Megtörik a csend

Megtörik a csend

A botrány és a hallgatás

„AMIKOR JÖTTEK A ZSIDÓKÉRT, ÉN NEM VOLTAM ZSIDÓ, ÍGY HÁT NEM TEHETTEM SEMMIT, AMIKOR JÖTTEK A HOMOSZEXUÁLISO­KÉRT, ÉN NEM VOLTAM HOMO­SZEXUÁLIS, ÍGY HÁT NEM TEHET­TEM SEMMIT, MIKOR JÖTTEK A CI­GÁNYOKÉRT, ÉN NEM VOLTAM CI­GÁNY, NEM TEHETTEM SEMMIT, AMIKOR ÉRTEM JÖTTEK, MÁR NEM MARADT SENKI, AKI TEHETETT VOLNA VALAMIT.”

Ez a néhány sor szerepel mottóként a Műcsarnok Az elhallgatott Holocaust című kiállítá­sához kapcsolódó film- és videoprogram ismertetőjében. Az idézet az egész kiállítás mottója is lehetne, hiszen a szervezők és rendezők szándéka meg­értetni a látogatókkal, hogy a különféle csoportok ugyanannak az intoleranciá­nak estek áldozatul, ekként történhetett meg, hogy a holokausztnak a zsidók mellett romák, vallási, politikai és sze­xuális kisebbségek, testi és szellemi fo­gyatékosok is áldozatul estek. Így a sor végtelenül folytatható, bárkire, bármi­kor sor kerülhet. A közöny, az éppen-nem-érintettek passzivitása már csak emiatt is elfogadhatatlan. „A holoka­uszt itt Magyarországon minket, ma­gyarokat érintett (bűnösöket, áldozatokat, passzívakat és igazakat), és nem őket” – ez az az üzenet, amire a Mű­csarnok kiállítása rá kívánja döbbente­ni a látogatókat.

A belépéskor választani kell, a több­séghez vagy a kisebbséghez tartozunk- e, balra vagy jobbra indulunk. A terme­ket mindkét útvonalon végigjárhatjuk, és át-átléphetünk egyik útról a másikra, kisebbségből többség, többségből ki­sebbség válhat belőlünk egy pillanat alatt. A választás azonban nehéz, talán lehetetlen. Mert mihez képest vagyunk többség vagy kisebbség? Egy hetero­szexuális, fehér, fogyaték nélküli ke­resztény a holokauszt alatt többség volt, de éppen kereszténysége és bőrszíne miatt kisebbség Szudánban vagy Ázsiában. Az első kérdés máris adott, ahogyan az egész rendezvényen érzékelhető a pedagógiai szándék, a felhívás az interaktív részvételre és együttműködésre. A kiállítás anyaga és elrendezése, a megszólítás állásfogla­lásra késztet, azaz személyessé teszi az eseményeket. A zsidó hagyomány sze­rint minden ünnepet úgy kell megélni, mintha velünk történt volna meg. Talán ez a gondolat nem hatott a szervezőkre, de a párhuzam itt és most nagyon ele­ven. Az egész projektet végigkíséri a személyes átélés igénye. Ezt szolgálja például a fényképkészítés. A gyorsfotó elkészítésekor nem saját fényképünket, hanem másét kapjuk meg, az arcok, a személyek és a szerepek behelyettesíthetők. A kísérő programként szereplő filmek egyike (Akinek a szeme kék) is ezt a gondolatot fejti ki a film eszköze­ivel. A film azt a híres-hírhedtté vált pszichológiai kísérletet eleveníti fel, amelynek során a kísérleti csoport kék szemű, majd barna szemű résztvevőit bélyegezték alacsonyabb rendűnek. Előítéletek születése, a csoportok egy­máshoz való viszonya a kiállítás egyik témája.

