az angol hatóságok, hogy ne sértsék az arabokat, nagy akadályokat gördítettek a Palesztinában való letelepedés útjába.

Bármennyire is paradox dolog, de a kezdeti időkben egyedül Sztálin fogadta tárt karokkal a német zsidókat. Dél-Szibériában Autonóm Zsidó Tartomány létesült, s a menekültek itt letelepedhettek. Ez a készség azonban nem tartott soká. 1937-ben légmentesen lezárták a szov­jet határokat, már nem engedtek be senkit, így német zsidókat sem. Azokat a német zsidókat, akik az autonóm tartomány fővárosában, Birobidzsánban húzták meg ma­gukat, megvádolták azzal, hogy külföldi kémek és fize­tett szabotőrök, s részben kivégezték, részben Gulagba küldték őket, ahonnét soha többé nem tértek vissza. Sztálin tehát azt megelőzően kezdte meg a német zsidók tömeges kivégzését, mintsem Hitler elfogadta volna a végső megoldás politikáját. Ez körülbelül öt ével később történt.

Az előadó ezután ismertette az eviani konferencia tör­ténetét, majd rátért az 1938-39-es eseményekre.

* * *

1938. november 9-én egész Németországon végigsöpört egy pogromhullám, amelyet a nácik nem utolsósorban azért szerveztek, hogy rávegyék a szabad országokat be­vándorlási politikájuk újragondolására. 1939-ben, a má­sodik világháború előestéjén a zsidóság háromnegyede még Németországban volt. Az 550 ezer főnyi német zsi­dóságból mindössze 140 ezer hagyta el az országot. Az 1938-as Anschluss következtében 100 ezer osztrák zsidó­val növekedett meg a nagy-németországi zsidóság lélekszáma.

Amikor kitört a háború, többé nem volt mód arra, hogy a zsidók kivándoroljanak. Felmerült az az ötlet, hogy Németországból, majd a meghódítandó országokból minden zsidót telepítsenek át Madagaszkárra. Laval, a Vichy-kormány miniszterelnöke szerződésileg átruházta a sziget tulajdonjogát Hitlerre, ám de Gaulle semmisnek nyilvánította a szerződést, majd vele egyetértésben Churchill kirendelte a sziget védelmére a brit hadiflotta egységeit.

1940-ben és 1941-ben a nácik megszállta Lengyelor­szágban gettók létesültek a zsidók számára. Az ország két és fél milliós zsidóságát táborlakókká és kényszermunkásokká tették. Miután a Madagaszkár-terv meg­hiúsult, Ausztriából, Morvaországból, majd a nácik meg­szállta nyugat-európai országokból szerelvényszám szál­lították a zsidókat ugyancsak a lengyelországi gettókba. Kegyetlen politika volt ez a nácik részéről, de még nem a holocaust vagy a hivatalos náci kifejezést használva: a végső megoldás.

Nekem úgy tűnik, és ebben a kérdésben vitám van a holocaust egynémely történetírójával, hogy a zsidókérdés végső megoldása az európai zsidóság teljes fizikai meg­semmisítése révén csak akkor fogant meg a nácik fejé­ben, miután 1941 júniusában megtámadták a Szovjet­uniót. Szovjet földön találkoztak azzal a ténnyel, hogy a helyi lakosok kezdeményezésére és részvételével tö­megesen mészárolták le a zsidókat. A Vörös Hadsereg által kiürített területeken nem kevés szovjet polgár akadt, aki megtanulta Sztálintól, hogyan kell elbánni a valódi vagy vélt ellenséggel, és aki tudta, hogy a nácik a zsidókban, valamint a kommunistákban ádáz ellensé­geiket látják. Ezért aztán ezek az emberek nem veszte­gették az idejüket, nem várták meg, hogy utasítást kap­janak az új hatóságoktól, hanem a saját szakállukra nekikezdtek leszámolni a zsidókkal és a kommunisták­kal.

Meg kell mondani, hogy nagyon sokan a nem zsidó ukránok, beloruszok és nagyoroszok közül úgy tekintet­tek a gyűlölt kommunista szovjet rendszerre, mint va­lami zsidó összeesküvésre, amelyet nemzetük ellen szőt­tek, a kommunista uralom alatt elkövetett kegyetlensé­gekért a felelősséget válogatás nélkül (és teljesen alap­talanul) a zsidókra hárították. Az ő számukra éppen úgy, akárcsak sok litván, lett és észt számára a kommuniz­mus valami zsidó dolog volt, s egy nem zsidó kommunis­ta honfitársuk az ő szemükben nem volt egyéb, mint zsi­dóbérenc.

Nem zsidó szovjet körökben az előnyomuló német csa­patokban felszabadítóikat látták, akik kiragadják őket a „kommunista-zsidó” elnyomók markából. Szemükben örömkönnyekkel, kezükben sóval és kenyérrel fogadták őket. Nem csoda, hogy ezek a „felszabadított” népek ha­ladéktalanul hozzákezdtek a számla kiegyenlítéséhez azokkal szemben, akikben korábbi elnyomóikat látták és most velük szemben alkalmazták a tömegmészárlás sztálinista módszerét. Más módszert nem ismertek, ta­lán nem is akartak ismerni

Az elfoglalt keleti területekre Alfred Rosenberget ne­vezték ki Reichsminister titulussal, s ő rögtön szemben találta magát a zsidók tömeges mészárlásával. Sürgős táviratot menesztett Berlinbe. Rendőri erősítést kért, s azt hozta fel indoklásul, hogy enélkül képtelen gátat vet­ni az önkényes gyilkolásnak és nem tudja helyreállítani a rendet. A válasz az volt, hogy Berlin Rosenberget fel­mentette tisztségéből és helyére kinevezte az SS Reichsführerjét, a német rendőrség fejét, Heinrich Himmlert. Teljhatalmat kapott, hogy a Szovjetunió valamenyi megszállt területén ő irányítsa a rendőri munkát.

Himmler nem leállította, hanem megszervezte és az általa kívánatosnak tartott mederbe terelte a gyilkolást. Felállította a hírhedt különítményeket, a Sonderkommando-kat erre a célra. Olyan helybéliekkel töltötte föl ezek sorait, akik különösen kitűntek a „zsidógyilkolás­ban”. Vezetőit és felügyelőit azokból az SS-tisztekből válogatta össze, akik a megerősített úgynevezett Einsatzgruppe kötelékeiben szolgáltak, vagyis azokban a különleges SS-alakulatokban, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy a német hadsereg, a Wehrmacht hátá­ban biztosítsák a rendet a megszállt területeken. Himmler azzal a feladattal bízta meg a különítménye­ket, hogy végezzenek kísérleteket, miként lehetne tervszerűen és rendszeresen kiirtani a zsidóságot. A kísér­leteket a náci vezetés alkalmasint eredményesnek mi­nősítette, mert 1942. január 20-án, a wannsee-i konfe­rencián, a náci párt vezetői titokban ugyan, de formáli­san is jóváhagyták a végső megoldást, mint a Harmadik Birodalom hivatalos politikáját. Igazában ezzel kezdő­dött meg a holocaust. Ennek a célnak a megvalósításá­ra egy egész tömegmegsemmisítő ipart hoztak létre. És ez a gépezet az utána következő három és fél évben körülbelül hatmillió zsidó életét pusztította el.

(Befejezés a következő számban)