Megtörik a csend
Megtörik a csend
A botrány és a hallgatás
„AMIKOR JÖTTEK A ZSIDÓKÉRT, ÉN NEM VOLTAM ZSIDÓ, ÍGY HÁT NEM TEHETTEM SEMMIT, AMIKOR JÖTTEK A HOMOSZEXUÁLISOKÉRT, ÉN NEM VOLTAM HOMOSZEXUÁLIS, ÍGY HÁT NEM TEHETTEM SEMMIT, MIKOR JÖTTEK A CIGÁNYOKÉRT, ÉN NEM VOLTAM CIGÁNY, NEM TEHETTEM SEMMIT, AMIKOR ÉRTEM JÖTTEK, MÁR NEM MARADT SENKI, AKI TEHETETT VOLNA VALAMIT.”
Ez a néhány sor szerepel mottóként a Műcsarnok Az elhallgatott Holocaust című kiállításához kapcsolódó film- és videoprogram ismertetőjében. Az idézet az egész kiállítás mottója is lehetne, hiszen a szervezők és rendezők szándéka megértetni a látogatókkal, hogy a különféle csoportok ugyanannak az intoleranciának estek áldozatul, ekként történhetett meg, hogy a holokausztnak a zsidók mellett romák, vallási, politikai és szexuális kisebbségek, testi és szellemi fogyatékosok is áldozatul estek. Így a sor végtelenül folytatható, bárkire, bármikor sor kerülhet. A közöny, az éppen-nem-érintettek passzivitása már csak emiatt is elfogadhatatlan. „A holokauszt itt Magyarországon minket, magyarokat érintett (bűnösöket, áldozatokat, passzívakat és igazakat), és nem őket” – ez az az üzenet, amire a Műcsarnok kiállítása rá kívánja döbbenteni a látogatókat.
A belépéskor választani kell, a többséghez vagy a kisebbséghez tartozunk- e, balra vagy jobbra indulunk. A termeket mindkét útvonalon végigjárhatjuk, és át-átléphetünk egyik útról a másikra, kisebbségből többség, többségből kisebbség válhat belőlünk egy pillanat alatt. A választás azonban nehéz, talán lehetetlen. Mert mihez képest vagyunk többség vagy kisebbség? Egy heteroszexuális, fehér, fogyaték nélküli keresztény a holokauszt alatt többség volt, de éppen kereszténysége és bőrszíne miatt kisebbség Szudánban vagy Ázsiában. Az első kérdés máris adott, ahogyan az egész rendezvényen érzékelhető a pedagógiai szándék, a felhívás az interaktív részvételre és együttműködésre. A kiállítás anyaga és elrendezése, a megszólítás állásfoglalásra késztet, azaz személyessé teszi az eseményeket. A zsidó hagyomány szerint minden ünnepet úgy kell megélni, mintha velünk történt volna meg. Talán ez a gondolat nem hatott a szervezőkre, de a párhuzam itt és most nagyon eleven. Az egész projektet végigkíséri a személyes átélés igénye. Ezt szolgálja például a fényképkészítés. A gyorsfotó elkészítésekor nem saját fényképünket, hanem másét kapjuk meg, az arcok, a személyek és a szerepek behelyettesíthetők. A kísérő programként szereplő filmek egyike (Akinek a szeme kék) is ezt a gondolatot fejti ki a film eszközeivel. A film azt a híres-hírhedtté vált pszichológiai kísérletet eleveníti fel, amelynek során a kísérleti csoport kék szemű, majd barna szemű résztvevőit bélyegezték alacsonyabb rendűnek. Előítéletek születése, a csoportok egymáshoz való viszonya a kiállítás egyik témája.