A kiállítás természetesen nem törekszik arra, hogy új történeti dimenziók­ba helyezze a Soát, vagy tudományos eredményeket mutasson fel. Használja a történészek, társadalomtudósok, pszi­chológusok eredményeit, és a problé­mákat csoportosítja, szembesít velük, ahogyan ennek már meg kellett volna történnie a társadalomban, ha az elmúlt kommunista időszak, és az elmúlt évti­zed nem az elfojtást, az áthárítást erősí­tette volna. A problémákat műalkotá­sokon, és a kontextus révén műalkotás­sá váló dokumentumokon keresztül mutatja be. Egy síkba kerül a zsidók lakhatásáról rendelkező hirdetmény és a modem szárnyas oltár, a zsidóigazolvány és a festmény, a koncentrációs tá­borokat feltüntető térkép és az olyan performanszok, mint a két síremlék, az Intoleranza caffé; a konszolidált és sza­lonképes intolerancia keserű-groteszk manifesztációja. De hová soroljuk Magda Watts babáit, azokat a különös, százéves arcú, a zsidó élet szegmenseit bemutató bábukat, melyekhez hasonló­kat a 14 éves Magda készített őreinek, megmentve maga és mások életét? A babák egyszerre kordokumentumok és műalkotások, annak jelei, hogy az em­beri alkotóerő, az emberi méltóság minden körülmények között képes da­colni az embertelenséggel. Ha létezhet bármi pozitív kicsengés ebben a narratívában, akkor azt éppen ezek a meg­kínzott arcú bábuk képviselik.

A másik végletet, az emberi jellem végleges eltorzulását, az antihumánum haláltáncát leginkább az embergyár-performansz képviseli – a használati utasítás az ember agy és lélek nélküli eszközzé degradálásához. Mert ez elsősorban a Soá áldozatait érintette, de a folyamat részesévé vált az is, aki va­lahogyan láncszeme volt a deportálá­soknak, az emberirtásoknak. A csendőr, aki kikísért, a masiniszta, aki a vonatot indította, a mozdonyvezető, aki vezette, a hivatalnok, aki összeírt, a házmester, akinek bejelentési kötele­zettsége volt, vagy a szomszéd, aki be­költözött a kiürített lakásba.

A kiállítás eklektikussága ebben az estben pozitívum, nem cél, hanem esz­köz valaminek a szolgálatában. A mo­dem pedagógia az egész személyiséget próbálja alakítani, egyszerre próbál hatni a különféle érzékekre. A múze­umpedagógiával foglalkozó VIVO Alapítvány is ezt a művészi-pedagógi­ai módszert követi, de nem marad adós az intellektuális kifejezéssel sem. Iro­dalmi idézeteket éppúgy olvashatunk, mint száraz – és az alapvetően emocio­nális kiállítást racionálisan egyensúlyo­zó – történelmi kronológiát, fogalom- magyarázatokat; azt, hogy mi történt az alsóbbrendűnek bélyegzett csoportok­kal. A kiállítást kísérő társművészeti – zenei, tánc – produkciók mozaikszerű- en egészítik ki a Műcsarnokban látotta­kat. A filmvetítések a holokauszttal foglalkozó, és a holokausztba torkolló társadalom-lélektani jelenségeket be­mutató játék- és dokumentumfilmek széles spektrumát ölelik fel. A Porrajmos a romák deportálását mutatja be, a Jób lázadása egy zsidó házaspár hu­manista lázadását. A Halálos kísérletek az orvostudomány képviselőinek áruiását, a Hannibál tanár úr a magyar faj­védők ténykedésén át a tömegek hisz­tériáját, a Mephisto azt, hogy egy tota­litárius rendszer hogyan késztet behódolásra. A háromrészes Az ősi gyűlölet az antijudaizmustól az antiszemitizmu­son át az anticionizmusig követi a zsi­dógyűlölet megújuló formáit, míg az Eltitkolt holocaust az örmények elleni genocídiumot.

A szó nélküli kiállítási tárgyak, a tánc külön értelmet adnak a „hallgatás” szónak. Elhallgatott Holocaust a kiállí­tás címe, mert a holokausztot átélt va­lamennyi csoportnak emléket állít, de elhallgatott a címe, mert megtörténté­ben része volt a bűnös hallgatásnak is. És ez a kiállítás egyik fő üzenete: az Intoleranza cafféból a hallgatáson át ve­zetett út a botrányig, a holokausztig.

Peremiczky Szilvia