A kiállítás természetesen nem törekszik arra, hogy új történeti dimenziókba helyezze a Soát, vagy tudományos eredményeket mutasson fel. Használja a történészek, társadalomtudósok, pszichológusok eredményeit, és a problémákat csoportosítja, szembesít velük, ahogyan ennek már meg kellett volna történnie a társadalomban, ha az elmúlt kommunista időszak, és az elmúlt évtized nem az elfojtást, az áthárítást erősítette volna. A problémákat műalkotásokon, és a kontextus révén műalkotássá váló dokumentumokon keresztül mutatja be. Egy síkba kerül a zsidók lakhatásáról rendelkező hirdetmény és a modem szárnyas oltár, a zsidóigazolvány és a festmény, a koncentrációs táborokat feltüntető térkép és az olyan performanszok, mint a két síremlék, az Intoleranza caffé; a konszolidált és szalonképes intolerancia keserű-groteszk manifesztációja. De hová soroljuk Magda Watts babáit, azokat a különös, százéves arcú, a zsidó élet szegmenseit bemutató bábukat, melyekhez hasonlókat a 14 éves Magda készített őreinek, megmentve maga és mások életét? A babák egyszerre kordokumentumok és műalkotások, annak jelei, hogy az emberi alkotóerő, az emberi méltóság minden körülmények között képes dacolni az embertelenséggel. Ha létezhet bármi pozitív kicsengés ebben a narratívában, akkor azt éppen ezek a megkínzott arcú bábuk képviselik.
A másik végletet, az emberi jellem végleges eltorzulását, az antihumánum haláltáncát leginkább az embergyár-performansz képviseli – a használati utasítás az ember agy és lélek nélküli eszközzé degradálásához. Mert ez elsősorban a Soá áldozatait érintette, de a folyamat részesévé vált az is, aki valahogyan láncszeme volt a deportálásoknak, az emberirtásoknak. A csendőr, aki kikísért, a masiniszta, aki a vonatot indította, a mozdonyvezető, aki vezette, a hivatalnok, aki összeírt, a házmester, akinek bejelentési kötelezettsége volt, vagy a szomszéd, aki beköltözött a kiürített lakásba.
A kiállítás eklektikussága ebben az estben pozitívum, nem cél, hanem eszköz valaminek a szolgálatában. A modem pedagógia az egész személyiséget próbálja alakítani, egyszerre próbál hatni a különféle érzékekre. A múzeumpedagógiával foglalkozó VIVO Alapítvány is ezt a művészi-pedagógiai módszert követi, de nem marad adós az intellektuális kifejezéssel sem. Irodalmi idézeteket éppúgy olvashatunk, mint száraz – és az alapvetően emocionális kiállítást racionálisan egyensúlyozó – történelmi kronológiát, fogalom- magyarázatokat; azt, hogy mi történt az alsóbbrendűnek bélyegzett csoportokkal. A kiállítást kísérő társművészeti – zenei, tánc – produkciók mozaikszerű- en egészítik ki a Műcsarnokban látottakat. A filmvetítések a holokauszttal foglalkozó, és a holokausztba torkolló társadalom-lélektani jelenségeket bemutató játék- és dokumentumfilmek széles spektrumát ölelik fel. A Porrajmos a romák deportálását mutatja be, a Jób lázadása egy zsidó házaspár humanista lázadását. A Halálos kísérletek az orvostudomány képviselőinek áruiását, a Hannibál tanár úr a magyar fajvédők ténykedésén át a tömegek hisztériáját, a Mephisto azt, hogy egy totalitárius rendszer hogyan késztet behódolásra. A háromrészes Az ősi gyűlölet az antijudaizmustól az antiszemitizmuson át az anticionizmusig követi a zsidógyűlölet megújuló formáit, míg az Eltitkolt holocaust az örmények elleni genocídiumot.
A szó nélküli kiállítási tárgyak, a tánc külön értelmet adnak a „hallgatás” szónak. Elhallgatott Holocaust a kiállítás címe, mert a holokausztot átélt valamennyi csoportnak emléket állít, de elhallgatott a címe, mert megtörténtében része volt a bűnös hallgatásnak is. És ez a kiállítás egyik fő üzenete: az Intoleranza cafféból a hallgatáson át vezetett út a botrányig, a holokausztig.
Peremiczky Szilvia
Címkék:2004-05